Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről (előzetes, részlet)

Posted on 2020. május 6. szerda Szerző:

0


Ulickaja új elbeszéléseinek hősei idősödő, magányos figurák, akik megpróbálják rendezni a konfliktusaikat a haláluk előtt, és gyanakodva fogadják, ha kapnak még egy esélyt az élettől. Egy feleség, aki kizárólag almát hajlandó enni, miután elhagyják, egy anya, aki külföldi férjre vadászik a lányának a parkban, egy műszaki rajzoló, akire az utolsó pillanatban talál rá az új szerelem, egy bibliográfus, akinek az emlékezetéből lassan kihullanak a szavak.

Szerpentin

Kátya Gényijeva emlékének

Nagyezsda Georgijevna bibliográfus volt, még a messzi, számítógép előtti időkből. Amikor nemzedéke életébe belépett a számítógép, elsőként csodálkozott rá, mi mindent tud az új eszköz, és lelke mélyéig átérezte, hogy a világ grandiózusan és visszafordíthatatlanul megváltozott. És az egész hatalmas könyvtárban ő volt az első, aki elsajátította a sok új bölcsességet.

A réges-régi könyvek és az elavult újdonságok között mozgó könyvtári dolgozók a megőrzés természetéből adódóan konzervatív emberek, és mindig ellenálltak bármilyen, mégoly jelentéktelen változásnak is, például hogy a katalógusszekrényt a raktár egyik sarkából átvigyék a másikba. Az az idő, a számítógépkorszak kezdete komoly vízválasztót jelentett, amelyen egyesek át tudtak lépni – ki könnyen, ki komoly munka árán –, mások pedig belátták, hogy örökre megmaradnak amabban a világban, ahol szép rendben, fémpálcára fűzve sorakoznak a könyvtárosok szabályos betűivel teleírt katalóguscédulák. Elvégre azokon is megvolt minden, ami kell: könyvcím, szerzőnév, kiadási adatok…

Nagyezsda Georgijevna, aki semmiképp sem tartozott a könyvtár legfiatalabb dolgozói közé, abszolút könnyedén suhant át az új évezredbe. Sem Lida lánya, sem Misa fia nem tanúsított efféle mozgékonyságot. Igazából persze senkit sem lepett meg a teljesítménye, hiszen a környezetében lévők tudták róla, hogy memóriája végtelen, teljesítőképessége pedig mint egy gőzmozdonyé.

Nagyezsda Georgijevna bízott a sikerben, így látott hozzá a könyvtár új rendre való teljes átállításához. Az idősebb kollégák, mivel szakmailag nem érezték teljes értékűnek magukat, mind elég gyorsan nyugdíjba vonultak, a helyükbe lépő új lányok viszont, hiába a technikumi, sőt főiskolai végzettség, igencsak zöldfülűek voltak, úgyhogy Nagyezsda Georgijevna a kicsit is ígéretes és merész kollégákból szinte fű alatt alakított ki egy csapatot, és kezdte tanítgatni őket az új tudományra, az informatikára.

Néhányan nyomban, kapásból értettek mindent, akik pedig képtelenek voltak rá, azok szakmát váltottak. Egyébként anyagilag gyakran sokkal jobban is jártak. De hát köztudott, hogy a könyvtárakban, már a babiloniban vagy az alexandriaiban is, mindig egy különleges emberfajta dolgozott – akik számára a könyv maga az Úristen.

Nagyezsda Georgijevna, aki egyébként már túl volt a nyugdíjkorhatáron, ebbe a könyvimádó fajtába tartozott, és eszébe sem jutott abbahagyni a munkát. Először is, mert, másodszor, mert, harmadszor, mert… Ez a több ok mind egy volt, Nagyezsda Georgijevna Lida lánya, aki be volt zárva a lakásába a későn szült ikreivel, és arról ábrándozott, hogy az anyja majd odaköltözik hozzájuk, és ő fog vigyázni az unokákra… Nagyezsda Georgijevna azonban hallani sem akart ilyesmiről: elvégre a gyerekek maguktól is nőnek, a könyvek ügyét azonban gondozni kell, különösen ebben a könyvtárak számára döntő fontosságú időszakban.

Hatalmas tervek forogtak a fejében, és ha ő elkezdett valamit, soha nem hagyta abba, míg el nem jutott a diadalmas befejezésig. És volt a viselkedésében még egy meglepő sajátosság: akár főnökökkel beszélt, akár beosztottakkal, a hangneme ugyanolyan volt, a baráti empátia hangja, amelyben nem volt sem lekezelő felsőbbrendűség lefelé, sem tisztelettudó hízelgés a fölöttesek felé… Semmi nem kerülte el a figyelmét, semmit nem felejtett el, még az irodáját takarító takarítónő unokájának nevét is megjegyezte.

Majdnem hatvanéves volt, amikor egyszer nem jutott eszébe a „szerpentin” szó. Éppen egy ismerősének mesélte, hogy milyen jó kis meredek ösvényen kaptatott föl mindig gyerekkorában a nagymamája házához egy kis faluban, Gagra közelében, és hogy aztán hogy felverte a gaz az ösvényt, mert építettek föl a hegyre egy… és itt megakadt. A „szerpentin” szó nem jutott eszébe, a helyén egyértelmű űr tátongott. Hézag… Fehér folt…

Mintha mi sem történt volna, az ujjával mutatta a cikcakkot. És egy cikcakkal másfelé is terelte a beszélgetést, a sütés-főzésre, és elmesélte, hogy egy tulajdonképpen takarmánynak számító fűből milyen finom pirogot sütött a nagyanyja a szűkös években… Közben persze tovább kutatott a memóriája legmélyén az eltűnt szó után, hogy befedje vele a fehér foltot. És hirtelen tudatosodott benne, hogy ez nem először történik meg vele – hogy így kiesik egy szó. Igen, a múltkor föl akarta hívni egy iskolai barátnőjét, és nem jutott eszébe a száma. Neki, aki világéletében kívülről tudott minden telefonszámot, mint a miatyánkot. Kiestek…

Zavarban érezte magát, elbizonytalanodott, idegesség fogta el. Lehet, hogy csak túlhajtja magát?

Ljudmila Ulickaja

Másnap úgy tért vissza hozzá a „szerpentin” szó, mintha mi sem történt volna. De a „szerpentin” csak az első rövidke csengetés volt. Aztán, szinte már másnap, képtelen volt visszaemlékezni, hogy mi a címe a McEwan-regénynek, ami annyira tetszett neki… (…)

Fordította: Morcsányi Géza

Ljudmila Ulickaja: A lélek testéről
Magvető Kiadó, Budapest, 2020