Görgey Gábor: Ceterum censeo (részletek)

Posted on 2020. október 12. hétfő Szerző:

0


Vadászszőnyeg (részlet a regényből)

Ötkor, mintha beragadt volna a gomb, hosszú, agresszív csöngetés riasztotta fel őket. Időközben a bőröndön egymást átkarolva elbóbiskoltak. Majd pillanatnyi szünet után újra berregett a csengő – így csak rendőrök tudnak csöngetni. Tehát nem vették be a tésztát, gondolta Ádám minden különösebb megrendülés nélkül, és most tudta csak igazán, mennyire nem is számított erre. Felálltak a bőröndről.

– Hát akkor szervusz – mondta Ádám. – Búcsúzzunk el itt.
– Hátha nem ők azok – suttogta Nóra, és reszketett.
– Ők azok.

Nóra vadul csókolni kezdte Ádámot. Harmadszor is megszólalt a csengő, de most már az ajtót is döngették. Ádám kilépett az előszobába. Észrevette, hogy a háziak, kicsit félrehúzva az üvegajtó belső függönyét, rémülten lesnek kifelé a szobájukból. A két töpörödött, ráncos arc olyan volt, mint egy-egy zanzafej. – Ki se jönnek! Honnét tudják, hogy nem őket keresik? – villant át az agyán, és odament az ajtóhoz, hogy kinyissa. Géppisztolyos rendőr állt a lépcsőházban.

– Topporczy Ádám!
– Én vagyok.
– Nyomás a teherautóra!
– Hozom a csomagomat.
– Szaporán! Mert lekési az Orient-expresszt.

Mikor a bejárati ajtóból visszafordult, észrevette, hogy amíg ő a rendőrrel volt elfoglalva, a belső szoba üvegajtaját résnyire kinyitották és egy öreg, ráncos kéz nyúlt ki rajta. Elvette a tükör alatti asztalkáról az odadobott százasokat, és gyorsan, mint a gyík, eltűnt az ajtórésben. Majd az ajtót nagyon puhán, hangtalanul becsukták.

Ádám bebújt a ballonkabátjába, felkapta a két bőröndöt, és még egy pillantást váltva Nórával, indult kifelé. Ő ment elöl, mint a fegyencek, utána a géppisztolyos, végül pedig fel-feltörő zokogással, Nóra. Mikor leértek a harmadikról a második emeletre, hallotta, ahogy az ajtó kulcsát belülről kétszer ráfordítják a háziak, majd jellegzetes kattanással, a biztonsági zárat is.

A rendőrségi Csepel teherautó ott állt a kapu előtt, járó motorral. Ponyvás kocsi volt, a beszálláshoz a plató hátsó deszkáját lenyitották. A másik géppisztolyos rendőr a kocsi mellett állt, két rakodómunkással. Anyát nem látta, bent kuksolhatott az alagút mélyén. Apa halszálkás öltönyben, könnyű burbery felöltőben, puha nyúlszőr kalappal a fején ott ült a platón, szent foteljében, mintha a délutáni teáját várná. Lábát keresztbe vetette, egyik keze vastag bambusz sétabotján pihent, másik kezében cigaretta füstölt. Rezzenéstelen arccal nézett el a rendőr feje fölött. Ádám meg volt győződve róla, hogy anya intézte el valami alkalmi megvesztegetéssel, hogy a pribékek hajlandók legyenek engedélyezni ennek a hatalmas, dögnehéz fotelnek a felpakolását az elszállítandó holmik között. Azután hirtelen, rohamszerűen meghatódott: a mindenkori deportáltak, kitelepítettek, kizsuppoltak roppant magánya és védtelensége szinte szíven ütötte, ahogy a sorsát méltósággal viselő öregember üldögélt a motyók között. De vajon meddig tart ez az elegancia és méltóság? Mikor következik a hatalommal folytatott egyenlőtlen birkózásban az a pillanat, amikor elegancia és méltóság lelki egyensúlya felbillen? És amíg két bőröndjével a platóig, apja felé gyalogolt – filmekben vannak ilyen teleobjektívvel készült, végtelen hosszúságú futások és gyaloglások – végigpergett benne, hogy micsoda kor ez: huszonkét éves sincsen még, és rövid életében, 1944-től 1951-ig, már hányszor volt alkalma látni ilyesmit, az erőszak prédájaként hányódó Embert, arcán a kiszolgáltatottság riasztó, már-már obszcén meztelenségével.

Ásatáson. Megvannak a Seuso kincsek

Divatjamúlt elégia

Most már elmondhatom,
most már, hogy semmiféle
törleszkedés gyanúja nem vetülhet
reám, elmondhatom,
most, hogy párttitkárok és kulturális
komisszárok nem dicsérnek meg érte,
most végre már elmondhatom,
mit az elmúlt évtizedekben
tartózkodva, szemérmesen
sosem mondhattam el,
nehogy azt higgyék, nehogy valahogy
azt higgyék!… Egyszóval elmondhatom,
hogy én, bármily nevetségesen hangzik,
hogy én, akinek sohasem
volt jó oka – s joga – ilyesmihez,
hogy én, az annyiszor pocskondiázott
osztály leszármazottja, én, akit
mindig úrifiúnak tituláltak
(habár időközben az a „fiú”
redős lett és megőszült:
eliramlott az élet, nagy iramban,
ráment minden, ó ráment az egész!)
de végre most elmondhatom neked,
hisz nem hivatkozik rád senki már,
se fű, se fa, se hatalom,
számon kívül maradtál
e nagy neofita tülekedésben,
most hát, hogy ennyire
kimentél a divatból,
most már elmondhatom –
szeretlek, te kalapácskezű munkás,
külváros trónfosztott uralkodója,
most és örökkön Szent József Attila
ólomszárnyú madárnépe, szeretlek!
(1990)

Görgey Gábor: Ceterum censeo
Corvina Kiadó, Budapest, 2020