Heller Ágnes: Az akarat szabadsága (részlet)

Posted on 2020. július 23. csütörtök Szerző:

0


Heller Ágnes (Fotó: Gergely Bea)

Előszó

Heller Ágnest sokféleképpen ismeri a magyar közönség. Határozott közéleti megnyilvánulásaival gyakran megosztotta azokat, akik véleményt alkottak személyéről, elsősorban azonban mégis filozófusként érdemes számon tartanunk őt. Ez a kötet a Heller-életmű utolsó ötven évének szövegeiből kínál válogatást az olvasó számára. A szövegek rövid, kompakt filozófiai esszék, amelyek minden filozófiai előképzettség nélkül is jól érthetőek, és pontosan megmutatják, hogy ebben az időszakban milyen bölcseleti problémák foglalkoztatták a szerzőt, és milyen megoldásokat talált ezekre.
A válogatás elsősorban Heller Ágnes javaslata alapján történt. A kötet anyagát még akkor kezdtük rendezgetni és válogatni, amikor a szerző közöttünk volt. Ő több különböző olyan listát nyújtott a kiadónak, amelyek általa fontosnak, jelentősnek vagy érdeklődésre számot tartónak tekintett rövidebb lélegzetvételű írásait tartalmazták.
A kiadó a szerző javaslatait tiszteletben tartva ezekről a listákról választotta ki azt a tizennégy filozófiai esszét, amelyet a kötet tartalmaz.
Az esszék időrendi sorrendben követik egymást a kötetben, az első írás 1965-ből, az utolsó a 2010-es évekből való. A szerkesztése során azt a döntést hoztuk, hogy az esszék keletkezési idejét nem jelöljük a kötetben, mert ezt a szempontot kevésbé tartjuk lényegesnek, mint azt, hogy a szövegek egymásutánisága, egymásra épülése kirajzoljon valamilyen ívet, felmutassa a Heller-életmű sokszínűségét, sokirányúságát.
Legyen ez a kötet főhajtás a világszerte méltán ismert és hazánkban is rendkívül népszerű magyar filozófus, Heller Ágnes emléke előtt. – A szerkesztő

Érték és történelem

Az a gondolat, hogy az emberek maguk csinálják történelmüket – de készen talált feltételek között –, tartalmazza a marxi történelemfelfogás két alaptételét: az evilágiságot egyrészt és az objektivitást másrészt. Első látszatra az evilágiság elve tartalmazza a célszerű tevékenység, az objektivitás elve az okozatiság tényét: az emberek célokat tűznek ki, de a körülmények meghatározzák azokat, a céloktól eltérő eredményekre vezetnek stb. Ez azonban csak akkor lenne igaz, ha a „körülmény” és az „ember” két különálló lényegiség volna. Holott azok a bizonyos „körülmények”, amelyek között az emberek célokat tűznek ki, maguk a társadalmi-emberi viszonyok, a dolgok közvetítette emberi viszonyok. A „körülmény” sosem holt tárgyak, akár termelőeszközök összessége, hanem termelőerő, társadalmi szerkezet, gondolkodásmód egysége, tehát végtelen sok célszerű tételezést tartalmazó komplexum, ilyen célszerű tételezések objektív eredője. S fordítva: mikor az emberek célokat tűznek ki, akkor nemcsak kérdésfelvetéseik udvara és iránya okozatilag meghatározott, de célirányos tetteik s bárminő objektivációik újabb oksági sorokat indítanak be.

Okság és célszerűség tehát Marxnál egymást szükségképpen tételező társadalomontológiai tények. Persze: az egymást szükségképp tételezés csak a társadalomra nézve igaz, hiszen természeti okság minden célszerű tételezés nélkül létezik. Az előbbiből következően a jelenség–lényeg fogalompár is társadalomontológiai valóságot fejez ki. Céltételezés nélkül értelmetlen a lényeg fogalma, mert csak az adott célkitűzés szempontjából van lényeges – és így jelenség is. A természetben csak a törvényszerűséget tekinthetjük ontológiai valóságnak; lényeg és jelenség a természetre vonatkoztatva csak ismeretelméleti kategóriaként értelmezhető.

Mi most azonban nem az egyes ember célszerű tevékenységei és az objektív történelmi folyamat problémáját elemezzük. Azt a kérdést vetjük fel, hogy van-e a történelemnek célja; ha nincs ilyen, akkor miből ered az objektív célszerűség látszata? Végül, hogy a történelmi fejlődés és valamiféle objektív célszerűség gondolata szükségképpen összetartoznak-e?

