Nyáry Krisztián: Általad nyert szép hazát (részlet)

„Vert hadunk csonthalmain
győzedelmi ének”
Bevezetés

Miért vannak himnuszaink?

2019. december 31-én éjfélkor egy kereskedelmi tévécsatorna szilveszteri műsorában a fiatal énekesnő, Radics Gigi elénekelte a Himnuszt. Előadásmódja kissé eltért a hivatalos ünnepségeken vagy sportversenyeken megszokottól: hajlításokat és más zenei díszítőelemeket is használt. A produkcióról készült felvételt a YouTube videomegosztón pár hét alatt közel félmillióan nézték meg, közülük rengetegen kommentárt is írtak hozzá. Az egyik jellemző vélemény szerint „a Himnuszt nem szabad másként énekelni, mint ahogy meg lett írva”. A téma napokig szerepelt a bulvárlapokban is, ahol sokan támadták, sokan pedig védelmükbe vették az énekesnőt. Utóbbiak azzal érveltek, hogy egy magyar előadó éppúgy hozzátehet magából valamit a Himnuszhoz, ahogy azt az amerikai vagy francia himnuszt megszólaltaó művészek is teszik. A nemzeti jelképünket féltő megszólalók viszont láthatólag úgy gondolták, hogy a Himnusznak létezik egy keletkezése óta állandó, kötelező előadásmódja, s az attól való minden eltérés normaszegésnek tekintendő. Ők minden bizonnyal nem tudják, hogy nem Erkel eredeti dallamát, hanem Dohnányi Ernő 1937-es átdolgozását kérik számon az énekesnőn, és igencsak meglepné őket, ha hallanák a 20. század elejéről ránk maradt első hangfelvételeket, amelyek sokkal jobban eltérnek a ma megszokott Himnusz-előadástól, mint Radics Gigi verziója.

A rendkívüli érdeklődés és a vita persze érthető. A legismertebb magyar műalkotásról van szó, amelynek szövegét és dallamát minden hat éven felüli magyar kívülről tudja. Ismerjük a hozzá kötődő rítusokat is: számítunk arra, hogy ezzel kezdődnek fontosabb ünnepségeink, magától értetődő a számunkra, hogy fedetlen fővel, állva hallgatjuk, és akkor is részt veszünk közös éneklésében, ha tudjuk, hogy egynémely sorát nem fogjuk tudni tisztán kiénekelni. A Himnusz hangjaira zárjuk az óévet, ünnepeljük az aranyérmeket és iktatjuk be tisztségükbe állami vezetőinket. Ezeket a szokásokat adottnak vesszük, és nem feltétlenül gondolunk bele, hogy a Himnusz születése óta eltelt közel kétszáz évben – a ma jellemző előadásmóddal együtt – lépésről lépésre alakultak ki. A 2020-as dallamvita nem az első és nem az utolsó Kölcsey Ferenc versének és Erkel Ferenc zenéjének történetében. A Himnusz ugyanis több mint műalkotás: olyan közös jelkép, amely nemzeti identitásunk része, éppen ezért az identitásunkat formáló kulturális kódrendszerrel együtt folyamatosan változik.

Amikor kisgyerekként megtanuljuk a dalt, majd nem sokkal később a teljes verset, egy beavatási rítusban is részt veszünk: a szöveg kijelöli számunkra azt a történeti közösséget, amelyhez magyarként tartozunk. A Himnusz elbeszéli a magyar nemzet történetét, ahogyan megteremti a közös eredet mítoszát is. Ez persze nem csak a magyar himnusz sajátja: a nemzetállamok létrejöttével párhuzamosan minden nemzeti közösség kialakította az együvé tartozás és a másoktól elkülönülés jelképrendszerét. Hiszen egy modern nemzet egyszerre jogi és politikai konstrukció, valamint sajátos jelrendszer is: közös jelképek, szimbólumok, mítoszok, magatartásformák összessége, amelyek idegenek számára is láthatóvá teszik a nemzet önállóságát, egyediségét – azaz a létezését. Amikor a magyar gyerekek elsajátítják ezt a jelrendszert, egyszersmind azt is megtanulják, hogy ők magyarok, és vannak mások, akik nem azok.

