José Rodrigues dos Santos: A kormányzó szeretője (részlet)

Posted on 2020. június 6. szombat Szerző:

0


|| 1. ||

Artur Teixeira tábornok éppen a nyakkendőjét kötötte, amikor hatalmas robbanás rázta meg a hajót. A hang távolról jött, de egyértelműen be lehetett azonosítani, hogy ágyúlövés volt. Artur a kabinja ablakához lépett, amelyet a Gonçalo Velho hírvivőhajó fedélzetén bocsátottak a rendelkezésére. A portugál hadiflotta nem oly régen épített hajója hozta el öt Hongkongból. Artur látta, hogy két dagadó vitorlájú dzsunka úszik az iszapos vízen. Mi az ördög lehet ez? morfondírozott magában. Kihúzta az íróasztalfiókot, és kivette belőle a pisztolyát. Mielőtt útnak indult volna, olvasta, hogy rengeteg a kalóz errefelé. Lehetséges, hogy ez a lövés egy támadásra felszólító jel? Zajt hallott maga mögül, így megfordult. Pires kapitány volt az. Fehér egyenruhájában, a kajüt ajtajában állva állt és tisztelgett.
– Tábornok úr, bejöhetek?
– Jöjjön – mondta Artur, és pisztollyal a kezében intett a fregatt parancsnokának, hogy beléphet.
– Mi volt ez a robaj?
– A Monte erődből lőttek. Megláttak bennünket, és elsütötték az ágyúkat.
A tábornok értetlenül nézett Pires kapitányra. Lövés? A Monte erődből? Meglátták őket? Elsütötték az ágyúkat? Mi a fenét jelentsen ez?
– Megtámadtak bennünket, kapitány úr?
Pires kapitány a pisztolyra nézett, majd mosolyra húzódott a szája, amelyben a tábornok egy csöppnyi gúnyt vélt felfedezni; a haditengerészek mindig nagyon élvezték, amikor a szárazföldi erők egy tisztje kínos helyzetbe került a tengeren.
– Megérkeztünk, tábornok úr.

Még mindig a kezében szorongatva pisztolyát Artur kilépett a fedélzetre, és megszemlélte a szemben elnyúló földnyelvet. Balra egy hegy magasodott, melynek tetején templom állt, a lábánál pedig fák és koloniális stílusú épületek sorakoztak. Az öbölben, ahol a kikötő is volt, egy hatalmas töltés húzódott. A Gonçalo Velho beúszott az öbölbe, lassított, majd megállt. A fedélzetmester jelzésére a tengerészek leeresztették a horgonyt.
– Hová megyünk?
A tiszt az előttük lévő töltésre mutatott, amelyből egy stég nyúlt a tengerbe.
– A Külső kikötőbe – mutatta.
Artur arrafelé nézett, és akárcsak a hírvivőhajó legénysége, ő is látta az ismerős zöld-vörös lobogókat egyik-másik épület tetején, amelyek arról árulkodtak, hogy a Dél-kínai-tenger partján lévő terület Portugália fennhatósága alá tartozik. Milyen jó érzés látni a zászlókat ezen a távoli vidéken!
– Összeszedem a holmimat – mondta Artur.

Visszament a kabinjába, amely egy hadihajóhoz illően kicsi és spártaian egyszerű volt. Elrakta a fegyverét, az iratait az aktatáskájába tette, lezárta a bőröndjét, és az ajtó mellé tette, ahonnan a hajósinas viszi majd utána, hiszen egy tábornok mégsem foglalkozhat ilyen apróságokkal, különösen nem az ő helyzetében. Még egyszer a tükörbe pillantott, és megigazította a nyakkendőjét. Irány Makaó!

Artur egy kis hajóba szállt át, amely a Gonçalo Velhóról a Külső kikötőbe vitte. Három hidroplán repült el egészen alacsonyan a móló felett, hogy üdvözölje az újonnan érkezőt. A stég előtt hatalmas tömeg gyűlt össze. Magasba tartott portugál zászlókat, integető férfiakat és nőket lehetett látni, voltak köztük európaiak és ázsiaiak is. A katonák egyenruhát viseltek, az előttük állók öltönyben és nyakkendőben, hímzett ingben vagy egyházi öltözékben voltak, emitt a „leghűségesebb szenátus” elnöke, amott az egyházmegye püspöke, távolabb a hivatalvezetők, továbbá a tengeri és a szárazföldi ügyekért felelős tisztségviselők álltak.

