Michelle McNamara: Eltűnök a sötétben (előzetes, részlet)

Posted on 2020. május 3. vasárnap Szerző:

0


Egy rejtélyes és erőszakos bűnöző ötven betöréses nemi erőszakot követett el és legalább tíz embert gyilkolt meg Kalifornia különböző városaiban az 1970-es évek végétől több mint tíz éven át.
A Kaliforniai Gyilkosnak nevezett pszichopata ragadozó titokban figyelte meg kiszemelt áldozatait, majd a kertvárosi házakba behatolva éjszaka váratlanul támadta meg őket. Miközben a fejlődő Kaliforniában modern lakóparkok épültek, a sorozatgyilkos a hálószobák démonává vált, a legjobb detektívek és rendőrök mégsem tudták azonosítani és elkapni. A támadások végül abbamaradtak, a gyilkos pedig hosszú időre eltűnt az éjszakában…

Prológus

Azon a nyáron egy sorozatgyilkos után nyomoztam a lányom játszószobájában. Nagyjából én is megcsináltam mindent, amit egy normális ember szokott lefekvés előtt: megmostam a fogam, felvettem a pizsamámat, mikor azonban a férjem és a lányom elaludt, én visszavonultam az összetákolt munkasarkomba, és bekapcsoltam a laptopomat, a végtelen lehetőségek tizenöt hüvelykes átmérőjű kapuját. A Los Angeles belvárosától északnyugatra fekvő külváros, ahol élünk, kifejezetten csendes éjszaka. Néha csak a kattintásaim hallatszottak, ahogy a Google Térkép utcanézet funkciójával olyan emberek házai előtt sétálgattam, akiket nem is ismerek. Ritkán mozdultam ki otthonról, mégis évtizedeket tudtam utazni néhány billentyű lenyomásával. Évkönyveket, házassági anyakönyvi kivonatokat, rendőrségi nyilvántartási fotókat nézegettem, az 1970-es évekből származó rendőrségi aktákat olvasgattam, boncolási jegyzőkönyveket futottam át. Közben egyszer sem tartottam furcsának, hogy ehhez fél tucat plüssfigura és pár kis méretű, rózsaszín dob szolgál társaságul. Rátaláltam a helyre, ahol kutakodni tudok, az én saját kis kuckómra. Minden rögeszmének kell egy saját szoba. Az enyémben színes papírok hevernek, amelyekre zsírkrétával jegyzeteltem ki a kaliforniai büntető törvénykönyvet.

2012. július 3-án, éjféltájt kinyitottam a dokumentumot, amely a helyszínekről ellopott furcsa tárgyak listáját tartalmazta. A lista elemeinek felét félkövérrel jelöltem, ezek zsákutcának bizonyultak. A következő elem a listán egy pár mandzsettagomb volt, ami 1977 szeptemberében, Stocktonból tűnt el. Ekkor az általam később Kaliforniai Gyilkosnak* nevezett elkövető még nem kezdett el gyilkolni. Mindössze sorozat-erőszaktevő volt az ekkor még Keleti Területek Erőszaktevőjeként ismert fickó, aki nőket és lányokat támadott meg a szobájukban, először Sacramento megye keleti részén, később aztán Central Valley-be és a San Franciscóhoz közeli East Bay környékére is kimerészkedett. Fiatal volt, valahol tizennyolc és harminc között, kaukázusi [fehér bőrű] és sportos testfelépítésű, aki kerítéseken átugrálva hagyta le a rendőröket. Az utcasaroktól számított második, egyszintes ház volt a kedvenc célpontja egy csendes, középosztálybelieknek otthont adó kerületben. Mindig maszkot viselt.

A pontosság és a kilétének elfedése jellemezte. Amikor kinézte magának a legújabb áldozatát, gyakran előzőleg felmérte a házat, amikor nem volt otthon senki, szemügyre vette a családi fotókat, és megjegyezte a ház elrendezését, kikapcsolta a veranda világítását és kinyitotta az üveg tolóajtókat, a fegyverekből is kiszedte a töltényeket. A gyanútlan tulajdonosok által bezárt kapukat nyitva találták, a képeket, amiket levett a falról, visszatették, és mindezt a mindennapok káoszának számlájára írták.

