David Graeber: Bullshit munkák (előzetes, részlet)

Előszó

2013 tavaszán – noha nem volt szándékomban – országhatárokon átterjedő izgalmakat okoztam. Úgy kezdődött, hogy egy frissen induló radikális magazin, a Strike! kért tőlem valami anyagot. A szerkesztő sallangmentesen úgy fogalmazott, hogy kéne valami provokatív írás, amit sehol máshol nem mernének közzétenni. Mindig van a fejemben pár érlelődő gondolat, szóval az egyiket előhúztam, s azt a kihívó címet ragasztottam rá, hogy A bullshit munkák természetrajza.

Az egész esszé valójában egyfajta megérzésen alapult. Mindenki ismer olyan munkaköröket, amelyek a külső szemlélő számára nem tűnnek túlzottan hasznosnak – jellemzően HR-tanácsadók, kommunikációs koordinátorok, PR-kutatók, pénzügyi stratégák, vállalati jogászok,illetve olyanok töltenek be ilyen állásokat (a felsőoktatásban is van épp elég belőlük), akik azzal töltik az idejüket, hogy testületi üléseken üldögélnek, amelyeken a felesleges testületi ülések problémáit tárgyalják meg. És a sort a végtelenségig folytathatnánk. Az jutott eszembe, hogy mi van akkor, ha az ilyen munkák tényleg feleslegesek, és ezzel azok is tisztában vannak, akik éppen végzik őket. Mindenki találkozik persze időnként olyan emberrel, aki értelmetlennek és feleslegesnek érzi azt,amit csinál. Milyen lesújtó lehet úgy ébredni felnőtt életünk hetente hétből öt reggelén, hogy olyasvalamit fogunk egész nap csinálni, amit lelkünk mélyén pokolba kívánnánk, merőben feleslegesnek érzünk, ami pusztán idő- és energiapocsékolás, sőt a világ egyenesen rosszabb lesz tőle? Vajon ez nem okozna egész társadalmunknak lelki sebet? Ezekről a dolgokról – még ha így vannak is – soha senki nem beszél. Az emberek munka közben átélt vagy át nem élt boldogságával rengeteg kutatás foglalkozik, azzal viszont tudomásom szerint egyetlenegy sem,hogy ki milyennek éli meg munkája hasznosságát.

Az, hogy társadalmunk ténylegesen tömve van felesleges munkakörökkel, egyáltalán nem tűnik valóságtól elrugaszkodott dolognak. Erről persze mindenki súlyosan hallgat – a munkák igazi lényege valójában tabunak számít. Még az a tény, hogy az emberek úgy általában nem nagyon lelkesednek a munkájukért, és minden ürügyet megragadnak arra, hogy lazsáljanak, sem kerülhet a tévé nyilvánossága elé, pláne a hírekbe nem, legfeljebb dokumentumfilmekbe vagy kabaréjelenetekbe. Volt szerencsém a jelenséget saját bőrömön is megtapasztalni. Úgy adódott, hogy egy olyan aktivistacsoport médiakapcsolata lettem, akik állítólag – polgári engedetlenségből kifolyólag – meg akarták bénítani egy globális gazdasági csúcstalálkozó elleni tiltakozás során Washington DC közösségi közlekedését. A jeles eseményt megelőző napokban egy magamfajta anarchista kinézetű ember sehova sem tudott menni úgy, hogy arra járó közalkalmazottak le ne rohanták volna, hogy most akkor kell-e dolgozniuk hétfőn, vagy mi a helyzet. Eközben az engedelmes tévéstáboknak rendre sikerült olyan városi közalkalmazottakat kameravégre kapniuk – mellesleg nem lennék meglepve, ha ugyanazok a közszolgák lettek volna –, akik hosszasan fejtegették, hogy milyen szörnyű lenne, ha hétfőn nem bírnák felvenni a munkát. Pontosan tudták, hogy mit várnak el tőlük egy tévéinterjúban. Senki nem mer szabadon nyilatkozni ezekről a témáktól, legalábbis nyilvánosan nem. Gyanítottam, hogy tényleg így van, de persze nem lehettem teljesen biztos benne. Az írást egyfajta szondának szántam, felettébb izgatott, hogy milyen vihart vált ki.

