Szinetár Miklós: Senki többet? Pályázat harmadszor (részlet)

20. Már megint — vagy még mindig?

Jánoskám!

Hát igen, ez a zsidókérdés megint bekerült a közbeszédbe. Évekkel ezelőtt erről így humorizáltak.
Kérdés. – Van-e Magyarországon antiszemitizmus? – A válasz akkor az volt: – Nincs! De van rá igény! – Nos, azóta igyekeznek ezt az igényt kielégíteni.

Persze ez az igyekezet amilyen aljas, ugyanolyan nevetséges is. Nemrég egy bírósági tárgyaláson az ügyvéd, aki még országgyűlési képviselő is volt, azt kérdezte a bírónőtől: – Szeretném tudni, hogy ön képes-e elfogulatlanul ítélkezni ebben a zsidóságot érintő ügyben. Ezért felteszem a kérdést: ön nem zsidó?!

A bírónő visszakérdezhette volna: – És ön nem az? – Ugyanis honnan tudja a képviselő úr, pláne hogy tudja bizonyítani, hogy sok száz felmenője között nem volt zsidó, cigány, arab, netán volapük.

Mert hát ki a zsidó? A náci törvények szerint akinek „legalább két nagyszülője az”. Na, de mi a dédszülőkkel és az ükszülőkkel? Hiszen például Johann Sebastian Bach családfájából tudjuk, hogy a meghatározó gének nagyon sok generáción át keresztül-kasul öröklődnek. Így bizony az az átkozott zsidó gén is.

Na de mi a zsidó gén? Ezzel kapcsolatban is tele vagyunk legendákkal történelmi hazugságokkal. Ugye azt mondják, hogy a zsidó a diaszpóra, a szétszóratás népe. Mert Krisztus után 70-ben, miután a rómaiak lerombolták a jeruzsálemi Templomot, akkor szóródtak szét a nagyvilágban. De több történész szerint ebből egy szó sem igaz, mert bebizonyították, hogy abban az időben a zsidók nagyobb része már külföldön, a Mediterráneum nagyvárosaiban élt, Alexandriától Rómáig. Ahol is bőségesen keveredtek a helybeliekkel, és az akkori eredeti szemitáknak sokkal inkább őrzi a génjeit egy mai olasz vagy spanyol, mint egy zsidónak tartott kelet-európai. A kelet-európai zsidóság egy részének pedig gyaníthatóan semmi köze Palesztinához, hanem annak a hatalmas Kazár Birodalomnak a leszármazottai, akik a Kaukázusból jöttek, és útközben felvették a Mózes-hitet. Tehát még csak nem is szemiták.

De az izraelita név sem stimmel. Mert ugye több mint kétezer éve, Salamon halála után ott Palesztinában két külön, sőt egymással ellenséges királyság létezett, Júda és Izrael. Na, mármost izraelitákról beszélünk vagy júdeaiakról – mert a zsidó név az a júdeai fordítása.

Meg mi a helyzet azokkal a spanyolországi zsidókkal, akik köztudottan keveredtek arabokkal, sőt még cigányokkal is. Úgyhogy a származás, a „faj” szerinti besorolás az nem működik. Vagy akkor az a zsidó, aki annak néz ki? Ugyan már. Hány izraeli tábornokot ismerünk, aki úgy néz ki, mint egy igazi germán hadvezér. Ezzel szemben Julius Streicher, a legpusztítóbb antiszemita lap, a Der Stürmer főszerkesztője, akit háborús bűnösként végeztek ki 1945-ben, úgy nézett ki, mint egy két lábon járó hitközség. De még Eichmann-nak is zsidósabb volt a kinézete, mint az őt elítélő izraeli bírónak…

És arról, hogy ki minek látszik, van egy történetem: 1959-ben ifjú rendezőként rendeztem a János vitézt Szegeden. Gobbi Hilda volt a boszorkány. Egy előadásra lejött Horváth Ferenc, Hilda hajdani főiskolai osztálytársa. Előadás után beültünk a Hágiba, és borozgattunk Gobbi sokat ivott, és egy idő után némi alkoholos befolyásoltságban elkezdte szidni a zsidókat a szokásos szövegekkel, hogy mi mindenről tehetnek.

Ezen aztán csúnyán összevesztek, ami abban az időben nem volt rendkívüli. Közel volt még 44 és 56 is, és a kocsmákban nem „seperték a szőnyeg alá” a kérdéseket. Igen ám, de Gobbinak nagy, görbe orra volt, továbbá régi kommunista, ezért mindenki azt hitte róla, hogy zsidó, pedig csupán olasz származék volt. Ezzel szemben Horváth kizárólag parasztszerepeket játszott, nagyon meggyőzően, így ő meg maga volt a hiteles népiség. Na de ő viszont zsidó volt… Úgyhogy némi döbbenettel, na meg cinizmussal hallgattam, amint az egész ország által zsidónak tartott művész lezsidózza a „tősgyökeres” népi színészt.

És Rózsahegyi Kálmán meg Gózon Gyula, a legmagyarosabb színészek is bizony zsidók voltak, miközben ezt a fiatalabb nemzedék Págerről hitte, mert nem tudta, hogy ő viszont rendes, becsületes antiszemita volt.

