Tom Phillips: A világ hülyéi (részlet) * Hogyan cseszett el mindig mindent az emberiség

Posted on 2020. december 28. hétfő Szerző:

0


A bénázás hajnala

Valamikor réges-régen, amikor Etiópia folyóvölgyei és síkságai fölött felkelt a nap, egy ifjú majom csimpaszkodott egy faágon.

Azt nem tudhatjuk, mit csinált vagy mire gondolt aznap. Talán azon mélázott, hogy valami élelmet kéne keresnie magának, talán párosodáson törte a fejét, netán azon, hogy a szomszédos fa kényelmesebb. Azt egész biztosan nem sejtette, hogy a nap eseményei teszik majd fajtája leghíresebb egyedévé – még ha ezt meg is magyarázhattuk volna neki, a hír fogalmával nem tudott volna mit kezdeni. Azt sem tudta, hogy Etiópiában van, mivel ez több millió évvel azelőtt történt, hogy valakinek az a remek ötlete támadt, hogy vonalakat húzzon a térképre, és nevet adjon az így keletkezett alakzatoknak, amelyekért háborúzni lehet.

A mi majmunk és rokonai valamicskét különböztek a többiektől: csípőjük és lábuk kissé szokatlan alakja megváltoztatta mozgásukat. Ezek a majmok már éppen elkezdtek leereszkedni a fáról, és megpróbáltak felegyenesedve járni a szavannán: ez annak a változásnak a kezdetét jelezte, amely elvezetett hozzám, az olvasóhoz, és mindenki máshoz ezen a földön. A majom mit sem tudott erről, holott karnyújtásnyira volt a világ legeslegjelentősebb eseményétől. Felvirradt az emberiség nagy utazásának hajnala. Aztán a majom lepottyant a fáról, és elpusztult.

Hozzávetőleg 3,2 millió évvel később egy másik majomcsoport – egyikük-másikuk tudományos fokozattal is rendelkezett – ásta ki a majom megkövesedett csontjait. És mivel épp a hatvanas éveket írták, ezek a majmok folyton egy menő liverpooli gombafejű banda slágerét hallgatták, így a leletet Lucynak nevezték el. Sosem látott fajta volt – ma már Australopithecus afarensisnek nevezzük –, és őt kiáltották ki a majmok és az ember közötti hiányzó láncszemnek. Lucy felfedezésének híre bejárta a világot, nevét mindenhol ismerték, a csontvázát többéves turnéra vitték az Egyesült Államokba, ma pedig ő az addisz-abebai Nemzeti Múzeum sztárja.

És mégis, egyetlen oka van annak, amiért tudunk róla: igen, hogy elbénázta. Ami visszatekintve elég világosan kijelölte az utat a továbbiakra.

Ez a könyv rólunk, emberekről szól, és kivételes tehetségünkről, amivel mindent elcseszünk. Arról, miért jut minden egyes büszkeségre méltó teljesítményünkre (művészet, tudomány, kocsmák) valami, ami miatt elképedve és kétségbeesve csóváljuk a fejünket (háború, környezetszennyezés, reptéri kocsmák).

Nagyon valószínű – személyes véleményünktől vagy politikai meggyőződésünktől függetlenül –, hogy többször is körülnéztünk a világban a közelmúltban, és ilyesmi jutott eszünkbe: Ó, a rohadt életbe, hát mit tettünk?

Ez a könyv a vigasz morzsáját kínálja: nyugi, mindig ugyanígy volt. És hát még mindig itt vagyunk! (Tény, hogy míg e sorokat írom, épp csak pár hétre vagyunk Donald Trump és Kim Dzsongun nukleáris csúcstalálkozójától, ami vagy lesz, vagy nem, vagy hoz eredményt, vagy nem. Sajnos a szöveg leadásának határ ideje hamarabb eljön, mint hogy megtudjuk, meghalunk-e mind. Bár igyekszem feltételezni, hogy ha ön, kedves olvasóm épp olvassa ezt a könyvet, akkor legalább július végéig kihúztuk.)

