Jeffrey Archer: Párbaj (részlet)

Posted on 2020. május 1. péntek Szerző:

0


1. fejezet

Lengyelország, Słonim | 1906. április 18.

Az asszony csak akkor hagyta abba az ordítást, amikor meghalt. A gyerek pedig akkor sírt fel.
A fiú, aki nyúlra vadászott az erdőben, nem volt benne biztos, hogy az asszony utolsó sikolya, vagy a gyerek első sírása riasztotta-e fel. Hirtelen megfordult, az esetleges veszélyre figyelve, tekintetével keresni kezdte a feltehetően nagy bajba jutott, ordító állatot. Nem ismert olyat, amelyik így üvöltött volna. Óvatosan a hang felé indult. Ekkor az üvöltés vonítássá változott, de még most sem hasonlított az általa ismert állatok egyikéhez sem. Abban reménykedett, hogy nem lesz túl nagy, és meg tudja ölni. Nem ártana egy kis változatosság a nyulak után.

A fiú lassan lopakodott a folyó felé, ahonnan a hangokat hallotta. Fától fáig szaladt, hogy érezze a védelmüket a háta mögött. Sohasem hagyta magát fedezetlenül, az apja így tanította. Amikor elérte az erdő szélét, kitárult előtte a folyóhoz vezető völgy. Lelátott egészen a vízig, és mégis időbe telt, amíg felfogta, hogy a furcsa kiáltás nem egy különös állattól ered. Kúszva folytatta az útját a nyüszítés irányába, annak ellenére, hogy így nyílt területre ért. Aztán hirtelen megpillantotta az asszonyt, szétterpesztett, meztelen lábát és a derekára felcsúszott szoknyáját. Még sosem látott ilyet. Odarohant mellé, és rámeredt a hasára; túlságosan félt attól, hogy megérintse. És ott, az asszony két lába között hevert egy kis, rózsaszín lény, valami kötélfélével a nőhöz kapcsolódva. A fiatal vadász ledobta frissen fogott nyulait, és térdre rogyott az apró teremtmény mellett.

Egy hosszú, néma percig csak bámulta, aztán az aszszonyra nézett, de azonnal meg is bánta. A nő teste már kék volt a hidegtől, és fiatal, fáradt arca egy középkorú asszonyéhoz hasonlított. A fiú azonnal látta, hogy halott. Ekkor felemelte a csöpp, síkos lényt az asszony két lába közül. Ha valaha is bárki megkérdezte volna, miért tette – és soha senki nem kérdezte meg —, azt felelte volna, azért, mert félt, hogy az apró körmök felsértik a ráncos arcocskát.

A nyálkás kötél nem engedte elválasztani egymástól anyát és gyermekét. A fiú pár nappal korábban jelen volt egy bárány születésénél, és most erősen próbált visszaemlékezni.

Igen, a juhász azt tette, de vajon megteheti ezt ő is egy gyerekkel? A nyöszörgés hirtelen abbamaradt. A fiú rádöbbent, hogy azonnal cselekednie kell. Előkapta a kését, azt, amelyikkel a nyulakat szokta nyúzni, beletörölte az ingébe, majd pillanatnyi habozás után a gyerek testének a közelében elvágta a zsinórt. Vér folyt a két végéből. Mit is tett aztán a juhász? Csomót kötött a zsinórra, hogy elállítsa a vérzést.

Persze, persze, gondolta, majd gyorsan letépett néhány hoszszabb fűszálat, és durva csomót kötött a zsinórra. Aztán a karjába vette a gyermeket, aki újra sírni kezdett. A fiú lassan felkelt a földről – maga mögött hagyva három döglött nyulat és egy halott anyát, aki a karjában tartott gyermeket szülte. Mielőtt azonban végleg eltávozott volna, összezárta az asszony lábát, és a térdére simította a szoknyáját. Ez látszott a leghelyesebbnek.

– Szent isten! – mondta, mint mindig, amikor valami nagyon jót vagy nagyon rosszat cselekedett. Nem tudta volna eldönteni, hogy most melyiket tette.