A történelem a társadalom szubsztancialitása. A társadalomnak nem lehet emberen kívüli szubsztancialitása, miután éppen az emberek a társadalmi objektivitás hordozói, csak ők építik és adják tovább a mindenkori társadalmi szerkezetet. De ez a szubsztancialitás nem lehet az egyes ember, mert bár az egyes ember a saját társadalmi viszonyainak összessége, sosem foglalhatja magába a társadalmi viszonyok külső vagy belső végtelenségét. Ez a szubsztancialitás még csak nem is az, amit Marx az „emberi lényegnek” nevezett. Az „emberi lényeg” – mint látni fogjuk – maga is történeti; a történelem az emberi lényeg kibontakozásának története, de nem azonos azzal. A szubsztancia nemcsak a lényegest tartalmazza, hanem az egész heterogén társadalmi struktúra folyamatosságát, az értékek folyamatosságát. Így nem lehet más a társadalom szubsztanciája, mint maga a történelem.

Ez a szubsztancialitás strukturált, messzemenően heterogén. E heterogén szférák – mint: termelés, tulajdonviszony, politikai szerkezet, mindennapi élet, erkölcs, tudomány, művészet stb. – egymáshoz az elsődlegesség-másodlagosság vagy egyszerűen a másság viszonyában állnak. A heterogén szférák között nincs egyetemes hierarchia, egyetemes lényeg–jelenség viszony. A termelőerők fejlődése elsődleges a társadalom össz-szerkezetének fejlődéséhez képest – ez azonban nem jelent lényeg–jelenség tagolódást. Amennyiben a heterogén szférák között hierarchia jön létre, ez mindig egy adott konkrét ponton, adott feladatok vagy döntések szempontjából, konkrét célok vonatkozásában történik.

Az idő a történések irreverzibilitása. A történelmi idő a társadalmi történések irreverzibilitása. Minden történés egyaránt irreverzibilis; ezért értelmetlen arról beszélni, hogy az idő az egyes történelmi korokban „lassabban”, máskor „gyorsabban” halad. Ami változik, az nem az idő, hanem a társadalmi struktúrák átalakulásának sebessége, az átalakulás ritmusa. De ez a sebesség a heterogén szférákban eltérő. Innen ered az egyenlőtlen fejlődés, mely a marxi történetfelfogás egyik központi kategóriája.

Maguk a fent említett, egymáshoz való viszonyukban heterogén, nem hierarchikus szférák, szféra-homogeneitásukon belül maguk is heterogének; s ezeknek ugyanakkor van lényeg–jelenség tagozódásuk is. Ezek a történelem nagy süllyesztői és egyúttal bölcsői is. Itt süllyednek a mélybe az egykor jelentős struktúrák, hogy tovább éljék most már össztársadalmi szempontból jelentéktelen életüket; itt emelkednek fel mások a jelentéktelenségből a jelentőségbe. Így például, a „szemtől szembe” csoportalakulatok a nemzetségek korában a társadalmi szerkezet legfőbb integrációi voltak: ezekben szerveződött a munka, ezek termelték a szokásokat; ma az integrációk széles skálája épül rájuk, s ezeket nem lehet többé a „szemtől szembe” csoportokra „visszavezetni”. Vagy fordítva: a civil bátorság, amely az antikvitásban csak elvétve, értékében mélyen a katonai és hazafiúi bátorság alatt jelentkezett, az újkor hajnalán hihetetlen gyorsasággal az erkölcsi értékek legmagasabb soraiba emelkedett. Hasonlóképpen változnak meg egyes struktúrák, értékek és elméletek funkciói is. Szeretnénk azonban még egyszer hangsúlyozni, hogy az említett süllyedés és felemelkedés a heterogén szférák belső ügye. A történelem folyamán létrejött heterogén szférák maguk – miután egyszer létrejöttek – nem pusztulnak el.

A történelem folyamata értékek egymásra épülésének, illetve egy és más érték degenerálódásának és pusztulásának folyamata. Az egyes heterogén szférák létezése magában véve is értékjelenség; értéknövekvés és -pusztulás dinamikája a heterogén szférák tartalmában, illetve azok belső szerkezetében játszódik le. Így például a „termelés” vagy „erkölcs” szférájának létrejötte értékjelenség: hogy „miféle” termelés vagy „miféle” erkölcs, ez jelzi az értéképülés vagy -pusztulás hullámmozgását.