Az elöl állók legtöbbje köztisztviselő vagy egyszerű városi polgár volt. A ruhájukról lent hogy portugálok. A kulik és a hagyományos kínai viseletbe öltözöttek távolabb ácsorogtak ügy, mintha semmi közük nem lenne az eseményekhez, és szórakozottan szemlélődtek a riksák s az étellel megrakott kisasztalok mellől.

Miután a hajó kikötött, és kitolták a kikötőhidat, Pires kapitány intett utasának.
– Parancsoljon, tábornok úr!
Artur rápillantott az órájára: tizenhat óra negyven perc volt. Mély lélegzetet vett, és még egyszer megigazította egyenruháját, majd határozott léptekkel végigsétált a kikötőhídon, csaknem olyan méltóságteljesen, ahogyan egy alkirályhoz illik Amikor a mólóra lépett, egy katonatisztre lett figyelmes. Az európai kinézetű férfi felé közeledett és a szárazföldi erők kapitányi rangjelzését viselte.

– Isten hozta, kormányzó úr! – üdvözölte a tiszt, és vigyázzba vágta magát. – Guilherme Tavares kapitány vagyok, és én fogok gondoskodni az ön biztonságáról.
Kezet fogtak.
– Kapitány úr, engedelmével, még nem vagyok kormányzó. Ahogy ön is tudja, csak attól a pillanattól számítok annak, amikor átadják nekem a város kulcsait a városi tanács palotájában.
– Így igaz, tábornok úr. Mindazonáltal kérem, hogy maradjon mellettem. Igen feszült itt a helyzet.
Tavares kapitány szavait meghallva a tábornok felvonta a szemöldökét. Egy pillanatig arra gondolt, hogy megkérdezi, mire utal ezzel, de inkább nem szólt egy szót sem, mert sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas a kérdezősködésre: már várt rá az ünnepi fogadóbizottság. Így inkább integetett a mólón állóknak.
Többen tapsolni kezdtek, amelyet egy határozott parancs szakított félbe.
– Figyelem!
Egy osztag katona sorakozott fel a móló és a tömeg között szabadon hagyott sávban. Sortűz hallatszott, majd tizenkilenc lövés dördült.
– A tüzérség díszosztaga köszönti önt, tábornok úr – jelentette Tavares kapitány vigyázzban állva a magas rangú vendégnek. – A díszosztagunk a géppuskás századhoz tartozik.

Amikor a díszsortűz véget ért, a zenekar egy hazafias indulót kezdett játszani. A zenészek ingére tűzött jelvényből tudni lehetett, hogy a Szaléziánus Intézet tanulói játszanak. Artur végigsétált a géppuskás század díszosztaga előtt, ahogy a protokoll megkívánta, majd a zenekar eljátszotta a nemzeti himnuszt, amelyet az új kormányzó és a katonák vigyázzban állva, tisztelegve hallgattak végig, a tömeg pedig énekelte is. Az utolsó akkordok egybevegyültek a lelkes kiáltásokkal.
– Éljen a tábornok! Éljen Portugália!
Hangos motorzúgás nyomta el a tömeg ujjongását. Két rendőrmotoros vágott utat a sokaságban. A mögöttük megnyíló teret rögtön el is foglalta egy fekete Dodge limuzin, amelynek elején portugál zászló lengedezett. A limuzin végiggördült a mólón, és megállt a tábornok mellett.

– Parancsoljon, tábornok úr! – mondta Tavares kapitány, azzal kinyitotta a limuzin hátsó ajtaját. Artur a tömeg felé fordult, búcsút intett, és lelkes kiáltásoktól kísérve beült az elegáns autóba.
Az autó nagy kört tett a városban, a sofőr állítása szerint azért, hogy őexcellenciája megtekinthesse a gyarmatot, de Artur sejtette, mindez csak azt a célt szolgálja, hogy a magas rangú fogadóbizottság tagjai, akik a Külső kikötőben fogadták, sietve eljuthassanak a következő helyszínre. Igazából nagyon jó ötletnek tartotta; legalább rendezheti közben a gondolatait, és megismerkedhet Makaóval. Ezért a városra koncentrált, majd tekintete a Guja domb lábánál elterülő pusztaságon állapodott meg.

