Péterfy-Novák Éva: Sajtleves

Posted on 2020. december 21. hétfő Szerző:

0


– Üljön le, kisasszony – ez volt az első mondata hozzám.
Gyűlölöm, ha kisasszonynak, hölgynek vagy egyáltalán bárminek is szólítanak, főleg ismeretlenül!

De azt gondoltam, hogy most nem fogok szólni érte, inkább látványosan mérgesen hátramegyek az előadó utolsó előtti sorába, és lehuppanok. Előveszem a laptopom, és magam elé teszem a világosbarna, agyonfirkált kisasztalra.

Nemcsak az asztal, az egész terem szocreál, kopott és rideg.

Nézem a tanárt, kellemes külsejű, fiatalos. Póló és farmer, semmi elegancia. Laza tanár. Vagy annak akar látszani. A szeme nagyon kék, sosem tetszett a kék szem, nálunk is mindenkinek kék rajtam kívül, talán ezért nem találtam soha vonzónak. Rajtam is farmer van, szakadt farmer (ironikusnak találom, hogy én is úgy nézhetek ki, mint egy erősen középkorú nő, aki lazának akar látszani), és egy ezeréves, de nagyon szép norvég mintás pulcsi. Az arcomon semmi, de semmi smink, kapkodva készültem, nem maradt rá időm. Gyűlölök kapkodni. Amikor már láttam, hogy el fogok késni (reggel piacon voltam, és valahogy elhagyott az időérzékem, annyit sorakoztam, vásároltam, cipekedtem), átfutott az agyamon, hogy be sem megyek ma arra az órára. De aztán győzött bennem a rendes diák. Ha el is késem, de legalább ott leszek.

Szóval elkéstem. Nagyon. Az első kreatívírás-szemináriumról. Negyvennyolc vagyok, és másodéves az egyetemen. Mit tegyünk, ha felnőnek a gyerekek, és elér minket az életkor középi pánik, ugye. (Mondjuk, ha valaki szerződést tenne elém, hogy ez az életközepem, csak egy kérdésem lenne: hol írjam alá?)

Én az egyetemet választottam, a kreatív írás pedig ingyenkredit, így győztek meg a tankörtársaim, hogy vegyem fel. Mert nagyon nem akartam. Nem tudok én írni, sosem tettem, a beadandókat sem egyedül írtam, bizonytalanul mozgok ebben a világban. Ebben a nemszeretem-világban. Mert az én világom a gyakorlaté, a tettrekészségé, a cselekvésé. De valamiért hallgattam rájuk, meg hát a három kredit, az három kredit. Így kerültem ide. Erre az órára.

És én, aki eddig úgy tudtam magamról, hogy képtelen vagyok bárhonnan is elkésni, most elkéstem. Szép bemutatkozás, meglehet a véleménye ennek a farmeres-pólós kék szeműnek, de ez van, nem tudok mit tenni. Mindig van egy először, kínomban ezt mondogattam magamban, és majd anyámnak nem említem a késést, mert nagyon megszidna. Végre összeszedtem magam, kinyitottam a laptopomat, és a tanárra kezdtem figyelni, aki csendben várta, hogy végre leüljek, és folytathassa a megkezdett órát.

A hangja milyen simogató, gondoltam, és jegyzetelni kezdtem. Az óra részleteire nem emlékszem, csak arra, hogy mire véget ért az első óra, valaki bejelölt Facebookon. Péterfy Gergely. Ja, ő a tanár. Vissza is jelöltem azonnal. Majd újabb csippanás. Odaírt a gyerekek képe alá. Annyit, hogy csodás. Jó, én nem nézegetem az ő oldalát, nincs most erre időm. A feladatra koncentrálok inkább.

Az óra elképesztően jó, micsoda tanár ez, te jó ég, és a hangja! Olyan hogy is mondjam, hogy értsd. Megnyugtató. Ismerős. Simogató. Feszülten figyelek. Atyaég, ez az ember elképesztően okos!

Közben észreveszem, hogy ez a tanár, ez a kellemes hangú, ez az elképesztően okos engem néz. Sőt, bámul. Mint aki nem látott még negyvennyolc éves nőt. Vagy mint aki nem látott még negyvennyolc éves nőt egyetemi előadóban. Zavarba jövök, nem értem, miért. Ilyesmitől nem szoktam.

Amikor pedig a diákok közül rám kerül sor, ő jön zavarba. Köhécsel, hogy melyik beadott munkámat szeretném, ha felolvasnánk. Ő gondol az egyikre, de nem akarja erőltetni. Látja, hogy milyen személyes. Tudom, melyikre gondol. Arra, amit tavaly írtam Zsuzsi születése napján. Nem is írásnak készült, csak egy bejegyzésnek, mert Zsuzsi aznap lett volna huszonöt. Pont aznap, amikor letartóztatták Geréb Ágit. Tíz sor az egész. De tényleg túl intim, így a másikat választom. Hosszan elemzi, talán túl hosszan. Elégedetlen vagyok, biztosan azért, mert nem tetszik neki. Nem értem, miért érdekel a véleménye, hát nem mindegy? Úgysem fogok írni többet a beadandókon kívül. Csak legyen meg az a három kredit. Aztán végre túl vagyunk rajta, mármint az írásom elemzésén. A szeme viszont továbbra is engem keres, minden mondatnál felém pillant. Már rég nem az én szövegemről beszél, mégis nekem mondja. Vagy csak én érzem így?

