Gárdos Péter: Királyi játék (részlet)

Posted on 2020. március 8. vasárnap Szerző:

0


* I. *

Arnold vagyok.
A világ leghíresebb törpéje lehettem volna.
Negyven éve ugyanazt álmodom. Vöröslik az égbolt széle, a verem már megásva. A számba selyemsálat tömnek. Fulladozom. Lelöknek a gödörbe. Oldalamra zuhanok, feltérdelek, másznék kifelé. Szaporodik körmöm alatt a sáros agyag. Lehetetlen kikecmeregni, újra és újra visszacsúszok a verem aljára. A magasból folyamatosan hányják rám a földet, nincs esélyem.
A szüleimet nem ismertem. Borókai Poldi úgy mesélte, hogy a bánáti lelencházban nevelkedtem kilenc és fél éves koromig. Ez könnyen lehetséges, bár a korai gyermekéveimből semmire sem emlékszem. Az első szín, amit fel tudok idézni, a tó vizének szürkéskékje. Nagyon fázom, a mélybe húz a bakancs, ha felfelé nézek, fehér paplanként borul rám az ég. Rádöbbenek, hogy az nem ég, hanem jégbúra. Most fogom fel, hogy az imént még korcsolyáztam, aztán megnyílt alattam a mélység. Most pedig úgy sodródom a vastag, piszkosfehér páncél alatt, mintha kötélen ráncigálna egyre fagyosabb világok felé a hidegmanó.

Borókai Poldi éppen arra lovagolt, szokás szerint kissé pityókásan. Leugrott a lováról, rohant a lékig, belevetette magát csizmástul, rókabundástul. Egy angyalt látott lebegni közvetlenül a jég alatt. Akkoriban már elértem végső magasságomat. Így hát Borókai Poldi egy nyolcvannégy centis, göndör, világosszőke hajú angyalt vélt látni a dermesztően hideg vízben, amint korcsolyával a lábán sodródik a mélyben. A bánáti földesúr kihúzott a jeges tóból, életre pofozott, és csak ezután döbbent rá, hogy nem angyalt mentett meg, hanem csak egy csúf törpét a lelencházból.
Pontosan ettől a pillanattól kezdve, vagyis a második születésem óta működik a memóriám. Rendkívüli élességgel emlékezem.
Borókai Poldi úgy hitte, megnémultam az iszonyattól. Ha kíméletlenül berúgott – és ez vele többnyire minden második éjszaka megtörtént –, megcsipkedte az arcomat, és kabalatörpéjének nevezett. Tüstént kivett a lelencházból, és a hálószobája melletti apró fészerbe költöztetett.
Négy évig nem beszéltem. Nem volt kedvem hozzá. Sírni sem sírtam úgy, mint más normális gyerekek, hanem csak nyüszítettem. Borókai Poldi meg volt győződve arról, hogy félnótás lettem, hogy elvette az eszemet a lékbe zuhanásomkor a jégmanó. Fogalma sem volt az igazságról.
Nem igazán szíveltem Borókai Poldit. A falu fölött magasodó dombon volt a háza, úgy vigyázta onnan a települést, mint egy kegyetlen pásztor. Még hét falu tartozott a birtokához, meg szántóföldek, erdők. Számtalan szeretője volt, távoli városokból is, hintót küldetett értük, véget nem érő tivornyákkal múlatta az időt. Néha átrendelt a lyukból, ahol laktam, néznem kellett, ahogy döngeti az asszonyokat. Szerencsét hoz nekem a kis ember, bömbölte, a múlt télen halásztam ki a tóból, csak látszólag törpe, valójában angyal! Egy valódi angyal!

