Sjón: CoDex 1962 (előzetes, részlet)

Posted on 2020. május 12. kedd Szerző:

0


E minden tekintetben rendkívüli regénytrilógia nem kevésbé különleges narrátora, Josef Löwe 1962-ben született – ugyanabban az évben (sőt igazából ugyanabban a pillanatban), mint a szerző maga. Története a második világháború idején veszi kezdetét, amikor is Leo Löwe zsidó menekült egy német kisváros fogadójában szerelmi viszonyba bonyolódik a fogadóslánnyal…

|| 15 ||

„A fekete autó lassan gördült végig a sötét utcán, ahol suhancok kövekkel dobálták ki a lámpaoszlopok izzóit. A kocsi egy barackszínű faházzal ferdén szemben állt meg, amelynek tetejét és ablakkereteit feketére festették. Három barátunk, Leo, Anthony és Puskin ült benne. Ezek szerint elindultak veszélyes útjukra, és első megállójuk az AA szervezet háza volt. Hogy odabent mi történik, csak az tudja, aki már maga is tapasztalta. Ha pedig valaki egyszer már betette a lábát egy AA-összejövetelre, valahányszor az ottani tevékenységről akarnak információkat kérni tőle, az olyan a számára, mintha fojtogatnák. (A következők tehát pusztán találgatásokon és feltételezéseken alapulnak, én magam sosem jártam e szervezet összejövetelein. Ha azonban te, kedves olvasó, e vallomás ellenére továbbolvasod a történetet, tudván, hogy ez csupán merő kitaláció, egyvalamit azért tudok ígérni fájdalomdíj gyanánt: egy hihetetlenül izgalmas elbeszélést, amely egészen a végéig lebilincsel majd.)

A ház minden helyiségében lámpa égett, de emberi alakokat csak az alsó szint szobáiban lehetett látni. Az ablaküvegeken pára ült, és az összejövetel résztvevőiből mindössze a fejüket lehetett kivenni, amelyek mind egy irányba fordultak, a felé a fal felé, amelynél a szervezet zászlója lógott a nemzeti lobogó mellett. Egy görnyedt alak ült ott.

A három barát kényelmesen elhelyezkedett a kocsiban. Puskin cigarettázott, Anthony a hátsó ülésen a birkózófogásokat vette sorra, magában motyogva a nevüket:
– Nagy ívű dobás, páros lábfogás, dupla Nelson…
A motor halkan zúgott a rádióból szóló igehirdetés alatt. Szemlátomást egyedül Leo volt izgatott. Felső ajkán verejték gyöngyözött, és jobb keze mutatóujjának körmét rágcsálta. Igyekezett arra figyelni, hogyan értelmezi a rekedt hangú férfi Pál korinthoszbeliekhez írt első levelének 14. fejezetét:

– A nyelveken szólás vajon kedves-e Istenünknek? Miért, az apostolok talán nem nyelveken szóltak? Nem azt állítja-e Pál, hogy neki mindenkinél nagyobb tehetsége van arra, hogy azon a nyelven, amelyen szól, akadálytalanul engedje átáramolni magán a Szentlelket? Korinthusbeli testvéreit egyedül arra figyelmezteti, hogy egyszerre ne szóljanak túl sokan, és értsék azt, amiről szólnak. A nyelveken szólás kegyes adomány, amely azoknak adatik, akik tiszták, lélekben és testben egyaránt…

– Saba-dí-da-da-da-dí-da-a, baba-ba-bí-bibibidddidúá, dúá…
Anthony felemelkedett a hátsó ülésről és dobolni kezdett az előtte lévőn:
– Baba-daba-día, baba-día…
– Lássuk, mi folyik…

Puskin leoltotta a reflektort, kinyitotta a kesztyűtartót és bekapcsolta a láthatólag kifejezetten ehhez az autótípushoz tervezett vevőkészüléket. Addig forgatott egy nagy gombot, amíg a zúgáson és recsegésen át egy férfihangot nem lehetett hallani:

– Apámmal kezdtem el inni. Alig tizenkét évesen. Ez megváltoztatta az életemet, bzzzzzzzzzzz…
Puskin állít még a készüléken:
– Bzzzzzzzzzzz, apám nem vert többé, és együtt kezdtük bántalmazni anyámat. Aki svéd volt. Lekvárt kaptam enni, ribizlilekvárt, ő kásának nevezte…
A beszélő hangja elcsuklik, de némi hallgatás után szipogva folytatja:
– Az nem izlandi gyereknek való étel.