Az óra végén, amikor pakolom a cuccaimat, és próbálom összeszedni magamat a ziláltságból, odajön, és azt kérdezi, hogy miskolci vagyok-e. Mondom, igen, és elviharzom.

Nem is gondolok rá a következő óráig.
Akkor már helyesnek találom. Igazán helyesnek. És milyen kedves.
Óra után rám ír, kedvesen érdeklődik mindenféléről. És ez így megy heteken keresztül. Beszélgetünk a virtuális térben.

Aztán egyszer, isten bizony magam sem értem, miért, de azt írom neki, hogy tudja mit? Ne írogasson már ennyit, inkább vigyen el kávézni. Ez valamikor 2010 májusában történt.

És elvitt kávézni. Kapott az alkalmon. És udvarolt. Hogy sokat gondol rám. És elmesélte, hogyan is él ő most éppen, és én is elmeséltem, hogyan is élek éppen. Találkoztunk párszor a Komédiásban, fenn a galérián. Órákig beszélgettünk, de azon kívül nem történt más. Néha sétáltunk is, idegen, ismeretlen utcákon. A keze néha váratlanul hozzáért az enyémhez, a beszélgetés hevében alkalmanként megérintett, de ennyi. Nem is tudom, hogy miért akartam újra és újra látni. Nem is tudom, hogy mit akartunk egymástól. Szerintem ő sem. Azt tudtuk csak, hogy jól vagyunk együtt, hogy valami egészen különleges nyugalom áramlik szét mindkettőnkben, hogy nyíltak és őszinték vagyunk egymással, hogy a sok-sok tapasztalat azt ordítja az arcunkba, ritka az effajta összhang. Igen, ezt tudtuk, de nem siettünk sehová. Vártunk.

Aztán egyszer, pár hét múlva, az egyik séta alkalmával hirtelen megcsókolt. Váratlanul, szenvedélyesen. Megrettentem, de tudtam, éreztem, hogy elvesztem, hogy akárhány éves vagyok, ezt az érzést nem tudom kidobni, hogy felkavar, hogy fogni akarom majd a kezét, hogy most van a pillanat, amikor az évek óta tartó hibernáltság megszűnik, hogy igen, igen, akarom, hogy szeressen ez az ember.

Furcsa bódulat jött, hetekig kerültük egymást. Kifogásokat kerestünk, hogy miért nem érünk rá. Hogy éppen milyen fontos dolgok akadnak hol nekem, hol neki. De mindketten tudtuk, hogy mitől félünk, mint ahogyan mindketten tudtuk azt is, hogy nincs, nem lesz menekvés, idő kérdése az egész. Augusztus végéig nem találkoztunk. Telefon, Messenger, de személyesen semmi. Próbáltuk kijátszani a kémiát. De egyszer csak azt mondta, hogy beszélnünk kell. Hogy tudjuk mindketten, hogy mi van. Hogy tegyünk egy próbát. Hogy mi lenne, ha elmennénk kettesben pár napra valahová. Hogy akarok-e vele lenni három napot. Hogy el tudok-e szökni vele. És akkor el tudjuk dönteni, elválunk-e csendben-szépen, vagy ez valami olyan, amit nem lehet, nem szabad elengedni. Igent mondtam, mert tudtam, hogy tudni akarom. Hogy tudni akarom, mi ez. Rövid, kíváncsi szenvedély, az utolsó évek pánikja – vagy mindent elsöprő és igaz. Igen, tudnunk kell. Hogy ne tehessünk magunknak szemrehányást majd nyugdíjas éveinkben. Hogy ne legyen elszalasztott szerelem, hogy ne legyen a rossz döntés súlya anélkül a miénk, hogy megpróbáljuk, hogy megnézzük, milyen hetvenkét óra együtt.

Elmentünk hát Dávodra, egy baráti kisházba. Kettesben. Furcsa volt. Egy idegen, aki annyira közel van ebben a pillanatban, mint senki más. Egy idegen, aki nem idegen, hanem a testem része. Egy idegen, aki a legfontosabb akar lenni. Egy idegen, aki, ha nem vigyázok, a mindenem lehet. Vigyázzak, vagy megengedjem magamnak a szenvedélyt? A maradék fényem, ami még negyvennyolc évesen világít, elég lenne a szerelemhez? Mennyire vagyunk sérültek mindketten a rettenetes tapasztalatok után?

Beszéltünk ezekről a kérdésekről, aztán együtt, mi ketten, meghoztuk életünk első közös döntését. Azt a döntést, hogy három napig úgy teszünk, mintha ezek a kérdések nem lennének. Három napig csak simán együtt leszünk, és nem gondolunk rájuk. Három napig nem lesz világ Dávodon kívül. Strandoltunk, olvastunk, éjszakáig beszélgettünk. És főztem neki. Sült tarját sok zöldséggel. És levest. Sajtlevest. Selymeset, csípőset, tacossal. Hatféle sajttal. Teljes szívemmel.