Ez jelent meg a kiadvány 2013. augusztusi számában:

A bullshit munkák természetrajza

John Maynard Keynes 1930-ban azt állította, hogy a század végére az emberiség oly fejlett technológiával rendelkezik majd, hogy Nagy-Britanniában vagy az Egyesült Államokban a heti munkaórák száma 15 órára csökken. Minden okunk megvan rá, hogy higgyünk neki. Technológiailag semmi akadálya, viszont mégsem így lett. Sőt, a technológiát sikerült úgy alakítani, hogy lehetőleg még a korábbiaknál is többet dolgozzunk. Ennek érdekében olyan munkakörök létrehozására volt szükség, melyek lényegében értelmetlenek. Európában és Észak-Amerikában emberek hatalmas tömegei végeznek munkaképes életük teljes egészében olyan feladatokat, melyekre semmi szükség nincsen, s erről a lelkük mélyén ők maguk is szentül meg vannak győződve. A fenti helyzetnek súlyos morális és spirituális következményei vannak. Kollektív lelkületünkön ejt maradandó sebeket. És mégsem beszélünk róla.

Miként lehet, hogy a Keynes beígérte utópia – melyet még a hatvanas években is epedve vártak – soha nem valósult meg? A legegyszerűbb értelmezés szerint azért, mert elfelejtett számolni a fogyasztói szemlélet általános eluralkodásával. Amikor választanunk kellett a kevesebb munkaóra és a még több játékszer, még több szórakozás között, egységesen az utóbbit választottuk. Tetszetős erkölcsi tanulságokat lehet levonni ugyan ebből a magyarázatból, de elég egy futó pillantást vetni rá, hogy belássuk, nem lehet igaz. Kétségtelen, hogy a húszas éveket követően egyre-másra jelentek meg addig nem látott munkakörök és iparágak, de vajmi kevés közük volt, mondjuk, a szusi, az iPhone vagy a mindentudó edzőcipő előállításához és forgalmazásához.

Milyen munkakörökről van tehát pontosan szó? Egy friss, az Egyesült Államokban végzett (feltételezem, hogy az Egyesült Királyságban is igen hasonló a helyzet), az 1910-es és 2000-es évek foglalkoztatási szerkezetét összehasonlító vizsgálat elég jól rávilágít az új munkák természetére. Az előző évszázad során a háztartásokban alkalmazott kiszolgáló személyzet, az ipari és mezőgazdasági munkások száma drasztikusan csökkent, ugyanakkor ezzel párhuzamosan „a szaktudást igénylő, a menedzseri, az egyházakhoz kapcsolódó, a termékek eladásával foglalkozó, illetve a szolgáltatásokat érintő” munkakörök száma megháromszorozódott, a teljes foglalkoztatás egynegyedéről annak háromnegyedére ugrott. Magyarán a termelőmunkát az elvárásoknak megfelelően ma már túlnyomórészt gépek végzik. (A kétkezi munkások globális aránya még akkor is jóval alacsonyabb lett a korábbiaknál, ha az adatokba beleszámítjuk India és Kína lakosságának továbbra is gürcölőtömegeit.)

Ám ahelyett, hogy lehetőségeinkkel élve számottevően csökkentettük volna a munkaidőt, lehetőséget adva földkerekségszerte az embereknek, hogy saját érdeklődésüknek, örömeiknek, elképzeléseiknek, ötleteiknek megfelelően éljenek, nem a szolgáltatási, hanem az adminisztrációs szektort pumpáltuk óriásira – olyan új, korábban nem látott iparágakat hozva létre, mint a pénzügyi szolgáltatást nyújtó szektorok, a telemarketing, a vadul terjeszkedő vállalati jogszolgáltatás, az oktatás- és egészségügyi adminisztráció, az emberi erőforrások (HR) vagy a közönségkapcsolatok (PR). És ebbe a megnövekedett létszámba még sem azokat az embereket nem vettük bele, akik a fentiekhez tartozók számára az adminisztrációs,a technikai vagy a biztonsági hátteret biztosítják, sem azokat, akik azokat a feladatokat végzik el, melyekre az idejüket elpazarlóknak már nem jut elég idejük (lásd kutyafürdetők, éjszakai pizzafutárok).Ezeket hívom én „bullshit munkáknak”.