A hallgatóság hümmög és krákog. Puskin kinyit egy rekeszt a kézifék alatt, és kis gyógyszerestáskát vesz elő. Kinyitja, mindenféle ampullák és gyógyszeresüvegek, fecskendők, tűk és hasonlók vannak benne:

– Ez nem lesz kellemes. Amfetamin?
Amikor a következő ember köszörüli meg a torkát, apám felhúzza a szemöldökét:
– A nevem Már C. Karlsson, és alkoholista vagyok. Az első kortyot a cserkészeknél ittam. A testvéremmel a Niflungar csapat tagjai voltunk. A Mosfellt másztuk meg. Az egyik idősebb fiú hozott magával egy üveg konyakot. Amikor kitűztük a csapatzászlót, valaki kihúzta az üvegből a dugót. Még most is hallom a hangját. Emlékeimben csak úgy visszhangzik a hegyek között. Valahányszor arrafelé járok, olyan, mintha valaki állna a hegy tetején és ujját hirtelen kipattintaná a száján: Plopp!!! Még mindig visszhangzik.
Aztán: »tik, tik, tik.«
Vagy: »glugy, glugy, glugy.«
Vagy inkább: »klutty, klutty…«
Az volt az első korty. Varázslatos érzés volt érezni azt a folyadékot a nyelvemen, ahogy lötykölődik a számban és lezubog a torkomon. Emlékszem, hogy odanyújtottam Hrafnnak az üveget, de ő úgy nézett rám, mintha megőrültem volna.

Úgy gondoltam, hülye, hogy nem akar követni a mámor útján, ám én rögtön az első korty után hallottam azt a bizonyos hangot: »Barátom, barátom! Majd én vigyázok rád, ölem tágas, szárnyam széles, mint a mélység, üres vagyok, mint a feneketlen szomjúság.« És az első korty után nem hagytam, hogy a torkom kiszáradjon.

Ó, hogy irigyeltem Hrafn testvéremet, hogy eltolta magától a keserű poharat. Ma már értem, hogy a kisebbségi komplexusom hajtott. Sosem voltam olyan jóképű, mint Hrafn, sem olyan tehetséges, sem olyan megbecsült, de persze nem lett volna szabad hagynom, hogy ez lehúzzon a mélybe; kalapácsvetésben például sosem tudta felvenni velem a versenyt.

A helyzet aztán a nürnbergi sportgimnáziumban sem lett jobb, sőt, ott fajult csak el igazán. Továbbra is viszonylag jól futottam, ugrottam, hajítottam és löktem, de nem tartott sokáig. Sokat köszönhetek Hrafn testvéremnek, aki többnyire mellém állt, és egy-egy rekordhoz az én nevemet jegyezte fel. Ez titok, de tudom, hogy ti megőrzitek, ahogy a többit is, ami ezeken az összejöveteleken elhangzik.

És ugyan ő most börtönben ül, olyasvalamiért, amit nem követett el, mind a mai napig ő a segítségem és támaszom a Bacchus – vagy, ahogy mi hívjuk egymás között: a Führer – elleni küzdelemben.
A jelenlévők felkacagnak.”