De mindenekelőtt: mit nevezünk értéknek? Mindazt, ami az ember nembeli lényegéhez tartozik, és ami közvetve vagy közvetlenül hozzájárul a nembeli lényeg kibontakozásához. Elfogadjuk a fiatal Marx – később is megőrzött – felfogását az emberi lényegről, melyet Márkus György{1} sokoldalú elemzése tárt fel számunkra. Eszerint Marxnál az emberi lényeg összetevői: a munka (objektiváció), a társadalmiság, az univerzalitás, a tudatosság és a szabadság. Az emberi lényeg tehát nem az, ami az emberiségben, még kevésbé az egyes emberben mindenkor „benne volt”, hanem az emberiségben, az emberi nemben benne rejlő lehetőségek fokozatos és folyamatos realizálása. Visszatérve az értékproblémára: mindaz, ami bármely szférában a mindenkori jelen állapothoz képest gazdagítja ezeket a lényegkomponenseket: értéknek tekinthető; s ellenkezőleg, mindaz, ami az egy adott lényegkomponens fejlődésében elért fokot közvetlenül vagy közvetve visszavonja: nem-értéknek (Unwert). Az érték tehát társadalomontológiai kategória, és mint ilyen objektív: nincs természeti objektivitása – csak természeti feltétele –, de van társadalmi objektivitása. Független az egyes emberek értékelésétől, de nem független az emberek tevékenységétől, hiszen társadalmi viszonyok kifejeződése és eredője. Marx különben számtalanszor elemezte ezt a sajátos társadalom-ontológiai objektivitást. Hogy csak két példára utaljak. Magánál a gazdasági érték elemzésénél, amennyiben kifejti, hogy semmiféle vegyelemzéssel ki nem mutatható, mégis messzemenően objektív; másutt, amidőn disszertációjában kigúnyolja az ontológiai istenbizonyíték kanti cáfolatát, s joggal írja, hogy az istenek – mint társadalmi valóságok – ténylegesen léteztek, hatottak, sőt, fejlődtek. Hozzátehetjük: olyan ember számára is léteztek, aki nem hitt bennük.

A heterogén társadalmi valóság minden szférájában kibontakoznak – persze egymással összefüggésben – az említett objektív értékek, s ugyancsak minden szférában létrejöhet az elértéktelenedés is. Maga a termelés lehet például univerzális, szabad, tudatos, vagy ellenkezőleg – mint éppen az elidegenedettségben: specializálódott, mechanikus bérrabszolga-tevékenység. A sajátosan erkölcsi értékeknél – melyek értékmivoltát viszonylag korán tárták fel – különösen könnyen belátható, hogy mennyire az emberi lényeg különböző vonatkozásainak kibontakozására irányulnak. Nincs különálló „erkölcsi” tevékenység, az erkölcs az emberi tevékenységek egy vonatkozása. Ez a vonatkozás pedig – hogy a legnagyobb elvontságban fejezzük ki magunkat – a partikularitás viszonya a nembeli általánossághoz. Ennek a nembeli általánosságnak a hordozója mindig valamely konkrét társadalmi szerkezet, közösség, szervezet, társadalmi követelmény, eszme. Az erkölcs olyan követelmények és szokások rendszere, melyek többé-kevésbé belső szükségletté – morális szükségletté – teszik az ember számára azt, hogy felülemelkedjék partikularitása közvetlen szükségletein – ezek kifejeződhetnek vágyban, haragban, szenvedélyben, egoizmusban, akár az önzés hideg logikájában is –, s azonosítsa partikularitását egy saját személyének esetlegességén túli társadalmi követelménnyel, igénnyel, akcióval, és az előbbit az utóbbi fokára „emelje”. Ezen az alapstruktúrán nem változtat az sem, hogy vannak olyan negatív értéktartalmakat hordozó közösségek, melyekhez képest a legspontánabb és legesetlegesebb partikuláris igény kielégítése is tartalmilag – de nem szerkezetileg – magasabb rendű. Ha egy futó pillantást vetünk a leghagyományosabb és ugyanakkor a legszívósabb erkölcsi értékekre – mint például becsületesség, igazságosság, bátorság –, nem lesz kétséges, hogy ezek – akár mint normák, szokások, eszmék – mindig a partikularitás nembelivé emelésének eszközei voltak, s tartalmuk különbözősége messzemenően attól függött, hogy milyen közösséghez kellett az egyénnek felemelkednie. Hozzá kell különben tennünk, hogy a művészet, mint az emberi történelem öntudata és emlékezete – hogy Lukács György{2} meghatározását idézzük – szintén teljesíti az előbbi funkciót: a partikularitás „felemelését” a nembeliségbe; és így nem véletlen – itt újra Lukács Györgyre utalunk –, hogy a művészet egyik központi kategóriája – a katarzis – voltaképpen etikai kategória.

