A magyarrá (is) vált világsiker | Dina Rubina: Petruska-szindróma

Posted on 2020. november 30. hétfő Szerző:

0


Cserhalmi Imre |

A prózairodalom csúcsteljesítményének tekintett regény műfajából apránként kiszerettem, pedig korábban nagy mennyiségben faltam. A dokumentumok, a tények már régóta jobban érdekelnek a terjedelmes „kitalációknál”. Persze, remek technikát, pompás stílust, őszinte mondandót találtam a legújabb koriakban is, csak azt nem, vagy nagyon ritkán, hogy az író – mindegy, hogy milyen téma ürügyén, milyen részt felmutatva, de – valamiképpen az egészről szóljon. Az ember belső és külső világának a végtelen bonyolultságát érzékeltesse, vagy legalább villantsa fel, mert azt megrendítő erővel, a zokogástól a kacagásig, a kétségbeeséstől az eufóriáig terjedő skálán csak a művészet képes ábrázolni. De legalább sejtetni. Szóval, nem csekély előítélettel, ám indokolhatatlan megérzéssel vettem kézbe Dina Rubina művét. Jól tettem, nagyon jól!

Most, ugye, az következnék, hogy miről szól, de nem fogom leírni. A történet, persze, elmondható, de a sztori éppúgy nem azonos a regénnyel, ahogyan a dallam a zenével. (Ezért tartom megbocsáthatatlannak, ha regényeket 2-3 oldalas „tartalomismertetéssé” zanzásítva, csupasz sztorikat adnak a fiatalok kezébe, egyszersmind éppen az irodalomtól fosztva meg őket.) Még ha rá is szánnám magam, a recenzió terjedelmi korlátjai közt a lehetetlenre vállalkoznék, mert ez a regény éppen annak a komplexicitásnak a megjelenítője, hordozója, amelyért én a regényeket szeretni tudtam.

A színhely itt Európa, annak is nagyjából a közepe, ahol lengyel, orosz, olasz, zsidó, cseh, örmény vér és történelem máig nyúló múltja a kavarog a lelkekben meg a sorsokban, s ahol a katasztrófák és a csodák köznapi élményszámba mennek. A több műfajt remekül összesimító, aránylag kevés szereplőt aránylag sok helyszínen ábrázoló mű azt a sokrétűséget nyújtja, amelyben a szülőföldhöz, az elődökhöz, a mozgástérhez való kötöttségben a hatalmas szerelem lebegő szépsége, egy bábművész sorsában a zsenialitás belső logikája és külső törékenysége sokszólamú kórusként zeng. Petruska egy bábfajta, de a hatásosan adagolt misztikum és szimbolika következtében (is) jóval több annál. A bábművész számára a bábszerűség az igazi realitás, és valóban minden bábuban benne van az az ember, akit az ember beleképzel, belealkot. Végtelenül jelentéktelen a tárgy anyaga és végtelen az alkotó szellem szabadsága.

Bevallom, eleinte nem volt könnyű Rubinát olvasni. A szimplifikáló információközlések egymásra torlódásának korában kissé elszoktunk az ábrázolás részlet- és gondolatgazdagságától, az epika hömpölygésétől: a szelíd patakot nehezen méltányolja, sőt értékeli a vízesés robajára és sebességére trenírozott olvasó. Eleinte túlírtnak éreztem a Petruskát, pedig valamikor Thomas Mann tetralógiájájának, a József és testvéreinek az eleje éppen azzal bűvölt el, hogy több tucat oldalon tulajdonképpen „nem történik semmi”, mégis letehetetlen. Csakhogy annak már fél évszázada.

De amint sikerül befészkelődni a regény világába, és fokozatosan feltárul városok és jellemek számtalan fénye és apró zuga, azonnal élni kezd minden. A tárgyak (kő, esernyő, kávéskanna, körtefa, szemöldök, minden testrész és az egész természet), az illatok (szappan, színház, déligyümölcs), a színek, fények, épületek. Rubina a részletek megfigyelésének és feltárásának lelkiismeretes és közlékeny ábrázolója, fogékony a lélekmozdulások, az el nem követett tettek, a megvalósulásukkal meghalt vágyak és persze a tárgyi világ létezésének minden jelére és jellegzetességére. És mert ez a világ többé-kevésbé mindenki számára ismerős ezen a tájon, az otthonosság melegét is kelti.

Remek képessége Rubinának az is, hogy gyors ritmusban tud hangulatokat, stíluselemeket egymásba transzponálni. Gyakran tárgyszerű, szinte szikár közlést váratlanul líraivá emelve nyit új dimenziót az olvasó képzeletének. A háttérben a szovjethatalom világa, az Angelman-szindróma nevű betegség, a bábkészítés és -színjátszás szakszerű és sokoldalú ismertetése, az előtérben meg én vagyok, az olvasó. És anélkül, hogy ez tudatosulna, azt érzem, hogy hát persze, igen, pontosan ez, nyilván, jaj de igaz – minden rólam és hozzám szól. Harag, humor, esendőség, siker, féltékenység, szegénység, tehetség, fájdalom, dráma, bűn, boldogság – minden-minden. És muszáj szeretnem a regény világát, mert így vagy úgy, ennyire, annyira vagy valamennyire, de az enyém.

Hogy az orosz nyelven író, izraeli szerző néhány év alatt világsikerű lett, hogy eladott könyveinek a száma csak százezrekben mérhető, természetes. Ám hogy magyar tájakon sikerre számíthat, az nagymértékben fordítójának is tulajdonítható. A költészet berkeiben gyakran és joggal hangoztatják, hogy verset más nyelvre fordítani szinte ugyanakkora költői teljesítmény, mint a vers megírása. Most ugyanezt éreztem a prózaszöveg fordítását élvezve. Iván Ildikó az irodalomtörténet, az orosz nyelv, a kortárs orosz irodalom tudósa is, fordítói munkája pedig csak írói teljesítménnyel mérhető. A hajlékony, árnyalatokban gazdag, hatalmas magyar szókinccsel működő fordítás – mai stílusban szólva – nagyon sokat hozzátesz az olvasói élményhez.

Nem véletlen, hogy Iván Ildikó – több munkája nyomán – már a koncepciózus Európa Kiadó házi fordítójának számít. Dina Rubina – neki köszönhetően – tulajdonképpen magyarul is megírta a regényét.

Lehet, hogy mégis fogok regényeket olvasni?

Dina Rubina

Dina Rubina: Petruska-szindróma
Fordította: Iván Ildikó
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2020
488 oldal, teljes bolti ár 4599 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3449 Ft,
ISBN 978 963 504 1701 (papír)

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege (részlet)

Dina Rubina több szereplő hangját megszólaltatva meséli el a zseniális, ámde szívszaggatóan hasadt lelkű bábjátékos és légiesen könnyed, törékeny felesége múltbéli, csavaros, elbűvölő, tragikus és némiképp misztikus, ám végeredményét tekintve boldog szerelmi történetét, melyre sötét és súlyos árnyat vet a nő családi öröksége.
A Petruska-szindróma gyönyörűen megírt szimbolikus regény az önazonosságról és a teremtő alkotásról, a vágyakozásról és a veszteségekről – és nem utolsósorban: a szerelemről.