Az ifjú vadász megállás nélkül futott a kunyhóig, ahol az anyja már feltette főni a vacsorát, és csak az ő zsákmányát várta. Közben valószínűleg azt találgatta, vajon hány nyúllal érkezik a fia, hiszen egy nyolctagú családnak legalább három kellene. Nagy ritkán egy kacsát vagy egy libát is sikerült elejteni, esetleg egy elcsatangolt fácánt a báró birtokáról, ahol az apja dolgozott. Aznap este azonban egészen másfajta zsákmányra tett szert.

Amikor elérte a kunyhót, nem merte a különleges fogást egy kézzel tartani, ezért mezítelen lábával addig rugdosta az ajtót, amíg az anyja ki nem nyitotta. Akkor egy hang nélkül feléje nyújtotta a gyermeket. Az anyja nem mozdult, csak egyik kezét a szájára szorítva állt, és bámulta a gyűrött, ráncos portékát.

– Szent isten! – szólalt meg végre az asszony, aztán keresztet vetett. A fiú ezalatt végig az anyja arcát bámulta, hogy felfedezze rajta az örömöt vagy éppen a haragot. Az asszony szeméből olyan gyöngédség sugárzott a csecsemőre, amilyet a fiú még sosem látott azelőtt. Most már biztosan tudta, hogy jót cselekedett.

– Egy pici fiú – szólalt meg az anyja, miközben elvette tőle a gyermeket. – Hol találtad?
– Lent a folyónál, mamácska.
– És az anyja?
– Meghalt.
Az asszony újra keresztet vetett.

– Rohanj, és mondd el apádnak, mi történt. Keresse meg Urszula Wojnakot a birtokon, és vidd el mindkettőjüket ahhoz a szerencsétlen asszonyhoz, aztán gyertek haza.

A fiú a nadrágjába törölte a kezét; megkönnyebbült, hogy nem ejtette el a csúszós jószágot. Aztán elszaladt, hogy megkeresse az apját.

Az asszony a vállával belökte az ajtót, és hívta Florentynát, a legidősebb gyerekét, hogy tegyen fel egy fazék vizet a tűzhelyre. Ő maga pedig leült, kigombolta a blúzát, és fáradt mellét felkínálta a pici szájnak. Sophia, a legkisebb gyermeke, aki épp csak hat hónapos volt, egyszer kibírja vacsora nélkül is. Akárcsak az egész család.

– De hát miért? – kérdezte magától hangosan, és egy meleg sálat kerített a gyerek köré. – Szegény portéka, nem hiszem, hogy megéred a holnapot.

Baljós érzéseiről nem szólt Urszula Wojnaknak, amikor az pár óra múlva megérkezett. Az idős bába megfürdette a kisfiút, és rendbe tette a köldökét. Az asszony férje ott állt, és némán figyelte a jelenetet.

– Ha vendég jön a házba, Isten jön a házba – idézte az asszony a régi lengyel mondást.
A férje csak legyintett.
– Vigye el a kolera, már épp elég gyerekünk van.
Az asszony mintha nem is hallotta volna a férfi megjegyzését, gyöngéden megsimogatta a csecsemő sötét pihékkel borított fejét.
– Mi legyen a neve? – fordult a férfihoz.
– Kit érdekel? – morogta az. – Névtelenül is eltemethetjük.

2. fejezet

Massachusetts, Boston | 1906. április 18.

Az orvos a lábánál fogva felemelte az újszülöttet, és megpaskolta a fenekét. A gyerek felsírt.
A Massachusetts állambeli Bostonban van egy kórház, ahol főként a gazdagok betegségeit gyógyítják, és néha, kivételes alkalmakkor vállalkoznak egy újabb gazdag palánta világra segítésére is. Abban a kórházban az anyák nem ordítanak, és nem a nyakukba csúszott szoknyában szülnek.