Visszatérve az erkölcsi értékek komplex voltához: mindeddig csak az emberi lényeg kibontakozásának a társadalmiságra vonatkozó mozzanatáról beszéltünk. De – hogy egy másik vonatkozást említsünk – a szabadság is az etika egyik központi kategóriája. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy ez nem volt mindig így. Az antik etikák értékhierarchiájának csúcsán nem a szabadság, hanem a boldogság állt. A szabadság akkor vált egyre sokoldalúbban az etika szívévé, midőn központi szerepe lett magában a valóságban; akkor, amikor felbomlottak a régi típusú természet adta közösségek, fejlődésnek indult a kapitalista társadalom, megszűnt az ember feltétlen és természetes beleszületettsége egy adott társadalmi szituációba. Akkor, mikor az ember – legalábbis elvontan, lehetőség szerint – megválaszthatta helyét a világban, s így erkölcsét és normáit is, ezzel megszűnt az erkölcsi kódexhez kötött etika szükségessége. A „szabadság” mint az erkölcs újabb középponti kategóriája tehát értéknövekedést fejezett ki. Ez az értéknövekedés valóságos, objektív volt még akkor is, ha az egyedek óriási többsége számára csak mint elvont lehetőség volt is jelen.

Az értékek kibontakozása tehát heterogén szférákban történik. Ezek – mint erről beszéltünk – egyenlőtlenül fejlődnek. Így az egyik szféra kibontakoztathatja az emberi lényeget egy vonatkozásban, míg a másik vonatkozásban megakadályozhatja fejlődését, az értéktelenedés irányába mutathat. A történelem a heterogén szférák értékkollízióinak története.

De a heterogén szférák kollíziója csak egyike a történelem folyamatos értékkollízióinak. Egy szférán belül is tipikus az a szituáció, midőn az lehetőséget ad az emberi lényeg egy vonatkozásának kiteljesítésére, de elkorcsosítja a másikat. Gondoljunk csak a társadalom fejlődésére az elmúlt évszázadokban. Az, hogy kibontakozott a világtörténelem, hogy kialakult – tudatos – viszonyunk az emberiséghez mint egyetemes integrációhoz, kétségtelenül objektív értékmomentum, míg az emberek elmagányosodása, közösségi bázist vesztése, a nagy társadalmi mechanizmusoknak való manipulált alárendelődése kétségkívül objektív devalváció – s a példákat lehetne szaporítani.

Már az eddigiekből is világos, hogy az értékkibontakozásban egy fejlődési tendenciát látunk, s hogy az értéképülés és elértéktelenedés állandó hullámmozgásában az értéképülést tekintjük alapvetőnek; így tehát a történelmet fejlődésnek, a társadalmi szubsztanciát fejlődő szubsztanciának tekintjük. Ha értékkibontakozáson pusztán az erkölcsi értékek szaporodását és gazdagodását értenénk, akkor legalábbis kétséges, hogy igazolni tudnánk álláspontunkat. Mindenesetre könnyen ellenünkbe vethetnék, hogy az emberek nem lettek sem jobbak, sem boldogabbak. Mi több: ha értékfejlődésen azt értenénk, hogy bizonyos történelmi korok realizált értékei egészében fejlettebbek korábbi korok realizált értékeinél – ugyancsak összességükben – akkor is igen nehezen vagy egyáltalán nem sikerülne álláspontunkat igazolni. Csakhogy mi sem nem szűkítjük az érték fogalmát az erkölcsi értékre, s magát az erkölcsi értékét sem a jóságra vagy a boldogságra, sem nem azonosítjuk az értékfejlődést egy adott kor ténylegesen funkcionáló értékeinek összességével. Ami az első kérdést illeti: ismételjük, hogy mindazt értéknek tekintjük, ami az emberi lényeg kibontakozásának közvetlen vagy közvetett előidézője, feltétele. Tehát értéknek tekintjük a termelőerőket és értékfejlődésnek azok kibontakozását. Ez ugyanis egyrészt közvetlenül jelenti az ember képességeinek fejlődését, amennyiben a munkaképesség növekedése, másrészt közvetve, amennyiben növeli a használati értékek mennyiségét és ezzel az emberi szükségleteket, és csökkenti az egyes termék előállításához társadalmilag szükséges munkaidőt. Ez a fejlődés minden más érték kibontakozásának bázisa. Ha most ellenünkbe vetik az elidegenedés tényét vagy egy manipulált emberiség sötét utópiáját, akkor azt válaszoljuk, hogy a termelőerők fejlődésének objektív és alapvető érték volta nem jelent mást, mint hogy az emberi lényeg univerzális kibontakozásának elengedhetetlen feltétele. Az egyéb – heterogén – szférákban lejátszódó értéknövekedésről vagy esetleges értékdevalvációról önmagában még mit sem mond. Egy társadalmi struktúra összértéke akkor is süllyedhet, ha az egyik szféra értéktartalma nő; ez azonban még nem cáfolja meg, hogy ennek a szférának értéktartalma valóságos értéktartalom, és hogy növekszik. A mi esetünkben: nem cáfolja meg, hogy ez az értékfejlődés (a termelőerőké) a többi szférák értékkibontakozásának bázisa, természetesen ezt csak az „anélkül nincs” értelmében, és semmiképp sem hierarchikus értelemben véve.