Úgyhogy ebben az ügyben a kinézés se sokat számít. Más, ennél sokkal komolyabb dolgok viszont nagyon is sokat számítanak. Azok a magyar állampolgárok, többségükben lelkes hazafiak, akiknek elvették az otthonát, az állását, akiket megaláztak, akiket agyonvert a keretlegény, és az a négyszázezer ember, akit elvittek Auschwitzba, és ott gázkamrában megöltek. Na, ez már komoly dolog, ezzel nem lehet viccelni! Mint ahogy azzal se, ha valakit zsidó vagy annak vélt ávósok vertek agyon, zsidó vagy annak vélt funkcionáriusok üldöztek el a földjéről. Mert volt itt egy megbocsáthatatlan korszak numerus claususszal, munkaszolgálattal, keretlegényekkel, lelkes csendőrök puskatusával, bevagonírozott gyerekekkel, szabad rablással és négyszázezer elégetett, zsidó származásúnak besorolt magyarral – akik között sok buzgó keresztény is volt.

De bizony volt itt nyolc olyan év is, amikor négy, bár antiszemita, de zsidónak született ember tartotta kezében a hatalmat, irtotta ki a saját elvtársak, tartotta rettegésben az országot. Ezek a dolgok pedig elintézhetetlenek és kibeszélhetetlenek. Azt mondják, a Kádár-rendszer a kérdést a szőnyeg alá söpörte.

Na, most meg kiszedték a szőnyeg alól és beleöntötték az asztalon álló levesestálba. Pontosabban szólva csak bele akarják önteni. Mert azért az idő múlik, és az idővel minden elmúlik. Elmúlt az is, amikor 1849-1850-ben derék magyar hazafias földesurak birtokát elkobozták és odaadták császárhű árulóknak. Múlt az idő, és 1990-ben ezeknek az árulóknak az utódai követeltek kárpótlást, miután 45-ben tőlük is elvették a földet.

Akik ma azt mondják, hogy ezeket a dolgokat nem szabad a szőnyeg alatt hagyni, ki kell beszélni, azok hülyeséget beszélnek. Gyilkosságok, árulások és megaláztatások elintézhetetlenek kibeszéléssel. Ezeknek csak egy orvossága van, az idő. A felejtés. Valahogy úgy, ahogy a spanyolok csinálták, ahol a polgárháborúban mindkét oldalon lemészároltak százezreket, majd Franco halála után hagyták az egészet lényegében kibeszéletlenül, megtorlatlanul, és egész jól megvannak azzal, hogy a jelen és a jövő jobban érdekli őket, mint a múlt. Persze ha van olyan szervezet vagy mozgalom Magyarországon, amelyik vállaltan antiszemita, és érvényesüléséhez ezt a mocskos kártyát húzza elő, azt én bizony betiltanám. És nagyon utálom azokat az értelmiségieket, akik a vélemény szabadságára hivatkozva nem engedik bántani őket. Akik szabad folyást követelnek minden náci tüntetésnek a demokrácia nevében. Mondhatnám ezeknek a weimari széplelkeknek, akiket az általuk dédelgetettek ki szoktak szorítani a nemzetből: – Barátom, erről még beszélgetünk a vagonban Auschwitz felé. – De nem viccelek, mert úgy vagyok én ezzel, mint a fertőzéssel. Ha megtámadja egy bacilus a tüdőmet, akkor nem is a bacilusra haragszom. Neki az a dolga a világban, hogy támadjon. Én azt a hülye orvost utálom, aki, amikor már komoly lázam van, akkor is azt kiabálja, hogy jaj, csak ne adjunk orvosságot, jaj, csak ne adjunk orvosságot! Ha komoly bajom lesz, azért nem is bacilus a felelős, hanem a dogmáihoz hű sarlatán.

Jó, tudom, szerencsére ez az egész dolog ma már nem úgy néz ki, mint annak idején. Más a minket körülvevő világ…

De azért – csupán zárójelben – annyit megjegyeznék, volt alkalmunk megtanulni a huszadik század történelméből, hogy ennek a világnak a mozgásiránya egyszer és mindenkorra kiszámíthatatlan.

Persze az is igaz, hogy nagyon kevesen vannak, akiknek bármilyen élményük van ezekről a korszakokról. Van, aki a családjában hallott történetekből még szerez némi érzelmi muníciót, van, aki nagy empátiával és fantáziával, filmek és írások nyomán beleéli magát az akkori világokba, de a többség számára az egész lassan már csak annyi, mint a nagy inkvizíció, vagy mondjuk a katharok lemészárlása, ami azért elég szörnyű volt. Ezért én úgy gondolom, hogy az antiszemitizmus már egyre kevésbé valódi szenvedély. Ebből itt ma csak politikai üzletet lehet csinálni, Próbálkoznak is nagy csinnadrattával és alacsony hatásfokkal. Éppen ezért, vess meg, de véleményem szerint az elmúlt idők szörnyűségeinek jobb helye van a szőnyeg alatt, mint fönt az asztalon, mert ott láthatóan nem tudnak vele mit kezdeni.

Szinetár Miklós: Senki többet? Pályázat harmadszor
Európa Kiadó, Budapest, 2016