Rendhagyó recenzió | Görgey Gábor: Ceterum censeo

Posted on 2020. október 12. hétfő Szerző:

1


Cserhalmi Imre |

Görgey Gábor új könyvének csaknem a negyedét egy 47 oldalas képgyűjtemény foglalja el. Erre még visszatérek, most csak azt az egész oldalas fotót említem, amelyen az író miniszter korában, az Operabál megnyitóján a világhírű francia színész-nővel, Catherine Deneuve-vel táncol. Hollywoodi bonviván sem lehetne ilyen lenyűgözően elegáns! Elegáns? Ekkor döbbenek rá, hogy talán ez a kulcsszó, talán ez jellemzi őt a leginkább. És távolról sem csak fizikailag.

Amikor még a Kossuth rádió vasárnap delenként publi-cisztikát sugárzott, egy időben Ágh Istvánnal, Gyurkovics Tiborral és Görgey Gáborral hetenként felváltva olvastuk fel az írásunkat, és előfordult, hogy mind a négyünkét egy időben vették fel, így aztán egymást várva-hallgatva és persze beszélgetve rádióztunk. Emlékszem, hogy amikor Görgey megjelent, pedig már akkor se volt fiatal, valami fess választékosságot, iskolázottan laza modort hozott szóban, testtartásban, mosolyban és hangsúlyokban is. Ott hallot-tam, amint felolvasta azt a rádiós jegyzetét, amelyikben elbúcsúztatta a forgalomból éppen akkor kivont 50 fillérest vagy egyforintost, nem szentimentálisan, indulatosan vagy történelmi komolykodással, hanem könnyed eleganciával.

Köztudott, hogy történelmi múltú és rangú családból származik s ebből történelmileg meglehetősen – finoman szólva – hátrányos helyzetek adódtak. Mindezt jajongás és mártíromkodás nélkül, fegyelmezett eleganciával viselte, a dédnagybátyját, Görgey Artúr hadvezért élesen elmarasztaló időkben is. A megpróbáltatások mindenkiből más reakciót váltanak ki, más alaptulajdonságot erősítenek fel, nála a következetes szellemi eleganciát. A közéleti érdeklődés és politikai felelősségvállalás az egész pályáját végigkíséri, de nem emlékszem egyetlen olyan írására sem (pedig szerintem több száz tárcát írt), amelyikben személyes sértettségért akart volna elégtételt venni. A közírást mindig a mégoly jogos személyes indulat fölé tudta emelni, s ennek nála az elegancia volt az eszköze, a terepe, a stílusa.

Csak egy példa. A könyvében elég sok szó esik hitről, vallásról, egyházról. Amit más publicista nagy valószínűséggel úgy fogalmaz meg, hogy kevés gusztustalanabb és kártékonyabb jelensége van a közéletnek az úgynevezett politikai kereszténységnél, arról Görgey egy 2000-ben, a Népszabadságban publikált írásában így szól: „De a hit hangsúlyozása abból a célból, hogy a világi rendben előnyösebb helyzetbe s jobb megítélés alá kerüljünk, minden bizonnyal nem krisztusi iniciatíva… éppen a hatalmi helyzet kísértésére hajlamos keveseket nem volna szabad kitenni fölös erőpróbának a lehetőséggel, hogy kereszténységüket a napi politika aprópénzére váltsák.

Ezt írta a Magyar Nemzetben, 1991-es tárcájában: „És látom magam előtt a tavalyi választási plakátot, a vastag nyakú tábornok hurkás tarkóját a felirattal: Konyec! Én már akkor sem szerettem ezt a plakátot, mert gyávának véltem: ha egyszer alá van írva a kivonulási szerződés, minek kell még hősködve szamárfülezni és ugrálni?