Nem tudott betelni vele. Azzal, hogy valaki neki főz, egyedül neki. Az ízével, amit ő úgy fordított, hogy az én magam vagyok, és velem nem tud betelni, a mozdulattal, ahogy a kész levesbe beletöröm a tacost.

Másnap is sajtlevest kért. Hogy ne menjünk étterembe strand után, hogy legyünk a kisházban ketten, és főzzek neki. Sajtlevest. És én főztem.

Ez után a három nap után szédelegve indultunk haza. Mindketten tudtuk, hogy valami örökre megváltozott. Haragudtunk egymásra. Hogy ez most minket kibillent. Hogy ez most mindent megváltoztat. Szédültem, gyenge voltam. Nem bírtam egyből hazamenni, másfél napot még Pesten töltöttem, hogy össze bírjam szedni a gondolataimat. Hogy kiszellőztessem őt magamból. Mert nem akarok változtatni. Nem akarok újra válni, nem akarok továbblépni. Maradnom kell, mindenkinek az az érdeke. Szédültem, és jártányi erőm sem volt. Mint egy súlyos betegségből lábadozó, az összes erőmet valahol Dávodon hagyva próbáltam megtalálni újra saját magam.

Másfél nap alatt huszonkétszer hívott fel. És a huszonkettedik telefonhívásnál már csak annyit kérdezett, hozzámegyek-e feleségül. És hogy ez most komoly, ne nevessek ilyen idegenül. Visszakérdeztem, hogy én kellek-e, vagy a sajtleves, selymesen, csípősen, hogy én kellek-e, vagy a mozdulat, ahogy a kész levesbe beletöröm a tacost. Azt mondta, nem vicces. De tulajdonképpen mindkettő. Hál’ istennek együtt járnak, mondta, és végre ő is nevetett, felszabadult, boldog nevetéssel. Én akkor nemet mondtam, de elengedni nem bírtam, nem voltam képes rá.

De vele menni se bírtam.
Egy hónapig küzdöttünk, szakítottunk, küzdöttünk, haragudtunk, szerettünk, küzdöttünk.
Három hét csend következett.
Majd egy telefon, hogy mit csinálok éppen. Én éppen életem egyik legnehezebb helyzetét próbáltam megoldani. Egy órán belül ott állt mellettem, és átvette a terhet tőlem. Akkor dőlt el minden. Hogy összetartozunk.

A következő év elején újabb mély gödör, én elutaztam messzire. Hogy gondoljuk át, hogy hátha nem is igaz ez az egész, hátha csak egy délibáb. Megsértődött, hajszálon múlt a jövőnk. Aztán egy hét múlva váratlanul utánam jött. Egészen Los Angelesig. Együtt fedeztük fel a várost, együtt kóboroltunk benne órákon, napokon át. Először éreztük, hogy együtt utazni varázslatos, hogy látni akarunk még világokat, fel kell fedezni mindent, amit nem ismerünk. Amikor ott kint letérdelt elém, és feleségül kért, csak annyit mondott, hogy egyet ígérjek meg. Minden héten főzök neki legalább egyszer sajtlevest. Csípősen, tacossal.

Máig nem tudom, mit szeret jobban. A sajtlevest vagy engem.

Sajtleves

Hozzávalók:
5 dkg vaj
2 ek liszt
2 gerezd fokhagyma
20 dkg Boci krémsajt
2 tömb tejszínes krémsajt
10 dkg füstölt Karaván sajt
10 dkg Anikó sajt
15 dkg fűszeres krémsajt vagy
2 doboz President fűszeres krémsajt
1 kis üveg szeletelt, savanyított jalapeño paprika
1 csomag natúr tacos

Egy evőkanál lisztet kb. 5 dkg vajon zsemleszínűre pirítok. Két gerezd fokhagymát rázúzok, amíg fölszaglik, addig átkavarom.
Felöntöm kb. 1,5 l húslevessel vagy vízzel, de akkor legalább biovegetát rakok bele. Belenyomom a Boci krémsajtot, két tejszínes tömbsajtot, belereszelek 10 dkg Karaván sajtot, 10 dkg Anikó sajtot, és beleteszek 15 dkg fűszeres krémsajtot, amit a Sparban lehet kapni. Jó helyette a President zöldfűszeres is (négyszögletes, kicsit folyós tömbben árulják, ki szoktak mérni belőle darabokat). Amikor felfőtt, lehúzom a tűzről, ha picit hűlt, akkor botmixerrel összezúzom. A savanyított erős paprika levéből öntök a levesbe, és elkavarom. Savanyított erős paprikát ollóval karikákra vágok, kb. 6-7 db-ot, és a felét a levesbe szórom, a másik felét pedig tálaláskor kiteszem az asztalra. Jó még a Corában a nemzetek konyhája részen kapható szeletelt, savanyított jalapeño paprika is. Sima, ízesítés nélküli tacost összemorzsolok, és evés előtt beleszórom a tányérba, esetleg reszelt sajttal megbolondítom.