Brigitte Riebe: Berlin nővérei 1. – Az újrakezdés (előzetes, részlet)

Berlin, 1945 májusa, a második világháború vége. A német főváros romokban, ahogy a városlakók élete is. A Thalheim család luxusáruházát is végzetes találat éri, a három nővér, Rike, Silvie és Florentine pedig kétségbeesetten áll az egykor elegáns épület előtt.
A legidősebb testvért, Rikét már gyerekkorában elbűvölte a színek, az anyagok és a formák kavalkádja, ezért elhatározza, hogy valóra váltja régi álmát, és újra felvirágoztatja a családi vállalatot.

Ilyen gyönyörűségeset még sosem látott!
Rike az ámulattól letaglózva megragadja az apja kezét, ám azonnal el is szégyelli magát az iménti hevességéért – mégiscsak ő a nagylány a családban. Kistestvérei, az ikrek eközben már kirobbanó jókedvvel kergetőznek a mozgólépcsőn, Oskar elöl, mint mindig, Silvie a nyomában. Anyus rászól a fiúcskára, de az rá se hederít. Végül is ő a kis herceg a családban! Apus tudja, hogy előbb-utóbb a nyomdokaiba lép, ezért Oskar már most sokkal több előjogra tart igényt, mint a két lánytestvére együtt. Az autóban is nagy ribilliót csapott, amikor apus arra utasította őket, kössék be a szemüket, hogy nagyobb legyen a meglepetés, amikor a Ku’dammra érnek.

Rike most itt áll az előcsarnokban, és a fejét hátravetve bámul fel a magasba. Alig ismer fel valamit a régi Thalheim & Weisgerber Áruházból. Innen, a földszintről nézve sokkal levegősebbnek és nagyobbnak tűnik most az épület, pedig ugyanúgy háromszintes, mint a régi volt.

Lélegzetelállító ez az új üvegkupola, amelyen kíváncsian kukucskál be rájuk a derűs nyári égbolt.

Olyan világosság áramlik be a térbe, hogy Rikének hunyorognia kell.
Ezernyi szín bont rügyet mindenütt.

A földszinten közvetlenül Rike mellett egy márvány szökőkút áll, amely szivárványszínű víznyalábokat lövell. Tőle kissé távolabb pedig egy modern mozgólépcső döcög komótosan és hangtalanul, hogy megóvja a vásárlók lábát a fárasztó caplatástól.
Tágas próbafülkék hívogatnak a fehér függönyeikkel.

A szellőzőberendezéseken keresztül egyenletes időközönként elegáns, de visszafogott fuvallat áramlik a csarnokba.

Az áruház ellenállhatatlanul vásárlásra csábít – de természetesen csak azokat, akiknek a pénztárcája engedi.

Bármerre nézünk, fogasok, azokon megszámlálhatatlanul sok ruha, kabát, nadrág, blúz, zakó, mögöttük állványsorok, előttük pedig tetszetős asztalkák akkurátusan összehajtogatott ingekkel, harisnyákkal, kesztyűkkel és övekkel. Egyszóval mindennel, amire egy modern hölgynek vagy úriembernek szüksége lehet. A sok áru közt felbukkanó, kecses kialakítású próbababák olyan élethűek, hogy szinte megszólalnak. Rike menet közben lopva végigsimítja a finom lenvászon, gyapjú- és selyemruhákat. Szeret minden kötött és szőtt anyagot, rajong a szabásmintákért és a ruhaméretekért, a gallérformákért és a változatos formájú ruhaujjakért. Ezerszer jobban érdekli az ilyesmi, mint Európa domborzati viszonyai vagy a végtelen sok angol szó, amelyet immár második éve próbálnak meg a fejébe tölteni a Westendgymnasiumban. Szereti a matematikát és általában a számokat, amit egyesek furcsállnak, mondván, hogy ő mégiscsak lány.

– Csudavilág! – sóhajtja félig hangosan, és elragadtatott tekintetét végigjártatja a sok-sok gyönyörűségen, miközben tizenhárom fős csapatuk az első emeletre siklik a mozgólépcsőn. – És te vagy itt a varázsló, apus!
– Tetszik? – hallja az apja hangját.

