Valóban, már csak a remény | Melissa Fleming: A remény, amely legyőzte a tengert

Cserhalmi Imre |

A műfaji szabályokat félretolva be kell vallanom: indulatok tartottak fogva e könyv olvasásakor. Düh, szánalom, tehetetlenségérzés és a többi hozzájuk hasonló. Mert ez a könyv a „túloldalról” tudósít, azoknak az embereknek az embertelen méretű szenvedéseiről, mérhetetlen reménytelenségükről és kiszolgáltatottságukról, akikről mifelénk csak mint terrorista gyülekezetről, éhenkórászok társaságáról, bűnözők csapatairól szokás szólni olyan körökben, amelyekben a kereszténység csak vasárnapi program, színes kitűző és ideológiai fedőfogalom minden olyan szándékhoz és tetthez, amely éppen a krisztusi irgalom szembeköpése.

Szíriában állandósul az ezrek halálát követelő polgárháború, az egykor nagyreményű, úgynevezett arab tavasz országai egyik diktatúrából a másikba esnek, milliók menekülnek. Ezek az országok előbb-utóbb közeli s távoli nagyhatalmak harci terepévé, piacterévé válnak, s a távoli okosok azt üzenik: ott, náluk kell megoldani azokat a bajokat, amelyeknek végső fokon nem ők az okozói.

A könyv főszereplője tisztes polgári családból származó lány, a szerelmével Egyiptomba menekül. Ott kifejezetten szeretettel, segítőkészséggel fogadják a lakosok is, a hatósági emberek is. Ezt mondja nekik a vámos: „Maguk a háború és a szenvedés elől menekülnek. Mi, egyiptomiak és szíriaiak egy család vagyunk… Isten hozott, nagyszerű szíriai emberek.”

Meddig tarthat ez a megnyugtató helyzet? Addig, amíg a hivatalos, állami politika menekültbarát és szekuláris, tehát nem vallási ideológiák foglyaként működik. Amikor Mohamed Murszi egyiptomi elnököt a hadsereg puccsal elmozdítja a hatalmából (2013 nyarán), azonnal megváltozik a menekültekkel szembeni viselkedés. Egy ismert televíziós műsorvezető már így beszél: „Ha megpróbáltok beleszólni az egyiptomiak dolgába, harminc cipővel verünk meg benneteket.” A Közel-Keleten cipővel verni valaki ijesztő és főleg megvetést megfogalmazó, lealacsonyító sértés. A barátságos, mosolygós utcai jeleneteket felváltják a fagyos tekintetek, a köszönéstől elfordult fejek, s a szíriai nőknek hamarosan már az utcai zaklatás elől kell menekülniük…

Megdöbbentő, hogy az aktuálpolitika nem csak Európában tudja pillanatok alatt felkelteni, érvényre juttatni, morálisan hitelesíteni és a legkisszerűbb hatalmi érdekek szolgálatára mozgósítani az emberek leggonoszabb indulatait, hiedelmeit, az emberi ostobaságot és tájékozatlanságot. Megy a lány a szerelmével az egyiptomi utcán, amikor egy motoros megáll mellettük, kést ránt elő és a férfi orra elé tartja: „Azért jöttetek, hogy tönkretegyetek minket! Elveszitek a munkánkat!” Ugye, ismerős a mondat? Akad ilyenekből több is, például: „…ha a gyerekeiteket a mi iskoláinkba külditek, darabokban kapjátok vissza őket.”

Csoda-e, hogy innen is menekülniük kell? De nem vissza a hazájukba, ahová mindig is vágytak, hanem még messzebbre: ekkor és ezért indulnak Európa felé. Most következik el életük legszörnyűbb időszaka, hiszen nem jókedvükből, hanem kényszerűségből kell embercsempészekhez fordulniuk. Ne fordítsuk el a borzalmakra kényes tekintetünket, igenis ismerkedjünk meg az útjukkal, a szenvedések, szűkölködések, reményvesztettségek és újrakezdések kálváriájával, hogy egy picit jobban érthessük: milyen lelkiállapotban, idegállapotban érkeznek Európa határaihoz. A vágyott kontinenshez, ahol egyik legkeresztényibb országának melldöngetően keresztény kormánya megtagadja egy menekülthajó hajó kikötését, aztán a kontinens szégyenletes és szánalmas rekordere lesz: sehol nem pusztulnak el annyian koronavírus-fertőzésben, mint éppen ott.