A Fesztiválzenekar búcsúztatja a minisztert (2003), Fischer Ivánnal és Baán Lászlóval

Görgeynél tehát az elegancia nem egyszerűen modor, hangfogó, csomagolási technika, pláne nem véleményhiány. Nem azért nem nyúl semmihez piszkos kézzel, mert illetlen, egészségtelen vagy megláthatják, egyszerűen nem tehet másként. Az ízlésnek, a következetesen (ön)mérsékletre hajlamos gondolkodásnak és állásfoglalásnak az eleganciája ez. Hiába, nem árt, ha az ember a családjában tartást, méltóságot lát a legmegalázóbb, legkiszolgáltatottabb időkben is, vagy ha már fiatal korában találkozik mondjuk Sík Sándorral.

Komámasszony, hol a stukker? (Thália Színház, 1968. Kautzky József, Tándor Lajos, Inke László, Kovács Károly, György László)

Segédszínészségtől, hivatalsegédségtől a miniszterségig vezető útján, a kitelepítettségtől a díjakkal elhalmozottságig sok és egymástól nagyon különböző állomása volt az életének, s mintha erre rímelne írói teljesítménye is: sok műfajú. Érzékelhető kíváncsisággal nyúlt szinte valamennyihez. Lehet, hogy leginkább a több országban bemutatott, összesen talán már ötszáz előadást is megért, Komámasszony, hol a stukker? című komédiája, más színművei, regényei nyomán vált igazán ismertté, én leginkább költőként és tárcaíróként kedvelem. Örülök, hogy az általam remeknek tartott három verse is helyet kapott ebben a könyvben, a Divatjamúlt elégia, a fiatalkori Egy vacsora anatómiája és a 2006-ban írt Nyugalom.

Színvonalas válogatást nyújt a könyv a regényeiből vett részletekkel, tárcákkal, versekkel, egy rövid – és talán minden írói megnyilvánulásánál keményebben aktuálpolitizáló – retorikai produktumával, továbbá a róla, illetve a műveiről írt elemző vagy éppen barátilag is dicsérő írásokkal. A már említett képgyűjtemény méretét túlzottnak érzem, bár vitathatatlan az összhatás: az író kameraérzékeny és abszolút fotogén – már 90 éve! Kár, hogy a már elismerésként jellemzőnek tartott eleganciát sérti a könyvet szerkesztő jó baráttal, Sumonyi Zoltánnal rögzített beszélgetés, amelyben Görgeyvel soroltatják fel rövid életű miniszterségének kétségtelen eredményeit. Más szájából elegánsabb lett volna.

Végül örömmel igazodom a könyv címéhez, tehát: ceterum censeo – a kilencvenen is túllépett Görgey Gábor még sokáig éljen. És írjon!

Görgey Gábor (Fotó: Stekovics Gáspár)

Görgey Gábor: Ceterum censeo
Corvina Kiadó, Budapest, 2020
184 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 2792 Ft,
ISBN 978 963 136 6624

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ceterum censeo. Az én generációmban, hát még a régebbieknél, gyakran használt fordulat volt ez a latin mondatkezdet. Magyarul: egyébként javaslom (vagy az a véleményem).
A mondást az antik Róma szenátora, az idősebb Cato (i. e. 243 – i. e. 149) honosította meg, aki minden beszéde végén következetesen hozzáfűzte: Ceterum censeo, Carthaginem esse delendam. Vagyis: Egyébként javaslom, Karthágót el kell pusztítani.
Természetesen részemről csupán a „ceterum censeo” érvényes. Azaz írói életemben kitartóan mondom és mondom a magamét. Hátha igazam van.
Catóval ellentétben nem lerombolni akarnám Karthágót. Sem az egykori valóságost, amelyben jártam, és megdöbbentettek maradék régi kövei, egyet haza is loptam belőlük. Sem azt a mindenkori szimbolikust, amelyben élünk. A diktatúrák városait sem lerombolni kell, hanem eltávolítani a diktátort.
Ez a könyv töredék az életemből. Egy alaposan megkurtított életrajz.
Egyébként javaslom (ceterum censeo): ne legyen az utolsó!