Rike lelkes bólogatással válaszol, majd észreveszi, hogy a kérdést nem is hozzá intézték. Apa kissé aggodalmas kérdésének anya a címzettje, az ő gyönyörű, éjfekete hajú, haragoskék szemű anyukája, akinek olyan kiváló az alakja, hogy a legújabb divat szerinti szűkített derekú, válltöméses modelleket és a lábszárközépig érő szoknyákat mintha egyenesen rá szabták volna. Alma Thalheim ma krémszínű pettyekkel borított, kék selyemruhát visel hozzáillő boleróval, amely főúri külsőt kölcsönöz neki. De még a hétköznapokon viselt egyszerű szoknyájában és kötött kétrészes együttesében is játszva kitűnik minden asszony közül.

Rike a rajongásig szereti az anyját, pedig az ikrek születése óta már nem csak az övé. Azelőtt, amikor az édesanyja hasa még nem volt akkora, hogy Rike félt, hogy egyszer kidurran, ők ketten szétválaszthatatlan egységet alkottak.
Anyus – Rike.
Rike – anyus.
Amikor jó három évvel a születése után a két bőgőmasina világra jött, a közös idillnek egy csapásra vége szakadt. Anyus most mindig fáradt, és aggódik, gyakran le kell pihennie, és alig akad ideje az elsőszülött gyermekére. Rike eleinte sokat sírt, majd eldöntötte, megpróbálja a legjobbat kihozni a helyzetből, ha már változtatni úgysem tud rajta. Azóta megtanulta, hogy mindig a bátor és fegyelmezett oldalát mutassa a külvilágnak, még ha belül forrong is amiatt, hogy osztoznia kell az anyján az ikrekkel.

– Ezt tényleg komolyan gondoljátok, Fritz? – Anyus reszelős hangja inkább ingerülten cseng, semmint barátságosan, miközben Rike az első emeleti standokat szemléli. – Ezt a méregdrága pompát, amikor még mindig annyi embernek nincs munkája?

– Igazat kell adnom az én okos, egyszersmind bűbájos sógornőmnek – csatlakozik be a társalgásba Carl bácsi, és ma az ő hangja sem cseng olyan önfeledten, mint máskor. – Legyetek óvatosak, Fritz! A nemzetiszocialisták nem szenvedhetik az effajta konzumszentélyeket, mert veszélyt jelenthetnek az árja kiskereskedelemre. Főleg pedig azokat nem, amelyek félig zsidó tulajdonban vannak. Annak rendkívül kellemetlen következményei lehetnek. Hidd el, sajnos tudom, miről beszélek.

Már az is csoda, hogy apus öccse egyáltalán beteszi a lábát az áruházba, annyira taszítja a divat és a tömeg. Ma azonban eljött, és magával hozta a feleségét, Lydiát, valamint a két fiát, Gregort és Pault is. Carl homokszőke haja kócos, mintha nem lett volna kedve megfésülködni. Pedig az ember nem ezt várná egy komoly államügyésztől. Ráadásul sokat dohányzik, és állítólag „szereti az éjszakai életet”; Rike csak találgatni tud, mit jelenthet ez.
A kis társaságban ott van Frida nagyi is, aki általában mindenért lelkesedik, amit az idősebbik fia kitalál, most azonban mintha az ő arcára is aggodalom ülne ki. A bizonytalanságot és a túlzott anyagi kockázatot talán még a fiai közti viszálykodásnál is jobban utálja. Mindannyian tudják, hogy a nagyi még most is gyászolja a férjét, Wilhelm Albert Thalheimot, aki a Potsdamer Platzon nyitott ízléses gomb- és rövidáruboltjával megvetette a családi jólét és felemelkedés alapját, és aki nem sokkal az ikrek születése előtt hunyt el.

– Markus megkeresztelkedett – válaszolja apus keményen és kissé kipirult arccal, ami nála a fokozódó düh csalhatatlan jelének számít. A hófehér ing és a kék nyakkendő most mintha túl szűk lenne rajta, idegesen babrál a gallérja körül. – Protestáns, ahogy te vagy én. Ez a tökéletes alkalom, Carl! Az emberek lassan magukhoz térnek, és ismét felbátorodnak… mi is ezt tesszük. A nácik pedig amúgy sem fogják sokáig húzni. Nem érdekel, ha most azt mondod, mennyi tartományi parlamentben vannak már jelen, ebbe jobb, ha bele sem kezdesz! Engem csak és kizárólag a küszöbönálló birodalmi választások foglalkoztatnak. Ott pedig látványos vereséget fognak szenvedni.