Irdatlan csontokról zabálta le a húst, ha megunta, ledobta a földre, és rám parancsolt, szopogassam le a csontot. Néha meg bársonyba öltöztetett, lányruhákba. Még mielőtt engem megmentett volna, négy kislányát temette el, hármat még kétéves koruk előtt, de Aporkát, akiről számtalan festmény lógott az ebédlőben, kilenc és fél évesen. A „kilenc és fél” számára misztikus mennyiség volt, engem is ennyi idősen ráncigált ki a jég alól, a bolondos szám megzavarta a fejét. Delíriumos rohamaikor kiszórta a szekrényből Aporka szoknyácskáit, réklijeit, azokat kellett magamra húznom. Ilyenkor elöntötte szemét a könny, ütni-verni kezdte a nőket, akiket aznapra felrendelt magához, átkozta a sorsot, engem meg Aporka reinkarnációjának nevezett, s megesküdött, hogy felnevel és férjhez ad.
Délutánonként erős fejfájással ébredt.
Az ispánját Szöghy Kálmánnak hívták, bajszos, vörös orrú férfi volt, bűzlött a fokhagymától. Kirakták a figurákat a sakktáblán, dióban játszottak. Borókai Poldi a diószemeket hanyagul egy üvegtálba hajította, kilókban állt ott Jupiter magja, ha már kigurultak a szemek, nekem kellett kicipelnem a tálat a konyhába, a szakácsnő meg valamennyit feltörte vasfogójával, és tortát sütött belőle. Ebből is kiviláglik, hogy többnyire Borókai Poldi nyerte a partikat. Ha Szöghy Kálmán hébe-hóba bemattolta a gazdámat, büszkén felmutatta a megnyert diót, lapátkezével megroppantotta, és azon nyomban elrágcsálta.
Én többnyire ott álltam a sakktábla mellett, bort öntögettem a poharakba, meghámoztam nekik a körtét, jonatánt. Gondolkodás közben Borókai Poldi a fejemen nyugtatta a kezét. A játék, ez az átkozott és imádott sakk észrevétlenül kúszott be az agyamba, felfalt ott mindent.
Négy évig nem szólaltam meg nyilvánosan. Ha Borókay Poldi leküldött a faluba valamilyen megbízással, a közbülső erdő sűrű fái között elsuttogtam, hogy sej-haj, vivát, baszunk! meg hogy fattyú, ide a bort! (ezek voltak a gazdám leggyakrabban használt kifejezései), ellenőriztem, hogy tudok-e még beszélni, miközben szorosan a markomban szorítottam a földesúr dülöngélő betűivel teleírt üzeneteit. Meg voltam magammal elégedve.
A tizennegyedik születésnapom előtt három hónappal szaladt ki a számon az a mondat, ami a vesztemet okozta. Természetesen megjegyeztem.
Futó bé négy.
Borókai Poldi keze megállt a levegőben, majd sötét huszárjával keményen a fejemre koppintott. Nézd csak, mondta, és villogott a szeme, megszólalt a kabalatörpém. És nem beszél hülyeséget. Villámgyorsan ellenőrizte a javasolt húzást. Közepesen erős játékos volt, bizonyos állásokban négy-öt lépés erejéig előre tudott tervezni. Magához rántott. Honnan tudod, suttogta, és szorította a nyakam. Fájt, elfogyott a levegő. Válaszolj, különben megfojtalak, súgta. Gyerek voltam, bizonyos értelemben tapasztalatlan, ráadásul meg is ijedtem. Beismertem, hogy évek óta én is sakkozom, fejben, titokban. És hogy néhány napja beindult a beszélőkém. Ezt találtam ki ott halálfélelmemben. Borókai Poldi engedett a szorításon, de tartott tovább. Nézett azzal a zavaros, gonosz tekintetével. Mit szól ehhez Szöghy uram, léphetek-e oda a futóval, ahova ez csúf kis emberke javallja? Az ispán nem is sejtette, hogy beleegyezése egyenes út a négylépéses matthoz, így hát bólintott.

Ettől a naptól kezdve Szöghy Kálmánt csupán nagy ritkán rendelte maga elé az uraság. Délutánonként nekem kellett sakkoznom Borókay Poldival. Eleinte úgy ünnepelte a győzelmeimet, mintha az ő diadalai lettek volna. Egyszer szenvedélyesen meg is csókolta a fejem búbját. Ám később, mikor ostoba gőgömben hetekig nem engedtem nyerni, elkezdett fojtogatni. A kurva anyádat, honnan a rossebből tudsz te így sakkozni, lihegte, s megvárta, amíg elkékülök. Máskor meg bosszúból bezárt a fészerbe, napokig nem adott enni. Szerencsére a mániája erősebb volt nála. Mikor kiengedett, többnyire részegen, rám aggatta Aporka bársonyruhácskáit, finomságokkal tömött, és megesküdött, hogy attól fogva nem emel kezet rám soha többé, csak játsszak vele.
Még be sem töltöttem a tizenhatot, amikor megszöktem tőle.