– Ez itt micsoda?
– Ezek a feltöltések, excellenciás uram, azok a földterületek, amelyeket Tamagnini Barbosa kormányzó úr utasításait követve nemrégen hódítottunk el a tengertől. A jóisten áldása kísérje őt! – magyarázta a sofőr.
Tehát az elődje kezdeményezte ezeket a munkálatokat.
– Mit akart itt építeni?
– Egy Külső kikötőt. Sőt egy nagy víztározót és lakóépületeket is tervezett ide, excellenciás uram.
Miután tettek egy kört a területen, a gépkocsi a Belváros felé vette az irányt. A város szívében teljesen megváltozott a kép. A belváros ugyanis zsúfolt volt, egymást érték az épületek, melyeknek falai feketéllenek a nedvességtől. Egyértelmű volt, hogy Makaó túlnőtt önmagán; ez magyarázta a feltöltéseket is a Külső kikötő környékén.

Viszont Arturt leginkább az lepte meg, hogy jóformán csak kínaiakat látott az utcákon, talán harminc is jutott egy európaira. Teljesen elámult a portugál gyarmati építkezés és a hagyományos kínai épületek különös keveredése láttán, meg a rejtélyes, több színben pompázó írásjeleken, amelyek mellett csak alig maradt hely az apró betűkkel írt, nyakatekert, mulatságos portugál fordításuknak: Ngai Pa SzépseggszaIon, Veng Va Vegytisztogató, Hang Long Süti Husi, Quedas Masszázs, Kung Man Kuai Palacsintomok, Hap Leng Petrolejum Bolt, Meng Ket Méretárúbolt, Veng Va Papírurák, meg Fűszarüzlet is – ezeket a képtelen elnevezéseket az erkölcs és a jó ízlés nevében a lehető leggyorsabban le kell cseréltetnie. Azon kívül Hosszú Vezetőnevű Személyek Szövetsége, Makaói Borbéjok Alkalmazottainak Szövetségessége, Sá Kon Testérintő Klub, Fehér Hangya Épületes Társaság.

– A Leghűségesebb Szenátus, excellenciás uram – jelentette be a sofőr, kiragadva Arturt a portugálra fordított szórakoztató kínai feliratok olvasásából. – A városi tanács palotája.
A sofőr az Avenida Almeida Ribeirón állt meg, amely tele volt üzletekkel. Ez volt a város ütőere, amelyet a tábornoknak a gyarmatra indulása előtt többször is volt alkalma fényképeken megcsodálni. A városi tanács kapuja előtt rendőrök álltak díszsorfalat. A magasba nyúló zászlórúdra felvonták a portugál zászlót, a zenekar pedig üdvözlésképpen egy indulót kezdett játszani. Oldalt kínaiak és európaiak álltak, akik között voltak makaóiak és anyaországból származók is, mellettük, a járdát pedig töméntelen bámészkodó foglalta el.
Díszegyenruhás, fehér kesztyűt viselő rendőr nyitotta ki a kocsi ajtaját, és Artur kiszállt.
– Isten hozta, kormányzó úr! – köszöntötték Arturt.

Tavares kapitány rögtön mellette termett, és átvette az események irányítását. Mindketten megálltak a zászló és a rendőrök sorfala előtt. A zenekar eljátszotta a portugál nemzeti himnuszt a vigyázzban álló tábornok előtt, aki tekintetét a portugál zászlóra függesztette, amely mögött a posta monumentális épülete állt. Amikor a himnusz utolsó dallamai is elhangzottak, Tavares kapitány odavezette őt a helyi kiválóságok csoportjához: elsőként egy alacsony, mosolygós kínai férfinak mutatta be, aki meghajolt, mielőtt a kezét nyújtotta volna.