– És mi lesz, ha mégsem? – kérdezi anyus, aki most nem a férjére tekint, hanem annak üzlettársára. Őt is mindenki „bácsinak” nevezi, ahogy Carlt, pedig nem a nagybácsijuk. Markus Weisgerber ez idáig szótlanul követte a társaságot, és sokatmondó mosollyal a gondolataiba mélyed. Anya nem viszonozza a mosolyt. – Nem lett volna bölcsebb kivárni, hogyan alakul a politikai helyzet, mielőtt ilyen befektetésbe vágtok? – Anyus kecses kézfeje a levegőbe lendül, majd visszavándorol feszes hasára. A kisujján ott a kígyó alakú gyűrű, amelyet soha nem vesz le.

Markus Weisgerber szótlanul néz anyusra, és egy pillanatra mintha megfagyna közöttük a levegő. Az utóbbi időben anya szinte mindig ingerült a jelenlétében. Korábban sokat nevettek együtt, most viszont mindig pattanásig feszül a hangulat, amikor ők ketten egy légtérben vannak.

– Akárhogy is, most akkora adósságotok van, hogy az ítéletnapig is kitart, mert még a régi kintlevőségeket sem nyögtétek ki. Aki ért az egyszeregyhez, átlátja ezt. – Lydia néni izgalmában levegő után kapkod, miközben égszínkék kalapján a régimódi masni fel-alá hintázik. – Mindig magasra törni, ugye? Ehhez ért a két híres hazardőr! Én ezt nem bátorságnak nevezném, inkább mérhetetlen oktondiságnak. Ez itt egy élet alatt sem fog megtérülni – folytatja, és körbemutat a pasztellszínű tweedkabátba rejtett húsos karjával –, még ha reggeltől estig csengetnek is a kasszák. És többször már te sem fogsz gazdag családba házasodni, kedves Fritz!

– Ha ez a kis kalandotok csődbe megy, az én nagylelkű apám cipőgyára is egy csapásra odalesz! – fűzi hozzá anyus kurta, keserű kacaj kíséretében. – Mert, gondolom, a banki hitel mellett még őt is megpumpoltad, vagy tévedek?

Rike gyűlöli, amikor a felnőttek így beszélnek egymással; cinikusan, minden érzelemtől mentesen. Ilyenkor a legszívesebben rájuk ripakodna, hogy fejezzék már be, hisz csak fájdalmat okoznak egymásnak. De ugyan ki hallgatna egy tizenegy és fél éves kislányra?

– Szeretett apád az utolsó fillérig visszakapja a kölcsönt, kedves Alma – válaszolja nyugtatólag Markus, aki friss és dinamikus benyomást tesz világosszürke flanelöltönyében és csíkos angol ingében. Mellette apus szigorú antracitszínű öltönyében idősebbnek és komolyabbnak hat. – Sőt, annál is többet, hiszen az ilyenkor szokásos kamatok is hozzájönnek még. Ő maga ajánlotta fel, hogy anyagilag támogat minket a kezdésben, és nálad jobban senki sem tudja, milyen dörzsölt üzletember is ő. Úgyhogy egyet se aggódj!

– Akkor ő ma miért nincs itt? – szúrja közbe a kérdését anyus. – Az illendőség megkövetelné, hogy velünk ünnepeljen!

– Mert tegnap este már tartottunk egy exkluzív vezetést számára, valamint Hallwein igazgató úr és a Commerzbank egy másik elnökségi tagja számára – feleli apus. – Hidd el, drágám, tisztában vagyunk vele, hogyan kell bánnunk a nagyra becsült befektetőinkkel!

Markus mosolya erre egy leheletnyivel még diadalmasabbnak tűnik. Rike mindig is rajongott érte. Elbűvölték a barna tincsei, a makulátlanul fehér fogsora, az állába furakodó apró gödröcske. De annyira, mint ma, még soha nem találta elbűvölőnek; mintha a frissen felújított áruház őt is új fénnyel vonta volna be.