Rengeteg könyv szól az emberiség legnagyszerűbb teljesítményeiről, a nagy vezetőkről, a zseniális feltalálókról és a legyűrhetetlen emberi szellemről. Ugyancsak rengeteg könyv szól a hibáinkról: egyéni baklövéseinkről és társadalmi méretű kudarcainkról. De arról már kevesebb, hogyan sikerül mindig mindent újra és újra alaposan és katasztrofálisan elrontani.

A sors egyik iróniája, amit a világegyetem szemlátomást kedvel, hogy a galaktikus méretű bénázás okai gyakran pontosan ugyanazok, mint amelyek elválasztanak állattársainktól, és naggyá tesznek bennünket. Az ember mintázatokat lát a világban, ezt közvetíteni is tudja embertársainak, sőt képes elképzelni a jövőt, amely még nem is létezik: mi lenne, ha megváltoztatnánk ezt, hogy amaz történjen, és így kicsivel jobb hely lenne a világ?

Az egyetlen gond… hát, sajnos az, hogy ezekben nem vagyunk túlságosan jók. Az emberiség korábbi teljesítményének őszinte értékelése ezen a téren olyan, mint egy különösen ledorongoló éves jelentés egy olyan főnöktől, aki utálja az embert. Mintázatokat látunk ott, ahol nem léteznek. Kommunikációs képességünk… hát, néha kívánnivalót hagy maga után. És szánalmasan rosszul emlékszünk arra, hogy mennyire nem ismertük fel, ha ennek a megváltoztatása ahhoz vezet, sőt rosszabb esetben amahhoz, illetve amikor, szentséges isten, máris a nyakunkon ez, és hogyan vessünk neki véget?

Mindegy, milyen magasra szárnyal az emberiség, mindegy, hány próbatételt állunk ki, a katasztrófa mindig ott leselkedik a sarkon. Egy történelmi példa: Sigurd Eysteinsson viking herceg, Orkney ura az egyik pillanatban még diadalmasan lovagol haza a csatából legyőzött ellenfele, Kapafogú Máel Brigte nyergen himbálódzó levágott fejével. A következő pillanatban, vagyis pár nappal később Sigurd Eysteinsson vérmérgezésben haldoklik, mert Máel Brigte levágott fejéből kilógó kapafoga felsértette a lábát a diadalmas hazalovaglás közben.

Így igaz: Sigurd Eysteinssoné az a kétes dicsőség a hadtörténelemben, hogy olyasvalaki ölte meg, akit jó pár órával korábban maga fejezett le. Ami fontos tanulságul szolgál számunkra 1. a hübriszről és 2. a megfelelő szájhigiénéjű ellenség megválasztásának fontosságáról. Ez a könyv elsősorban a hübriszre és az abból következő bukásokra koncentrál. A fogorvoslás történetének hívei sajnos csalódni fognak.

(Érdemes megemlíteni, hogy Sigurd Eysteinsson és Kapafogú Máel Brigte azért harcoltak, mert Sigurd olyan viadalra hívta Máel Brigtét, ahol „mindkét oldalon negyven harcos” vív. Ő beleegyezett ebbe, mire Sigurd nyolcvan harcossal jelent meg a helyszínen. Sigurd történetének tulajdonképpen az is a tanulsága lehet, miért nem érdemes ilyen rohadéknak lenni. Ez a téma érdekes módon szintén vissza-visszatér majd a könyvben.)

Sigurd voltaképp azok közé a lúzerek közé tartozik, akiket a történelem inkább a kudarcai, mintsem a diadalai miatt tart számon. A következő tíz fejezetben végigszáguldunk az emberiség teljes történetén és a bénázások során. Baráti figyelmeztetés: kedves olvasó, ha ön nem híve a kárörvendésnek, talán bele se kezdjen ebbe a könyvbe.

Az emberi fejlődés története gondolkodási és kreatív képességünkkel kezdődik. Ez választja el az embert az állattól – meg persze ez csinál belőlünk rendszeresen komplett idiótát.

* * *

Ez a könyv a történelemről szól, és arról, hogyan értettünk félre mindenfélét. Természetesen érdemes rámutatni, hogy gyakran magát a történelmet is csúnyán félreértjük.