Az áldozatok aztán zavartalanul aludtak egészen addig, amíg az arcukba világító zseblámpa fénye ki nem mosta az álmot a szemükből. Megvakulva hirtelen azt sem tudták, hol vannak, félálomban próbálták felfogni, hogy mi történik. Nem tudták kivenni, ki az az alak, aki a szemükbe világít, és azt sem értették, hogy miért. A félelem aztán értelmet nyert, amikor meghallották a férfi hangját, a fogak között kipréselt, fojtott, szaggatott, fenyegető suttogást, amelyről egyesek azt mondták, néha elvékonyodott, megremegett a hangja, mintha a sötétben rejtőző maszkos idegen nemcsak az arcát akarta volna elrejteni, hanem a tapasztalatlanságból eredő bizonytalanságot is, amit nem mindig tudott leplezni.

Az 1977 szeptemberében elkövetett támadás Stocktonban – ahonnét a mandzsettagombokat vitte magával – a huszonharmadik eset volt, és egy tökéletesen közbeiktatott nyári szünet végét fémjelezte. Egy huszonkilenc éves nő arra riadt a Stockton északnyugati részében fekvő házában, hogy a függönykarikák elcsúsznak a karnison. Felemelte a fejét a párnáról. A veranda fényében egy árnyat látott a szoba ajtajában. Aztán a kép eltűnt, amikor egy zseblámpa fénye az arcába lobbant, és elvakította, miközben a férfi elindult az ágya felé. Ezt megelőzően május végén, a háborús hősök emléknapjának hétvégéjén támadt legutoljára. A stocktoni támadás egy kora szeptemberi kedd hajnalban, fél kettőkor történt a munka ünnepe után. A nyárnak vége lett. És az erőszaktevő is visszatért.

Párokra kezdett vadászni. A női áldozat próbálta leírni a támadója bűzét a helyszínre kiérkező járőrnek, de nem tudta azonosítani a szagot. Azt viszont meg tudta mondani, hogy nem a tisztálkodás hiánya okozta, nem izzadságszag volt vagy rossz lehelet. A járőr jelentésébe végül az került bele, hogy mintha az idegesség áradt volna nemcsak egy helyről a testén, hanem minden egyes pórusából. A rendőr arra kérte a nőt, hogy egy kicsit pontosabban fogalmazzon, de az nem tudta jobban körülírni. Előtte még sohasem érezte ezt a szagot.

A többi stocktoni esethez hasonlóan itt is arról panaszkodott a támadó, hogy pénzre van szüksége, de nem vitt el készpénzt akkor sem, amikor ott hevert előtte az asztalon. Személyes tárgyakat gyűjtött össze azokból a házakból, ahová betört: gravírozott jegygyűrűket, jogosítványokat, emlékérméket. A családi örökségből származó mandzsettagomb nem éppen mindennapi darab, az 1950-es évek stílusában készült, és az N. R. monogram szerepelt rajta. A jelentést összeállító rendőrtiszt még egy hevenyészett rajzot is készített róluk a jelentés egyik oldalának margójára. Kíváncsi voltam, hogy mennyire volt egyedi a mandzsettagomb. Egy internetes keresés alapján kiderült, hogy az N-nel kezdődő fiúnevek viszonylag ritkák voltak, mindössze egy alkalommal bukkannak fel az 1930-as, 1940-es évek száz leggyakoribb neve között, amikor a mandzsettagomb eredeti viselője született. Beírtam a Google-be a mandzsettagomb leírását, majd megnyomtam az Entert.

Nagy beképzeltségre vall, ha azt hiszi az ember, hogy meg tud fejteni egy sok irányba elágazó sorozatgyilkosságot, amikor öt kaliforniai körzet együttműködése és az FBI-tól kapott segítség sem bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy a gyilkos nyomára jussanak – ez különösen igaz akkor, ha az ember, hozzám hasonlóan, otthonról, saját elképzelések alapján nyomoz. A bűncselekmények iránti érdeklődésem személyes eredetű. Tizennégy éves voltam, amikor megölték az egyik szomszéd lányt; a gyilkost nem sikerült elkapni, én pedig azóta érdeklődöm a meg nem oldott esetek iránt. Aztán az internet megjelenésével ez az érdeklődés aktív nyomozássá fajult. Amikor egyes nyilvántartások is elérhetővé váltak, a keresőmotorok pedig egyre kifinomultabbak lettek, rádöbbentem, hogy a bűnesetek részleteiben dúskáló gondolataim és egy üres keresősáv micsoda párosítás, és 2006-ban elindítottam a True Crime Diary című blogomat.