– Ho-csü úr, a Kínai Kereskedők Egyesületének elnöke – mondta tisztelettel a kapitány, ezzel is nyomatékosítva, milyen fontos emberről van szó. – Majd halkabbra fogta. – A kínai kormány hivatalos képviselője.
– Melyiké? A japán pártié vagy a Kuomintangé?
– A csungkingié, a Kuomintang kormányáé, tábornok úr.
A tábornok kezet nyújtott Ho-csü úrnak.
– Nagyon örülök – üdvözölte mosolyogva. – Sok megbeszélnivalónk lesz. Megtiszteltetés számunkra a jelenléte.
– Számomra a megtiszteltetés – válaszolt a Kínai Kereskedők Egyesületének elnöke, rosszul formálva a portugál szavakat. – Isten hozta Kínában.

– Kínában? – csodálkozott Artur. – Azt hiszem…
Arturt valaki úgy megtaszította hátulról, hogy majdnem elveszítette az egyensúlyát.
– Elnézését kérem, tábornok úr – szabadkozott Tavares kapitány, és máris magával húzta a következő fontos személyiséghez. – Hadd mutassam be önnek a Leghűségesebb Szenátus elnökét, Victor Lopes urat.
Miután az új kormányzó üdvözölte a bejárat előtt felsorakozókat, belépett az épületbe, majd a széles lépcsősoron felsétált a díszterembe. A Leghűségesebb Szenátus elnöke, mint az esemény házigazdája köszöntötte öt, és bejelentette, hogy „átadom őexcellenciájának eme távol-keleti gyarmat kormányzását, hogy a gyarmatügyi miniszter megbízásából elfoglalja a tragikusan elhunyt kormányzó, Tamagnini Barbosa helyét”. Ezután röviden összefoglalta Makaó történelmét, kiemelve, hogy a város egyike volt azon kevés portugál területeknek, ahol a spanyol uralom hatvan éve alatt is fennen lobogott a portugál zászló, és „ez feljogosította a várost arra, hogy büszkén viselje a »Makaó, az Isten nevét viselő város« elnevezést, mert nincsen nála hűségesebb”. Hatalmas taps fogadta szavait.

Lopes úr az előtte lévő ezüsttálcáról kezébe vett két nagy kulcsot, és Artur felé fordult.
– A rám ruházott hatalomnál fogva átnyújtom önnek, mélyen tisztelt Artur Teixeira tábornok úr, a város és a gyarmat kulcsait, azt kívánva, hogy sikerrel tegyen eleget hazafias kötelességének ezekben a vészterhes időkben, amikor a háború megsemmisíti nemzedékünk legjobbjait – mondta.

Artur átvette a kulcsokat, majd elővett a zsebéből egy papírlapot, amelyre a hajóút alatt felírt néhány gondolatot. Az volt a terve, hogy rövid lesz, ugyanis fáradt volt, és igazából semmi lényegeset nem akart mondani.

– Mélyen tisztelt elnök úr, püspök úr, tiszt urak, kedves meghívottak, hölgyeim és uraim! Szeretném megköszönni a kedves szavakat, amelyek tiszteletemre elhangzottak, kifejezve, hogy igyekszem hű lenni hozzájuk – kezdte. – Nem ígérhetem, hogy már most megismertetem önökkel a kormányzati terveimet, mert ezek még nem formálódtak meg bennem, de azt megfogadhatom, hogy minden cselekedetemet az Új Állam elgondolásainak rendelem alá.

J. R. dos Santos

Ezután megemlékezett Salazarról, Makaó közhivatalnokairól és lakosairól, a püspök úrról, megköszönte a meleg fogadtatást, és beszédét az „ennyit szerettem volna mondani” kifejezéssel zárta le. A beiktatási dokumentumok aláírását a helyi törvényszéki bíró felügyelte. Attól a pillanattól fogva Artur Teixeira formálisan is Makaó új kormányzója lett. A Leghűségesebb Szenátus elnöke gratulált neki elsőként, de ez nem is lehetett volna másként, hiszen ő volt az ünnepélyes ceremónia házigazdája.

– Minden jót kívánok – mondta Victor Lopes. – Bár, hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy a jó szó megfelelő-e jelen esetben.
– Már miért ne lenne az?
– Nehéz idők várnak ránk – mondta az elnök, mint aki súlyos tehertől szabadul meg.

Fordította: Pál Ferenc

J. R. dos Santos: A kormányzó szeretője
Kossuth Kiadó, Budapest, 2020