* * *

„Puskin halkan dudorászik valamit, ami egy zsoltárra emlékeztet, de az nem lehet: a férfi istentagadó kommunista, ahogyan azt Leo is megállapította abból, ahogy a kamrában elé tárt csodára reagált. Ám amikor az orosz abbahagyja a hümmögést és letöröl egy könnycseppet az arcáról, apám elbizonytalanodik. És ezzel nincs egyedül. Anthony Theofrastos Athanias Brown fekete mancsát a dalos kedvű Puskin vállára teszi:

– Ez valami ortodox ének?
Puskin erre kihúzza magát az ülésen. A férfi, aki az imént könnyekig meghatódott egy éneken, újra a Szovjetunió kőkemény ügynökévé válik:

– Nem, ez Az űrhajós altatódala. Popov és Nyikolajev ezzel kívánt jó éjszakát egymásnak, amikor űrhajóik találkoztak Izland fölött. De minek foglalkozol vele? Téged csak a mennyországban zajló hihetetlen dolgok érdekelnek, az istenek, az angyalok meg effélék, pedig én mondom, hogy több szép dolog létezik, mint az, ami láthatatlan. Maga az emberi lény – az egész és oszthatatlan emberi test, az idegek által vezérelt tudatával –, amely a bölcsőtől a sírig minden szenvedésében is gyönyörű. Igaz, némi költői gondolkodásra van szükség ahhoz, hogy az embert olyan körülmények közé helyezzük, hogy úgy ragyogjon, mint egy újonnan gyártott traktor a reggeli napfényben. Ebben a Szovjetunió legyőzhetetlen. Ti, amerikaiak sok történetet meséltek azokról az újságkihordó fiúkról, cipőpucolókról, küldöncökről meg londinerekről, akikből milliomosok lettek, de ezek semmi újat nem mondanak el az emberről. Mert mi az újdonság abban, hogy a mohóság hajtja előre az embert? Ezek mind elavult történetek. Az újságírás világába valók. Kommunista gondolkodás, epikus tudatosság kell ahhoz, hogy olyan kalandokat hozzunk létre, mint az, amelyik nemrégiben itt a fejünk fölött zajlott.

Vajon az őskapitalista amerikai űrkutatási ügynökségnél bárkinek is eszébe jutna, hogy egy proletár altatódalt adjon elő a világűrben? Nem, mert ott öreg nácik ülnek, Wernher von Braun meg hasonlók, és el sem tudom képzelni, hogy meglátnák a szépséget egy pásztorlegény meg egy favágó duettjében. Szavaik sincsenek arra, hogy leírják, miként lebeg a két ember a kontinensek fölött, könnyedén, mint… könnyedén, mint…

Puskin teljesen az amfetamin hatása alá került:
– Mint…
Torz tükörképére meredt az autó szélvédőjében, és az adta meg a választ:
– Mint egy bárány, pontosan!”

* * *

„Következőként egy mély hangú férfi szólalt meg. Megfontoltan beszélt, ami arra utalt, hogy történetét már ezerszer előadta:
– A nevem Arinbjörn Egilsson, és alkoholista vagyok. Úgy tizenhárom évvel ezelőtt, azaz öt évvel az után, hogy szabad nemzetté váltunk a világ nemzetei között, egy reggel munkába menet egy kisgyerekeknek szánt játszótér mellett sétáltam el a Freyjugatán, és láttam, hogy valami különös zajlik.

Lelassítottam a lépteimet, hogy megnézzem, mi az, mivel az ifjúság viselkedése és fejlődése rendkívüli módon foglalkoztat. Ugyanis övék a jövő, mi csupán az Izlandi Köztársaság keresztszülei vagyunk, legfeljebb csak féltestvérei azoknak az igazi izlandiaknak, akik 1944. június 17-e után jöttek világra.

Mi a dán korona alatt születtünk, ami finoman szólva sem illett hozzánk. Az ő fejük fölött az északi fény lebeg, amely szabadon és könnyedén táncol az északi szigetország fölött. Az ég csodái nem fejdíszül szolgálnak, nekünk csak csodálnunk, fényesítenünk kell őket és vigyáznunk kell rájuk. Mint mondtam, a gyerekek szokatlanul nagy zajt csaptak. Éles hangjuk visszhangzott a reggelben, vadul lökdösődtek az októberi hideg szélben, izgalom ült a levegőben. »Mi történt, kisfiam?«, kérdeztem egy szőke kölyöktől, aki a játék hevében nekiszaladt a játszóteret körülvevő betonfalnak, amelyre – ne feledjük – szükség is van, mivel az autók bizony gyorsan húznak el az utcán, és komoly veszélyt jelentenek a gyerekekre. »Beveltem a fejem«”, pityelgett a kisfiú.