– Te jó ég, emberek! Tegyétek már félre a kicsinyes aggodalmaitokat – fűzi hozzá kedélyesen –, és örüljetek inkább velünk! Fritz barátom mesteremberek hadával, a teljes személyzetünkkel és csekélységemmel egyetemben alig aludt, evett, és megállás nélkül talpalt az utóbbi hónapokban… csakis azér’, hogy ma szóhoz se tudjatok jutni az ámulattól. No, mi lesz? Tapsoltok vagy tapsoltok?
Szívélyes, de nem átütő erejű taps.

– Weisgerber úrnak igaza van – jegyzi meg Ruth Sternberg, a harmadik emeleti méretes szabóság osztályvezetője, akinek, apus szerint legalábbis, aranyból van a keze. Az alkalmazottak közül egyedül őt hívta ma meg az épületbejárásra, ami arról tanúskodik, hogy szinte családtagnak tekinti. Magával hozta a kislányát, Mirit is, aki félénken áll vérmes, sötét hajú anyja mellett. – Természetesen nem vagyunk egy Karstadt, még kevésbé egy KaDeWe, de nem is a célunk, hogy azok legyünk. A mi jelszavunk a divat, a divat, és még egyszer a divat. Okos sikk elérhető áron, a polgári közönség pénztárcájára szabva. Mi mindig is a ku’dammi Thalheim & Weisgerber családi áruház leszünk, ahol az ízlés és a szív találkozik!

Közben visszaérkeznek a csarnokba, ahol két, fehér kötényt és fityulát viselő lányka betol egy zsúrkocsit, hogy behűtött pezsgőt, frissítőket és ezüsttálcákon szendvicsfalatkákat szolgáljon fel. A felnőttek koccintanak, anyus pedig kissé túl gyorsan bontakozik ki apus túláradó öleléséből. A gyerekek Waldmeisterbrause limonádéval koccintanak, és annyit ehetnek a hússalátás, sonkás és sajtos falatkákból, amennyi csak beléjük fér. És most jönnek csak az édességek! Kürtőskalács, képviselőfánk, gyümölcs- és sajtkrémtorta, sőt még Malakoff-torta is – mint a mennyországban! Gregor és Paul olyan mohón rontanak rá a süteményekre, mintha napok óta éheztették volna őket. Pedig csak nassolniuk nem szabad otthon.

Rikét még mindig annyira leköti az ámulat, hogy alig megy le valami a torkán. De a gyereksereg legidősebbjeként nem akar ünneprontó lenni, így hát az ezüstvillájával szorgosan piszkálgat egy képviselőfánkot.

– De szép ruha van rajtad! – mondja neki vékony hangon Miri, aki már régóta vágyakozva nézi a nagylányt, és most végre meg meri szólítani. – Biztosan anyukádtól van, ugye? – Kicsit ferde a tartása, mert hátfájós. Kis korában hónapokig gipszágyban kellett feküdnie, hogy a csigolyái rögzüljenek, és egyáltalán rendesen tudjon járni. Ezért nem szabad futkosnia és tombolnia a többi gyerekkel, hanem mindig nagyon óvatosan kell mozognia. – Én már elég jól tudok varrni. Anyukám megmutatta, hogyan kell.

Rike bólint, mert nem akar hálátlannak tűnni, pedig egyáltalán nem érzi jól magát a bíborvörös bársonyruhájában. A hóna alatt szűk, és a mellkasán is feszül. A viszkető kemény dombocskák a hibásak, amelyek mostanában növésnek indultak rajta. Reggelenként bizalmatlanul nézegeti őket a fürdőszobatükörben, és olykor összeszorítja a szemét, hátha eltűnnek, mire újra kinyitja. Persze ő is fel akar nőni egy napon, és melleket növeszteni, mint a rendes asszonyok, de nem most, nem ilyen korán!

Az ikrek tengerészkék ruhában feszítenek, Oskaron drága, fehér galléros Bleyle matrózöltöny rövidnadrággal, Silvie-n hozzáillő kisruha. Anyus szereti őket egyformába öltöztetni, ami régebben nem okozott gondot, most viszont egyre nagyobb ellenállásba ütközik náluk.