• Olvass bele!

Hősünk nem hajón érkezik, hanem az egész életét jellemző víziszonytól is szenvedve egyetlen úszógumin vergődik a tengeren négy napon (igen, körülbelül 90 órán) át, kezében két kisgyermekkel, és nem félholtan, mert a halálhoz már annál is közelebbi állapotban. A túlélést görög pilótának és orvosoknak, a máltai parti őrségnek és a svéd kormánynak köszönheti. De az egyik gyermek éppúgy meghal, mint a szerelme, akinek a szervezete egyszerűen felmondja a szolgálatot: a végtelen tenger hullámai között búcsúznak el egymástól…

Jegyezzük meg a szerző nevét: Melissa Fleming ma az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának szóvivője, a menekültkérdés világhírű szakértője. (Pályájáról többet a könyv weboldalán lehet olvasni.) Világszerte előadásokat tartott, újságokba is írt, a Szabad Európa Rádió külpolitikai munkatársa volt. Aki megismerkedik Dua sorsával e lebilincselően megírt könyv révén, annak megalapozottabb fogalma lehet arról, hogy milyen állapotban van ma az emberiség, illetve hogy milyen könnyen és gyorsan hozható – mondjuk így! – emberalatti állapotba.

Amikor ez a könyv (2018-ban) angol nyelven, majd kevéssel utána magyarul is megjelent, már hatodik éve tartott a szíriai háború. Két évvel később, napjainkban a helyzet változatlan, a milliók garantált és változatlan szenvedésén kívül minden bizonytalan, mindössze annyi tudható, hogy az emberiség történetében még nem volt népvándorlás, amely megállítható lett volna.

Nagy szolgálatot tesz a HVG Kiadó e könyv megjelentetésével, mert a „túloldalról” szóló megrendítő tudósítás segíthet az ismeretekben gazdag, tehát szélesebb látókörű tudáshoz és mérlegelési képességhez. Sokakat? Talán igen, talán nem. Meg lennék lepve, ha a hatalomhoz közeli média felkapná ezt a könyvet, hiszen kedveli, pontosabban folyamatosan létrehozza azt az állapotot, amely Egyiptomot jellemezte a katonai puccs után. De ha Melissa Flemingnek van lelkiereje és embersége a könyve címében a reményt említeni, akkor mi sem érhetjük be kevesebbel.

Melissa Fleming: A remény, amely legyőzte a tengert
Fordította: Nagy Marcell
HVG Kiadó, Budapest, 2018
256 oldal, teljes bolti ár 3500 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 2975 Ft,
e-könyv változat a bookline.hu-nál 2450 Ft
ISBN 978 963 304 5732

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Dua ez-Zamíl átlagos szíriai lány volt, 2011-ben azonban örökre megváltozott az élete, amikor hazájában polgárháború tört ki. A hadsereg elfoglalta Dua szülővárosát, szigorú kijárási tilalom, áram- és vízkimaradások, valamint erőszakos események nehezítették az életüket. A család úgy döntött, Egyiptomba költözik. Ám néhány hónappal később a kormányt megdöntötték, és a menekültek már ott sem voltak többé biztonságban.
Eközben egy fiatal ellenzéki harcos beleszeretett Duába, megkérte a kezét, és meggyőzte, hogy Európában biztonságos és békés jövő vár rájuk. Dua ugyan rettegett a víztől, ráadásul úszni sem tudott, a fiatalok mégis embercsempészekre bízták az életüket, és ötszáz menekült, köztük száz gyerek társaságában nyomorogtak egy rozoga halászbárkán. Négy napja voltak úton, amikor egy másik hajó szándékosan beléjük ment, elsüllyesztette a hajójukat, és magára hagyta az utasokat.
Így kezdődött Dua küzdelme a túlélésért. Drámai fordulatokban gazdag, igaz története sok millió menekült emberfeletti küzdelmét mutatja be, akik az életüket kockáztatják egy biztonságosabb jövőért.