Ahogy a legtöbb modern nemzetállam, a magyar is a 19. században született, ezért legfontosabb nemzeti szimbólumaink is ekkor keletkeztek vagy váltak általánosan elfogadottá. Jószerivel ekkor alakult ki minden, amit ma a magyar identitás alapjainak tekintünk: a mai magyar konyha, a magyar irodalmi nyelv, a magyaros zene, a magyar történelem közkeletű elbeszélése, a magyar főváros, a magyar nemzeti trikolór és a magyar himnusz is. És mert sem a történelem, sem a nemzetek története nem ér véget, jelképeink is velünk változnak tovább. Lehet, hogy nálunk is meghonosodik majd, hogy a Himnuszt éneklő előadóknak illik rájuk jellemző dallamvariációt választani, és az is lehet, hogy – miként kétszáz év alatt oly sokszor – alternatív himnuszok emelkednek fel, hogy aztán feledésbe merüljenek. Éppen ennek a folyamatos változásnak köszönhető, hogy Kölcsey verse és Erkel dallama nem váltak holt szöveggé vagy kottákon megőrzött zenei műemlékké, hanem a mai napig élő, vitákat kavaró műalkotásként léteznek. Mielőtt belemerülnénk a Himnusz kalandos történetébe, nézzük, miért van egyáltalán himnusza a különböző országoknak!

Vallási gyökerek: a himnuszok eredete

A mai nemzeti himnuszok többsége a 19–20. században keletkezett, ám maga a himnusz az egyik legősibb költészeti műfaj. A sumer-akkád dicsőítő énekek, az egyiptomi Naphimnusz vagy az ószövetségi Dávid király zsoltárjai mind bizonyítják: egyszerre több ókori kultúrában is jelen volt. A kifejezés maga ógörög eredetű: a ὕμνος (hümnosz) és a görögből átvett latin hymnus jelentése dicsőítő, magasztaló ének. Eredeti formájában vallási szertartások, közösségi rítusok alkalmával hangzott el, Istent vagy isteni hatalmakat dicsőítő, hozzájuk segítségért fohászkodó imaszerű énekként.

Már a görögöknél kialakultak a műfaj szerkezeti sajátosságai: az istenség megszólítása és a könyörgés tárgyának megnevezése után az istenség dicsőséges tetteinek, tulajdonságainak felsorolása és az óhajtott segítség megindoklása következett, végül a könyörgés megismétlése – immár az érvelés hatásának bizonyosságával. Ezt a hármas szerkezeti megoldást vette át a középkori keresztény himnuszköltészet is. Bár sok ókori és középkori himnusz csak szöveges formában maradt ránk, a himnuszok döntő többsége közösségi célra, a szertartásokon való közös éneklésre született. Ebben feltétlenül különbözik közeli rokonaitól, a világi tárgyat, például uralkodókat, hadvezéreket, művészeket dicsőítő ódától, és a csendes vallási könyörgés műfajától, az imádságtól is.

A középkori latin egyházi hagyományban elmosódtak a határok a himnusz és a többi emelkedett hangú vallási ének, főként a zsoltár (psalmus) műfaja között. A bibliai Zsoltárok könyvében szereplő dalokat gyakran nevezték himnusznak is, az induló reformáció is ezt a megközelítést vette át. Mivel az anyanyelvi szertartás minden protestáns egyház számára kiemelt jelentőséggel bírt, a 15. századtól sorra készültek a zsoltár- és himnuszfordítások, később pedig megszülettek a kortárs szerzők eredeti művei is. Maga Luther Márton himnuszszerző is volt: a 46. bibliai zsoltár szövegére utaló Ein feste Burg ist unser Gott (Erős vár a mi Istenünk) kezdetű himnusza máig az evangélikus egyház legfontosabb dalának számít.

Luther himnusza már jócskán eltér a középkori hagyománytól, vallásos dicsőítő jellege mellett mozgósító funkcióval is bír. A protestáns himnuszok többsége hasonló: miközben a vallási szertartások nélkülözhetetlen eleme, egy önmagát másoktól megkülönböztető csoport közösségi identitását is kifejezi. A középkori Magyar Királyság lakói legelőször akkor találkozhattak a mai himnuszok és a vallásos zsoltárok közötti átmeneti műfajjal, amikor a 15. században huszita seregek törtek be az országba, és a csatatéren a Ti vagytok az Isten katonái kezdetű indulójukat énekelték.

Ezután már nem kellett sokáig várni a műfaj alapos megismerésére. A vallásháborúk korának szokása szerint Magyarországon is egyházi himnuszokkal az ajkukon vonultak fel a hívek a másik felekezet templomait feldúlni, ahogy az 1556-ban a kolozsvári Farkas utcai katolikus templom reformátusok általi ostromakor történt. A jámbor hívek zsoltárokat énekeltek akkor is, amikor egyházuk eretnekké nyilvánított ellenségei alatt lángra lobbantották a máglyát, az áldozat pedig gyakran a saját himnuszával az ajkán indult a halálba.

Nyáry Krisztián: Általad nyert szép hazát
A Himnusz és a himnuszok kalandos élete
Corvina Kiadó, Budapest, 2020