H. Hancock, D. Ikeda, W. Shorter: Önfeledt improvizáció (részlet)

Hancock: Art [Blakey] nem a technikájáról volt ismert. Néhány alapdolgot játszott. Bizonyos értelemben azt is mondhatnánk, hogy zenéjének egyes részei kifejezetten egyszerűek voltak. Mégsem lehetett megunni a játékát, mert mindig a magasba emelt. Más szóval a szívéből játszott, hogy megérinthesse a hallgatóság szívét.

Ikeda: Mr. Blakey azt mondta: „Amikor az emberek a kemény munka után bejönnek lazítani és szórakozni, az én dolgom őket boldoggá tenni, lemosni a hétköznapi élet porát.” Azt gondolom, Önök mindketten megörökölték tőle ezt a filozófiát.

Shorter: Art koncertjei valóban felemelték az embereket. Amikor 1961‑ben először látogattunk el Japánba, azt kérdezget­ték tőlünk: „Mi az eredetiség? Mi a modern jazz?” Art Blakey azt felelte, belülről játszani.
„Ne gondolkodj analitikusan vagy akadémikusan!” – mondo­gatta. „Ne elemezd! Ha kilúgozod, elvész a történet. Amikor játszol, a történetedet akarom hallani. Mi a te történeted?”
Igyekezett megértetni, hogy a közönséget nem lehet becsapni. A színpadon nem bújhatsz a hangszered mögé. „Nem rejtőzhetsz el! Ne bújj el a trombitád mögé!” Rádöbbentem, hogy ilyenkor nemcsak a zenéről beszél, hanem magáról az életről.

Hancock: Belülről játszani – igen, ez volt Art üzenete. A korai években Miles Davistől tanultam. Bármelyikünket kipenderítette volna, ha rajtakap azon, hogy a tetszésnyilvánítá­sért játszunk. Nem szerette, ha bárki vakított, a technikai tudásával hencegett vagy a közönségnek játszott, hogy egyszerű gya­logként kiszolgálja a közönségízlést.
Pusztán a közönségnek játszani gyáva hozzáállást tükröz. Ha a saját meggyőződéseid erejével élsz, egy egész rendszer támogat belülről. Ezt tanultam Miles Davis zenekarában. A helyes hoz­záállás az, ha magabiztossá válsz azzal kapcsolatban, amit csi­nálsz, de Miles mindennél jobban megkövetelte az őszinteséget és a nyíltságot.

Ikeda: A kiemelkedő személyiségekre minden területen ugyanez a hozzáállás jellemző. „A szív az, ami számít.” (WND‑1*, 1000. o.) Ez a Nicsiren‑buddhizmus egyik lényegi eleme. Nicsiren e szavakat egyik tanítványának, Sidzso Kingónak cí­mezte, aki maga is nehéz személyes csatákat vívott. Sidzso Kingo a harcművészet és az orvoslás tanult művelője volt. Nicsiren mindezt jól tudta, ezért üzenetét olyan kiemelkedő harcosok és briliáns stratégák példáival folytatja, akik végül mind elbuktak.
A képességek, a gyakorlottság, a tudás és a stratégia természete­sen minden területen fontos, arról nem is beszélve, hogy mindenki másnál több energiát kell a munkánkba fektetni. De az életörömet alapvetően a szívünk határozza meg. A szívünk az, ami végső soron a legmélyebb szinteken képes másokat megmozgatni és inspirálni. A győzelem végső hajtóereje a szívből fakad. Hogy szívünknek megfelelő irányt adjunk, és az urává váljunk, hogy finomítsuk és csiszoljuk, felragyogtassuk, megemeljük és megerősítsük, az univerzum Nagy Törvényével kell eggyé olvasztanunk, és egy arra ér­demes tanítóval kell összeállnunk.

Hancock: Ez a buddhizmus helyes gyakorlásának a sarokköve. De a zene helyes művelésének is ez a kulcsa. Az ember gyakorolhatja a skálázást, a mozdulatokat, de irányt és egy mindent átfogó célt kell mellé tennie, az indíttatást, hogy megvalósítson valamit, amit aztán megoszthat másokkal. Nem arról van szó, hogy elérjünk va­lamit, ami „naggyá” tehet, és a dicsőségünkre szolgál. Hiszem, hogy amikor ezt megértjük, ajtót nyitunk a saját szívünkhöz.

Ikeda: A buddhista hitben és gyakorlatban egy jó tanítóval és jó emberekkel érdemes együtt haladni. Jó barátságokat kell kiépíteni. Életünk sikereit pedig mindenképp érdemes velük megosztani. Egységben haladva korlátlan életörömben és fejlődésben részesülhetünk, amely során egyenként és közösen is gazdagodunk.
Art Blakey műhelymunkájáról emlékszem egy csodálatos jele­netre, amikor a fiatalok, hálájuk jeléül elénekeltek egy dalt. Meg­könnyezte. Abban a pillanatban egy nagy tanító és az ő fiatal diákjainak a szíve egyszerre visszhangzott a mélyben.

Shorter: Hallottam, hogy Art akkor azt mondta: „Úgy érzem, egy pillantást vethettem Japán igazi arcára. Japán az otthonom.” Sze­rintem, azt akarta mondani, hogy egy hely sem idegen a számára. Az otthon mindenhol ott van. Ezt tanította nekünk, akárhol jár­tunk is a világban.