– Nem akarok én is ilyen lomposan kinézni – méltatlankodik mostanában az öltözéskor Silvie, mert Oskar előbb-utóbb minden ruhát tönkretesz. Ma is ott éktelenkednek már a foltok a fiúcska zakóján, a nadrágja jobb szárán pedig egy repedés húzódik. Silvie úgy próbál különbözni a fivérétől, hogy megnövesztette a haját. Kis korukban gondosan körbevágott bubifrizurájukkal olyanok voltak, mint két tojás. Még nem lehet belőle két olyan szép vastag feltűzött hajfonatot csinálni, mint amilyennel Rike büszkélkedik, de Silvie így is nagyon tetszetős kislány, derűs, szőke, hajlékony – nem úgy, mint sötét hajú, kissé nyakigláb nővére, aki sokszor tűnik komolynak és zárkózottnak.

– Én meg nem akarok úgy kinézni, mint egy lány – felesel ilyenkor Oskar a tőle telhető legundokabb módon. Pedig máskülönben szinte bálványozza a húgát, és majd minden este bebújik mellé az ágyba, nehogy egyedül kelljen aludnia. Ezt kivételesen Silvie sem bánja.

A késhegyre menő civódások ellenére a két gyermeket nemcsak az apustól örökölt égszínkék Thalheim-szem köti össze, hanem valami sokkal szorosabb kapocs is, ami a világon minden mást kizár kettejük kapcsolatából. Rike már akkor észrevette ezt, amikor először meglátta a kicsiket az ikerkocsiban. Amint Silvie sírásra fogta, Oskar is bőgni kezdett, és fordítva. Az összes gyermekbetegséget is egyszerre kapták el. Rike tudta, ebbe a szimbiózisba neki nincs beleszólása, bárhogy próbálkozik is. Mégis felelősnek érzi magát a kicsik minden mozdulatáért, és néha tényleg sikerül is megakadályoznia, hogy valami rossz történjen velük. Ehhez azonban nagyon ébernek kell lennie. Most is folyton a bal oldali mozgólépcsőn tartja a szemét, ahol Oskar már egy ideje bohóckodik.

A fiúcska egy ideig boldogan táncikál egy lábon, amit azonban hamar megun, mert a felnőttektől várt elismerő taps elmarad. Így arra az abszurd ötletre jut, hogy itt próbálgassa a szaltót, amit az utóbbi hetekben mindenhol lelkesen gyakorol. A leugrás még nagyjából sikerül is neki, de a mozgólépcső sebességét már nem tudja jól felmérni. Ferdén érkezik, megcsúszik, és arccal előrebukik. A szőke haja becsípődik a bordázott lépcsőfokokba, amelyek egyre jobban behúzzák. Oskar nem tud saját erejéből felemelkedni, és velőtrázó visításba kezd.

Anyus rémülten felkiált.
Rike szólni sem bír a döbbenettől.
Apus már rohan is, hogy leállítsa a mozgólépcsőt. Oskar haját Ruth Sternberg szabóollójával néhány helyen tövig le kell vágni, hogy ki tudják szabadítani a mozgólépcső fogságából. A művelet közben Oskar halkan vinnyog, és úgy áll ott, mint egy megtépázott vézna madárfióka, amely kihullott a fészekből.

A homlokán vérző seb húzódik.
Carl bácsi apa autóján a Charité Kórházba viszi, ahol szakszerűen ellátják majd.
A társaság fennmaradó része aggodalommal teli szívvel az áruházban marad.

Anyus és apus szorosan egymás mellett ülnek: Rike már rég nem látta így őket. Magát hibáztatja, amiért nem figyelt eléggé. Silvie kitartóan, vigasztalhatatlanul sír. Az áruháznyitó ünnepség varázsa egy csapásra köddé válik. Enni és inni senkinek sincs már kedve.

A beszélgetés most már Oskarra és az ő veszélyes virtuskodásaira terelődik. Amikor két órával később Carl bácsi karján visszatér, a homlokán varratok húzódnak, megtépázott csutkahajáról alvadt vérdarabok lógnak, a mosolya azonban ismét sugárzó és győzedelmes…

Fordította: Berecz Zsuzsa

Olvasd el néhány nap múlva a regényfolyam második részének indító részletét is!

Brigitte Riebe: Az újrakezdés
General Press Kiadó, Budapest, 2019
368 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes ár a lira.hu-n 3192 Ft,
e-könyv változat 2799 Ft
ISBN 978 963 452 3178 (papír)
ISBN 978 963 452 3444 (e-könyv)