Sajnos a történelem igen ingoványos talaj: senkinek eszébe se jutott a megtörtént dolgok legnagyobb részét leírni, akik meg leírtak dolgokat, azok sűrűn tévedtek, őrültek, szélsőségesen rasszisták voltak, vagy hazudtak (sőt, gyakran mindezt együtt). Azért tudunk egyáltalán Sigurd Eysteinssonról, mert a története két forrásban is előfordul: a Heimskringla és az Orkneyingla sagában. De honnan tudjuk, hogy valóban így volt-e? Biztosak lehetünk-e abban, hogy ez az egész nem valami rémesen vicces viking poén, amit nem értünk?

Nem. Nem lehetünk biztosak benne a történészek, régészek és számtalan más szakember fáradhatatlan kutatómunkája ellenére sem. A bizonyosan tudható dolgok száma elenyésző azokéhoz képest, amelyekről tudjuk, hogy nem tudjuk. Azoké meg, amelyekről azt sem tudjuk, hogy nem tudjuk, valószínűleg még nagyobb, de sajnos azt sem tudhatjuk biztosan.

A lényeg, hogy őszintén szólva elég csekély az esély arra, hogy ebben a bénázásokról szóló könyvben egyáltalán ne legyen elbénázva semmi. Persze igyekszem felhívni a figyelmet arra, ha valahol valami bizonytalanság van: hogy melyek azok a részek, amelyekben elég biztosak vagyunk, és melyek azok, ahol csak találgatni tudunk. Igyekeztem kerülni a „túl szép, hogy igaz legyen” történeteket, a kétes hitelű meséket, a magvas történelmi anekdotákat, amelyek minden egyes elmeséléssel hólabdaként növekednek. Remélem, nem bénázom el.

Ezzel vissza is jutottunk Lucyhoz, aki 3,2 millió évvel ezelőtt leesett a fájáról. Honnan tudjuk, hogy leesett onnét? 2016-ban egy amerikai és etióp kutatócsoport közzétett egy cikket a Nature-ben, a világ vezető tudományos folyóiratában. CT-vizsgálatnak vetették alá Lucy megkövesedett csontjait, amelyekből 3D-s térképeket állítottak össze, hogy rekonstruálhassák a csontvázat. Úgy találták, hogy a csonttörései élő csontokra jellemzőek, és ezek a törések sosem gyógyultak meg: azaz a törés pillanatában még életben volt, de nem sokkal később elpusztult. Konzultáltak számos ortopéd sebésszel, akik egybehangzóan állították: ilyen töréstípusokat látni a nagyobb magasságból leesett betegeknél. Lucy kartörése arra utal, hogy kinyújtotta a karját, hogy tompítsa az esést. Geológiai ismereteikből tudták, hogy Lucy élőhelye sík erdőség volt egy patak közelében, se szikláról, se magaslatról nem eshetett le. Következtetés? Lucy leesett egy fáról.

Szép gondolatmenet, amelyet ráadásul a téma több szakértője is elfogadott. Csak hát sajnos néhány más szakértőt viszont – egyebek közt Donald Johnsont, aki fölfedezte Lucy maradványait – nem győzött meg. Sőt, ők azt mondták: Ugyan, gyerekek, azért tört el a csontja, mert ez történik a csontokkal, amikor 3,2 millió évet töltenek a földbe temetve. (Itt most kicsit egyszerűsítettem.)

Tom Phillips

Tehát… leesett Lucy a fáról? Talán igen. Valószínűleg igen. Magyarán szólva ez a könyvem lényege: a hihetetlen tudományos erőfeszítés következtetésével állunk szemben, amely talán mégis téves. Lehetsz világelső a szakterületeden, megalkothatod a pályád csúcsát jelentő úttörő korszakalkotó tanulmányt, amelyet a paleontológia, a fizika, a számítógép-tudomány, az orvostudomány, az igazságügyi orvostan és a geológia legdöbbenetesebb felfedezéseit megjelentető legrangosabb tudományos folyóirat publikál, hogy páratlan betekintést engedjen számunkra a több millió évvel korábbi múltba, és akkor is fennáll a veszélye, hogy jön valaki, és odaveti: Haha, na ne!

Amikor már azt hitted, minden szálat elvarrtál, na, akkor csap le a háttérben ólálkodó bénázás réme.

Ne feledd Sigurd Eysteinssont!

Fordította: Merényi Ágnes

Tom Phillips: A világ hülyéi * Hogyan cseszett el mindig mindent az emberiség
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2020