Ikeda: A zene az emberek közös nyelve a nagyvilágban. Kön­nyedén átível az országhatárokon, és mindenki szívét összehozza, akár egy nagy családot. A művészeti és kulturális találkozásokat ez teszi rendkívülivé.
A huszonegyedik századi globalizációnak többről kell szólnia, mint a fizikai távolságok kiiktatása. A szívünket elkülönítő ellentéteket kell felszámolni.
Amióta ötven évvel ezelőtt a béke előmozdítása érdekében utazni kezdtem a világban, kitartóan keresem a párbeszéd lehetőségeit, hogy az emberi szíveket összehozzam, és túllépjünk a nemzeti, etnikai és ideológiai különbségeken. A Guam szige­tén megtartott Első Világbéke Konferencián, az SGI [Soka Gakkai International] megalakulásakor 1975. január 26‑án azt írtam a vendégkönyv „nemzetiség” oszlopába: „A világ”.
A buddhizmus az egyetemes, nemzeti különbözőségeken is túlmutató humanizmus vallása. Ezért kell tisztelnünk és méltányolnunk a kulturális különbségeket, az eltérő szokásokat, és igye­kezni tanulni egymástól.

Shorter: Nagyon hálásak vagyunk azért az ötvenévnyi erőfeszíté­sért, hogy a világot közelebb hozza, és tettre kész embereket nevel­jen. Nincs annál értékesebb, mint amikor egy mentor a tanítványai fejlődéséért imádkozik, és örömét leli, ha ez megvalósul.
1963‑ban egy próba közepén megcsörrent a telefon. Lee Morgan trombitás vette fel, majd jó hangosan azt mondta: „Wayne, Miles az.” Átvettem a kagylót, és valóban Miles Davis volt, aki azért hívott, hogy felkérjen, csatlakozzam a zenekarához.
Amikor letettem a telefont, Art csak annyit mondott: „Miles el akarja lopni a tenorszaxofonosomat!” De valahol büszke volt arra, hogy a nagy Miles Davis telefonált, hiszen tudta, hogy ha egyszer Miles Davisszel játszol, a vezetői készségek olyan szintjéről szereztél bizonyítványt, amellyel a zenében és az életben rád szabott küldetésedet már teljesíteni tudod.

Hancock: Lényegét tekintve a jazz nem függvénye saját piaci értékének. Ahogy az emberi szív függ az oxigéntől, úgy függ a jazz a küldetéstudattól. Art Blakey érezte a zene és annak küldetése fontosságát.

Ikeda: Mr. Blakey valóban nagyszerű „hírnök” volt. Japánul a szó küldetés (shimei) két kínai írásjelből áll, amelyeket úgy fordíthatnánk „használja az életét”. Küldetés az, ha az ember „a legnagyobb kincsét, az életét használja” egy cél elérésére.
Egy ízben a következő üzenetet osztottam meg középiskolás Soka Gakkai tagokkal: „Ha egyszer tudatára ébredtek nagyszerű küldetéseteknek, hogy kitárjátok a szárnyaitokat, és kirepüljetek a jövő felé, a képességeitek tárháza gyorsan bővülni kezd majd.” Ha életünket a küldetésünk beteljesítésének alárendelt tanulásnak, imádságnak és cselekvésnek szenteljük, életünk felragyog. Akár egy bámulatos hangszer, a béke és az életöröm melódiáját játszhatjuk. Önök ketten kiváló példái ennek.
Azok a fiatalok, akik 1965‑ben hallhatták Mr. Blakey szív­ből jövő játékról szóló üzenetét, ma már felnőtt emberek, és a Soka Gakkai férfi és női divízióinak érett vezetői, akik maguk is bátorítják és tanítgatják a fiatalokat.
Nicsiren ezt tanítja: „Erősítsd a hitedet napról napra, és hó­napról hónapra. Ha csak egy kicsit is engedsz, a gonosz hatalmak felülkerekednek.” (WND‑1*, 997. o.) Találjunk új utakat az erőfe­szítés számára, hogy a bátrak zenéje elhallatszódjék a tegnapból a mába, és a mából a holnapba, és a remény napsugara az eljö­vendő generációkat is beragyoghassa!

Fordította: Ancsin Zsuzsa

*WND‑1: Writings of Nichiren Daishonin 1. kötet

Herbie Hancock, Daisaku Ikeda, Wayne Shorter: Önfeledt improvizáció
Soka Gakkai Magyarország Buddhista Egyesület, Budapest, 2019.
208 oldal, teljes bolti ár 3000 Ft,
kedvezményes webshop ár lira.hu-n 2550 Ft,
ISBN 978 615 005 3981

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

A könyvet olvasva egy rendkívüli beszélgetésbe fülelhet bele az olvasó, amely Herbie Hancock, a világhírű jazz-zongorista, Wayne Shorter, a fúziós jazz egyik legendás atyja és Daisaku Ikeda, japán származású buddhista filozófus között zajlik. Hancock és Shorter, akik maguk is gyakorló buddhisták, őszintén vallanak arról, hogyan hatott a Nicsiren-buddhizmus filozófiája és gyakorlata életük legkülönfélébb területeire, és hogyan színezte át idővel a jazzről és az előadóművészi tevékenységről szőtt kezdeti, ifjonti elképzeléseiket.
A három beszélgetőpartnert sok évtizedes barátság fűzi össze, így olvasás közben az embernek az az érzése támad, hogy akaratlanul is fültanújává vált egy baráti társalgásnak. Ilyenformán személyes történeteket hallhatunk fejlődésről, szakmai sikerekről, sőt súlyos veszteségekről, és nem utolsó sorban a jazz történetének olyan meghatározó egyéniségeiről, mint Miles Davis, Art Blakey vagy Dizzy Gillespie.