Az összejövetel egyik résztvevője ekkor félbeszakítja Arinbjörnt:
– Elnézést, de nyilván azt akartad mondani: »pityergett«.
– Hogy micsoda?
Mire egy harmadik:
– Igen, azt mondtad: »pityelgett«.
Arinbjörn megdöbben. Csak hebeg-habog:
– Mit mondtok? Pityelgett?
– Először azt mondtad: »beveltem«, aztán meg, hogy »pityelgett«…
– Ó, értem, köszönöm, hogy kijavítottatok. Eszemben sincs ilyesmivel terhelni benneteket. Igen, nagyon köszönöm, igazából csak az elbeszélést akartam élőbbé tenni azzal, hogy »beveltem«, ahogy a kisfiú mondta, hiszen még gyerek, ahelyett, hogy »bevertem«, de inkább ne tettem volna, igen, nem lett volna szabad, a raccsolás nagyon ragadós. Talán az lesz a legjobb, ha itt be is fejezem a mondandómat, igaz?
Csend.
– A belátásotokra bízom.
Csend.
– Hát, jó…

Arinbjörn megköszörülte a torkát, és a történet további részében nyomatékosan pörgette az r-eket:

– Bevertem a fejemet – pityergett a kisfiú, és a játszótérre mutatott, ahol egy fénylő fémrémségnek tűnő valami látszott, ne értsetek félre, nem csak egy ormótlan kupac, nem, határozott alakja volt, amely csak akkor vált egyértelművé, amikor a városmérnökségtől érkezett öt jóképű, markos óriás felemelte.

– Ez meg micsoda, kisfiam? – kérdeztem a kölyöktől, de addigra már abbahagyta a bömbölést és visszaszaladt az acélosan fénylő rémséghez. A gyerekek ricsaja úgy felerősödött, hogy leginkább az »ordibálás« szó illene rá, igen, esküszöm, ordibáltak, esetleg üvöltöztek, vagy talán rikácsolás volt?

Mindenesetre odaintettem magamhoz az egyik óvónőt egy szóra. »Ez egy csúszda«, felelte, amikor a játszótér közepén magasodó szerkezet felől érdeklődtem. Csak úgy ragyogott a téli nap fényében, amely kikandikált a háztetők fölött, mintha a köztársaság első nemzedékét akarná köszönteni.

»Csúszda«, ismételtem. A szó furcsán hangzott, nehezen jött a számra, ahogy még most is: »Csúsz-da?« »És mi a tervük vele itt a játszótéren?«, tudakoltam. »A gyerekeké«, felelte a nő. Mire én: »Miféle gyerekeké?« Ő: »Hát azoké, akiket itt lát.« És mit láttam? Olyasmit, ami elindított az alkoholizmus rögös útján. A kisgyerekek kígyózó sorban álltak a szerkezet mögött, amelyet a Népakarat újságba írt cikkeimben később csak »lecsúszdának« neveztem.

Sjón

Sjón

– Hah! – bukott ki Puskin elvtársból. – Ez a fickó tényleg emiatt züllött le ennyire? Sosem tudott ellenállni az italnak – és túl sokat fogyasztott belőle: ezerkilencszáznegyvennyolcban egy baráti látogatáson lefejelte Sztálin kedvenc unokatestvérét.
Amfetamint, valaki?”

Fordította: Patat Bence

Sjón: CoDex 1962
Gondolat Kiadó, Budapest, 2020
530 oldal, teljes bolti ár 4500 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 3150 Ft,
ISBN 978 963 693 9564