Miután a családom lefekszik aludni, én időutazónak állok, és a huszonegyedik századi technológia segítségével új szemszögből vizsgálom meg a régi bizonyítékokat. Rávetem magam a netre, olyan digitalizált nyomokat keresek, amelyekre annak idején a hatóságok nem figyeltek fel, miközben beszkennelt telefonkönyveket, évkönyveket nézek át, a Google Earth segítségével pedig a bűntény helyszínét járom be. A virtuális világ laptoppal felszerelt nyomozója számára a lehetőségek száma végtelen, hogy új nyomokat találjon. A teóriáimat aztán megosztom a blogom hűséges olvasóbázisával.

Több száz megoldatlan esetről írtam, kloroformos gyilkosoktól kezdve gyilkos papokig. A Kaliforniai Gyilkos emésztette fel azonban a legtöbb időmet. Észak-Kaliforniában ötven nemi erőszak fűződik a nevéhez, ehhez jön még tíz, szadista módon elkövetett gyilkosság Dél-Kaliforniában. Az egy évtizeden át húzódó ügy végül az állam DNS-mintákra vonatkozó törvényeit is megváltoztatta. Sem a Zodiákus Gyilkos, aki az 1960-as években és az 1970-es évek elején terrorizálta San Francisco lakosságát, sem az Éjjeli Vadász, aki miatt Dél-Kaliforniában zárták az ablakokat minden este a ’80-as években, nem volt ilyen aktív, a Kaliforniai Gyilkos mégsem kapott akkora visszhangot, addig még csak beceneve sem volt, amíg én ki nem találtam neki egyet. Kalifornia több körzetében is tevékenykedett, ráadásul ezek a körzetek gyakran nem osztottak meg egymással információt, vagy nem is igazán kommunikáltak egymással. Mire a DNS-teszt bebizonyította, hogy az eddig össze nem függő ügyeket valójában egyetlen ember követte el, már egy évtized eltelt azóta, hogy a legutolsó ismert gyilkosságot elkövette, és a tettes elfogása többé nem volt prioritás. Sosem került fel a radarra, és azonosítatlanul, szabadlábon élhetett. Az áldozatait azonban még mindig zaklatta. 2001-ben egy sacramentói nő felvette a telefont ugyanabban a házban, ahol huszonnégy évvel korábban megtámadták.

– Emlékszel arra, amikor eljátszadoztunk? – suttogta egy férfihang. A nő azonnal felismerte a hangot. A férfi szavai a stocktoni esetet is felidézték, amikor a házaspár hatéves lánya éjszaka kiment a fürdőszobába, és a folyosón összetalálkozott a támadóval. Úgy hat méterre állhatott előtte a barna símaszkot és fekete kötött kesztyűt viselő férfi, akin nem volt nadrág, csak egy öv, amibe valamilyen kardot tűzött.
– Csak elszórakozok az anyukáddal és az apukáddal – mondta a férfi. – Gyere, nézd meg.
Az ügy azért ragadta meg a figyelmemet, mert úgy tűnt, meg lehetne oldani. A működési területe egyszerre volt túl nagy és túl kicsi, számtalan áldozatot és nyomot hagyott maga mögött, de viszonylag zárt közösségekben támadt, ami megkönnyíti a lehetséges gyanúsítottak adatbányászattal történő azonosítását.