Mintha valaki csak azért hozna létre újabb és újabb értelmetlen munkaköröket, hogy dolgoztasson minket. És ettől válik az egész teljesen érthetetlenné. A kapitalizmusban ennek semmi szín alatt nem szabadna megtörténnie. A jó öreg életképtelen szocialista államokban, mint a Szovjetunió, ahol virult a szent kötelességnek számító munkához való jog, a rendszer igyekezett annyi munkahelyet teremteni, amennyit csak tudott. (Ezért kellett a szovjet üzletekben három eladó ahhoz, hogy sikerüljön egy darab húst eladniuk.) Ez értetődően egykettőre megold. A gazdasági elméletek értelmében egy cég semmilyen körülmények között nem akarná olyan munkaerőkre pazarolni a pénzt, akikre az égvilágon semmi szüksége nincs. Valamiért mégis pontosan ez történik.

A vállalkozások gyakran kíméletlenül megragadnak minden alkalmat a kiadások csökkentésére, s az üzletmenet hullámzásai leginkább azokat sújtják, akik a dolgokat ténylegesen előállítják,szállítják, megjavítják vagy fenntartják. Bizonyos rejtélyes, mind ez idáig megmagyarázhatatlan okok miatt a teljes állásban alkalmazott aktatologatók száma egyre csak nő, sok alkalmazott azon kapja magát, hogy – akárcsak hajdani szovjetunióbeli társaik – papíron 40-50 órát dolgoznak. A valóságban azonban a Keynes által előrevetített 15 óránál nem többet, mert a maradék idő olyan dolgokra fecsérlődik el, mint motivációs előadások szervezése, végighallgatása, saját Facebook-profiljuk frissítése vagy tévésorozatok teljes évadjainak letöltése.

A válasz nem gazdasági természetű, hanem erkölcsi és politikai. Az uralkodó osztály rájött arra, hogy a boldog, alkotóképes tömegek szabadidőhöz juttatása egyenlő a halálos veszedelemmel.

• A teljes részlet itt olvasható 

Fordította: Boross Ottilia

David Graeber: Bullshit munkák
Typotex Kiadó, Budapest, 2020
340 oldal, teljes bolti ár 4000 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3675 Ft,
ISBN 978 963 493 1171

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Értelmetlennek érzed a munkádat? A lelked mélyén úgy érzed, semmi szükség arra, amit csinálsz? Lehet, hogy te is bullshit munkát végzel?
Bullshit munka az, ami ha az egyik pillanatról a másikra eltűnne a föld színéről, észre sem vennénk a hiányát. Ezek azok a tökéletesen értelmetlen munkakörök, amelyek nem járulnak hozzá a világ működéséhez, és semmi szükség a létezésükre. David Graeber anarchista antropológus ide sorolja a PR-tanácsadók, a vállalati ügyvédek, a kommunikációs koordinátorok, a telemarketingesek vagy épp az éjszakai pizzafutárok munkáját, ellenben a bérgyilkos tevékenységét nem. A szerző tudományos igényességgel, de élvezetes, könnyed stílusban térképez fel egy olyan jelenséget, amelyhez talán nekünk is több közünk van, mint amennyire beismerjük magunknak. Kutatásokra és őszinte vallomásokra alapozva jár utána a feszítő kérdéseknek: Miért boldogtalan a jó fizetés ellenére is a legtöbb bullshitmunkás? Mi az oka annak, hogy manapság annyira elszaporodtak a bullshit munkák? Általában miért keresnek keveset a valóban értelmes munkát végzők, például a tanárok vagy a kukások?