Egy fiatal férfi rótta a szülőszoba előtti folyosó kőkockáit, miközben bent két szülész és a család orvosa tette a dolgát. Az ifjú apa nem akarta, hogy bármi gond legyen elsőszülöttjével. A két szülészt tulajdonképpen csak azért fizette, hogy álljanak az ágynál, és figyeljék az eseményeket. Egyikőjük szmokingot viselt hosszú, fehér köpenye alatt, egy vacsorára volt hivatalos, ám nem engedhette meg magának, hogy ezt a szülést elszalassza. A három orvos előzőleg sorsot húzott, hogy ki vezesse le a szülést. MacKenzie doktor, a család orvosa nyert. Komoly, megbízható ember, gondolta a folyosón sétáló férfi. Nem mintha bármi oka lett volna a félelemre. Roberts maga hozta be a fiatalember feleségét, Anne-t a családi hintón azon a reggelen, amelyet az orvos a kilencedik hónap huszonnyolcadik napjának számolt. Nem sokkal a reggeli után kezdődtek a szülési fájdalmak, és őt biztosították róla, hogy addig nem szül a felesége, amíg aznap be nem zárja a bankját. A férfi fegyelmezett ember volt, és nem látta be, miért kellene egy szülésnek megzavarnia élete megszokott menetét. Most mindenesetre tovább rótta a folyosót. Nővérek és orvosok siettek el mellette, a közelébe érve lehalkították a hangjukat, majd amikor hallótávolságon kívülre kerültek, újra felemelték. A fiatalembernek ez fel sem tűnt, mivel őt mindig mindenki így kezelte. A kórházi személyzet nagy része nem is ismerte őt személyesen, de azt pontosan tudták róla, hogy kicsoda. Amikor a fia megszületik – soha fel sem merült benne egyetlen pillanatra sem, hogy a gyermek lány is lehet —, felépítteti majd a kórház gyerekszárnyát, amelyre nagy szükség volt. A nagyapja már adományozott egy könyvtárat, az apja pedig egy iskolát a helyi közösségnek.

A leendő apa megpróbált elmélyülni az esti újságban, de csak bámulta a szavakat, a jelentésük nem jutott el a tudatáig. Most már ideges volt, sőt aggódott. Nekik – többnyire így nevezte magában az embereket – fogalmuk sincs arról, milyen fontos, hogy az elsőszülöttje fiú legyen, aki majd átveszi a helyét a bank élén. Az Evening Transcript sportrovatához lapozott. A bostoni Red Sox baseballcsapat megverte a New York Highlanderst – lesznek, akik ünnepelnek. Aztán meglátta az első oldal főcímét: Amerika történetének eddigi legsúlyosabb földrengéséről számoltak be. San Francisco pusztulása; legalább négyszázan meghaltak – mások gyászolni fognak. A férfi gyűlölte ezt. Úgy érezte, eltereli a figyelmet a gyermek születéséről. Az emberek, ha erre a napra gondolnak, nem az ő fiának a születésére emlékeznek majd.

A tőzsdei hírekhez lapozott, ellenőrizte az árfolyamok állását. Erősen zuhantak. Az az átkozott földrengés az ő bankrészvényeinek az értékét is csökkentette közel százezer dollárral, de a magánvagyona még így is tizenhatmillió dollár felett maradt. Egy kaliforniai földrengésnél komolyabb megrázkódtatásra van szükség ahhoz, hogy ő megérezze. Nagyszerűen élhet a kamatok kamataiból is, a tizenhatmillió pedig érintetlenül megmaradhat a fiának – aki még meg sem született. A férfi folytatta a járkálást, miközben úgy tett, mintha a Transcriptet olvasná.

Jeffrey Archer

A szmokingos orvos kijött a műtőből, hogy meghozza a várva várt hírt. Úgy érezte, valamit neki is tennie kell azért a tekintélyes összegért, amit kap, és az öltözéke is őt tette a legalkalmasabbá a bejelentésre. A két férfi egy pillanatig csak bámulta egymást. Az orvos kissé ideges volt, de nem mutatta.
– Gratulálok, uram! Fia született. Egy remek, kicsi fiú.

Milyen buta megjegyzéseket tesznek az emberek, ha megszületik egy gyerek! – ez volt az apa első gondolata. Milyen is lehetne más, mint kicsi? Aztán eljutott a tudatáig a hír, hogy fia született. Átfutott a fején, hogy meg kellene köszönnie Istennek, akiben nem hitt. A szülész, hogy megtörje a csöndet, megkérdezte: – Eldöntötte már, mi lesz a neve?
– William Lowell Kane – válaszolta az apa habozás nélkül.

Fordította: Gömöri Judit

Jeffrey Archer: Párbaj
General Press Kiadó, Budapest, 2020