Hamar az ügy hatása alá kerültem, a kíváncsiság mardosó éhséggé fajult. Én is vadász lettem, a kattintások lázában égve az izgatott gépeléssel együtt a dopamin is elöntötte a szervezetemet. Nem voltam ezzel egyedül. Rátaláltam egy online fórumra, ahol egy csoport megszállott kutató az üggyel kapcsolatos nyomokat és elméleteket vitatta meg. Félretettem minden előítéletemet, és elolvastam a beszélgetésüket, mind a huszonakárhányezer bejegyzést, majd az újakat is. Kiszűrtem azokat a fura alakokat, akiknek volt valamilyen hátsó szándékuk, és a valódi nyomkövetőkre koncentráltam. Néha egy-egy nyom feltűnik az üzenőfalon, például egy matrica egy gyanús járműről, amelyet az egyik támadás helyszínén láttak. A leharcolt nyomozók, akik még nem tettek le az ügy megoldásáról, ilyenkor a közösség segítségét kérik. Nem hiszek abban, hogy a tettes egy szellem lenne. Hiszek azonban az emberi hibában, és biztos voltam abban, hogy valahol elkövetett egy hibát.

Azon a nyári éjjelen, amikor a mandzsettagomb után kutattam, már majdnem egy éve az ügy megszállottja voltam. Szeretem a sárga, nagy méretű, vonalazott jegyzettömböket, legalábbis az első tíz oldalt, amikor még minden sima és reményt keltő. A lányom játszószobája tele van félig használt tömbökkel, ami egyfelől rettenetes pazarlás, másfelől tükrözi a jelenlegi elmeállapotomat. Minden egyes tömb egy olyan nyom volt, amibe belekezdtem, de megakadtam. Ilyenkor azokhoz a nyugalmazott detektívekhez fordultam segítségért, akik az ügyön dolgoztak, és akik közül sokan a barátaim lettek. Már kiveszett belőlük az önhittség, de ez nem akadályozta meg őket abban, hogy az én lelkesedésemet tüzeljék. A Kaliforniai Gyilkos utáni, lassan négy évtizede húzódó hajsza nem is annyira egy váltóversenyre hasonlít, hanem inkább néhány megszállott összefogására, akik egy megmászhatatlannak tűnő csúcsot szeretnének meghódítani. Az időseknek már félre kellett állniuk, de engem bátorítanak, hogy menjek tovább. Az egyiküknek egyszer elpanaszoltam, hogy úgy érzem, néha egy-egy szalmaszálba tudok csak kapaszkodni.

– Hogy mi a tanácsom? Ne ereszd el – javasolta a nyomozó. – Addig szorongasd, amíg el nem porlad.

A lopott tárgyak voltak az utolsó szalmaszálaim. Nem voltam kifejezetten optimista. A családommal Santa Monicába készültünk a függetlenségnapi hétvégére, és még össze sem csomagoltam. Az időjárás-jelentés sem kecsegtetett semmi jóval. Aztán észrevettem az egyetlen képet a laptopomon megjelenő több száz között, amely ugyanolyan stílusú mandzsettagombot ábrázolt, mint a rendőrségi jelentés leírása, a kezdőbetűk is stimmeltek. Újra meg újra összevetettem a rendőr vázlatát és a laptop képernyőjét. Nyolc dollárért árulta a gombokat egy oregoni kisvárosban található régiségkereskedő. Azonnal megvettem őket, még a negyvendolláros egynapos szállítást is kifizettem, aztán átsétáltam a hálószobámba. A férjem az oldalán fekve aludt. Én az ágy szélén ülve figyeltem, amíg ki nem nyitotta a szemét.

– Azt hiszem, megtaláltam – mondtam. A férjemnek meg sem kellett kérdeznie, hogy kire gondolok.

Michelle McNamara

* A Michelle McNamara nyomán Kaliforniai Gyilkosnak nevezett elkövetőnek korábban számos nevet adtak, leginkább az elkövetések helyszínei és módszerei alapján: a Keleti Területek Erőszaktevője (East Area Rapist), a Visaliai Fosztogató (Visalia Ransacker), valamint az Eredeti Éjjeli Vadász (Original Night Stalker) maradt meg leginkább a sajtóban. A nyomozás során hosszú ideig tartott már az is, hogy az egyes bűncselekményeket összekapcsolják egymással, és ne külön esetként kezeljék őket. A szerző gyakran felváltva használja az elnevezéseket vagy azok rövidítéseit a szövegben. – A szerk.

Fordította: Beke Cz. Zsolt

Michelle McNamara: Eltűnök a sötétben
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2020
440 oldal, teljes bolti ár 4499 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 3824 Ft,
ISBN 978 963 504 0377