A termelőerők fejlődésében – amely, mint látjuk, maga is értékfejlődés – legegyértelműbben mutatható ki a felfelé vezető út, a történelem fejlődő volta. De az a jelenség, amelyről a következőkben szó esik, ugyanis lehetőség és valóság diszkrepanciája, már itt is megfigyelhető.

Ha egyes szférák értékeit nézzük, akkor az előbb említett diszkrepancia állandóságának tényére bukkanunk. Elemezzük bár az erkölcsöt, a társadalmi szabadságot, az individuum kibontakozását, a művészetet vagy annak egyes ágait, fajait stb., nem kerülheti el figyelmünket az, hogy az értékfejlődés korántsem folyamatos. Midőn egy vagy más szférában bizonyos fokot elért, akkor – a társadalmi összstruktúrától függően – egy következő korszakban lezuhanhat erről a fokról, s megindul a deformáció, az elértéktelenedés, az ellényegtelenedés folyamata. Véleményünk szerint azonban egyetlen szférában sem lehet egyenlőségjelet tenni egy értékfok elérése és elvesztése között. Az elérés ugyanis mindig abszolút, az elvesztés viszonylagos. Amíg az emberiség egy bizonyos fokot el nem ért, addig az ahhoz a fokhoz tartozó értékgyarapodás nem létezik. Ha erről a fokról az adott szférában, vonatkozásban visszazuhan, akkor pusztán lehetősége szerint létezik, de teljesen sosem pusztul el. Fennmaradásának formái lehetnek a legkülönbözőbbek. Van, amikor egy valamikor egész közösségekben létező életforma (például az athéni demokrácia) elpusztul, de értékeinek többségét kis csoportok vagy akár egyének (ebben az esetben a sztoikusok és epikureusok) hosszú történelmi sivatagokon át vagy más értékek uralmának korszakaiban is megőrzik. Van, midőn az elért értékfok elvont, bár sosem teljesített normákban él tovább. Van, midőn objektivációiban vár újrafelfedezésre; mint a homéroszi eposzok. Bármilyen hosszúak is a történelmi sivatagok egy vagy más értékszféra, értékszubsztancia vonatkozásában, mindig vannak „őrzői”. A lehetőség szerinti létezés tehát csak feltételes pusztulás; az adott érték szempontjából sivatagnak tekinthető korok után megindul a régi érték újrafelfedezése s ezzel egyúttal mindig továbbépítése is, hogy majdan – magasabb fokon – esetleg megint lesüllyedjen a lehetőség fokára.

Az emberiség kivívott értékei tendenciájukban sohasem pusztulnak el feltétlenül, mindig volt, van, vagy legalábbis lehet feltámadásuk. Ez az, amit az emberi szubsztancia legyőzhetetlenségének neveznék, ami csak az emberiséggel, magával a történelemmel együtt pusztulhat el. Amíg van emberiség és történelem, addig van – fent értelmezett – értékfejlődés is.

– – – –

{1} Márkus György: Marxizmus és „antropológia”. Akadémiai Kiadó, 1966.
{2} Lukács György: Az esztétikum sajátossága. Akadémiai Kiadó, 1965.

Heller Ágnes: Az akarat szabadsága
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2020
336 oldal, teljes bolti ár 3800 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3230 Ft,
ISBN 978 963 517 1460