* II. *

Kempelen alaposan beillatosította magát azon a reggelen. Mária Terézia különösen érzékeny volt a szagokra. Kempelen, aki némileg beleásta magát az orvosi tudományokba is, a császárnő hiperozmiáját valamilyen korábbi szájüregi fertőzésnek tulajdonította. Mindenesetre az audienciák alkalmával bőségesen belocsolta magát a rozmaringból és kakukkfűből saját kezűleg készített oldattal. Jó volt vigyázni Mária Teréziával, oktalan, érthetetlen dührohamai nem egy pályafutást törtek már kerékbe.
A szerkezetet előző este fadobozba helyezte, most csak a hóna alá kapta, és máris indult. Hívhatott volna konflist is, de ma gyalog szándékozott megtenni a húszpercnyi utat a palotáig. A séta közben újra és újra elismételte magában, miképpen fogja elmagyarázni őfelségének levélíró gépe bonyolult mechanizmusát. Mária Terézia nem szívelte a szófecsérlést. Ha valaki túlságosan belefeledkezett a mondandójába, felemelte a kezét, és sziszegett, mint a kígyó. Kempelen az évek alatt megtanulta a leckét.
Az utóbbi időben Mária Teréziának fájt a háta, a délelőttöket hússzínű, barokk pamlagján töltötte, oldalvást heverve. Paradis Máriát bizalmas komornyikja, Joseph vezette be karjánál fogva. Kempelen felpattant, fadobozát a mellkasához szorította. Mária Terézia megvárta, amíg Joseph tapintatosan leülteti Paradis Máriát a karosszékbe, megvárta, amíg a lakáj elhagyja a lakosztályt, megvárta, amíg az unokahúga óvatosan megtapogatja a fotel bársonnyal bevont karfáit. Kempelen igazi emberi érzelmekre képtelennek tartotta a császárnőt, aki most, hogy gerincproblémái súlyosbodtak, még kiszámíthatatlanabb, még érzéketlenebb lett. Családjából egyedül Paradis Mária iránt mutatott némi együttérzést.
– Lássuk, mit hozott neked a tanácsos. Négy hónapja ígérgeti.
A császárnő odavetett megjegyzése egyértelműen szemrehányásnak hangzott, jóllehet a tanácsos erre nem szolgált rá. Kempelen másfél évvel ezelőtt domború fakockákkal lepte meg Paradis Máriát. A domborulatok az ábécé betűit formálták. A lány érzékeny ujjaival végigtapogatta a kockákat, és nevetett. Mária Terézia hálája jeléül azonnal titkos tanácsossá nevezte ki Kempelent. Akkor került szóba először a levélíró gép. Egy masina, amellyel a vak lány leveleket írogathat szerte a világba. A tanácsos nem ígért semmit. Az őszi udvari bálon a menüett végén, meghajláskor odasúgta Paradis Máriának, hogy már körvonalazódik fejében az ötlet. Ennyi történt, egy mákszemnyivel sem több.
De Kempelennek esze ágában sem volt mentegetőzni. Felnyitotta a fadoboz tetejét, kiemelte belőle a szerkezetet.
Gépe olyan volt, mint egy hatalmasra felfújt katicabogár. Széles, ívelt bogárhátán a pöttyöket gombok helyettesítették, amelyekből kitüremkedtek a betűk. Alul papírtekercs futott egy fahengeren. Kempelen a kisasztalra helyezte a gépezetet, Paradis Mária térde magasságában. Megemelte a lány kacsóját, és mutatóujját a levélíró gép klaviatúrájára helyezte. Megvárta, amíg Paradis Mária sebesen végigtapogatja a domborulatokat.
– Elkészült. Levélíró gép. Ha a kisasszony megnyomja valamelyik gombot, akkor lenn, a papírhengeren megjelenik a betű. A billentyűkön a betűk ábécésorrendben helyezkednek el, balról jobbra. A három utolsó gombon vannak az írásjelek. Pont, felkiáltójel, kérdőjel.
Hátralépett.
Mária Terézia felkönyökölt. Paradis Mária kis habozás után lenyomta az első gombot. A billentyű egy drótban folytatódott, amelynek végén egy fekete festékbe mártott betű fordított képe ékeskedett, és nyomot hagyott a papíron. A műveletet halk kattogás kísérte, mintha köröm koccanna egy teáscsészén. A lány ügyesen letapogatta a betűket, homlokát ráncolva összpontosított, nyomkodta a gombokat, miközben fejét hátrahajtotta, és behunyta a szemét.
– Kész! Na, mit írtam, elolvasnák?
Mária Terézia nyögve feltápászkodott, a papírhenger fölé hajolt. Tapsolt.
– Kempelen, maga egy zseni!
A levélíró gép kétségkívül sikert aratott. Mária Terézia nem tudott betelni vele. Egész délelőtt leveleket írtak, felváltva Paradis Máriával.
A császárnő, mielőtt elbocsátotta volna tanácsosát, hosszan, elgondolkodva nézte, aztán így szólt.
– Találjon ki nekem is valami szórakoztatót. Négy hónap múlva itt a báli szezon. Lepjen meg, Kempelen.
Kempelen bólintott.
Most került csak igazán kutyaszorítóba.

* III. *

Fiatal koromban temérdek hibát követtem el. Például 1769. szeptember 7-én elvettem nőül Malackát.
A hölgy 72 centiméterrel volt magasabb nálam. Ám sokáig úgy viselkedett, mintha törpeségem egyáltalában nem zavarná. Szobalány volt Waldezky grófnál, Bécs egyik elővárosában. Éppen akkor hajolt ki az ablakon, amikor kiléptem a Fehér Hollóból. Tele hassal, és tele bizakodással a jövőre nézve ballagtam épp a Duna felé. Egyszerre váratlanul heves köhögőroham tört rám. Malacka felettem szőnyeget rázott ki a második emeletről. Szinte elvesztem a porfelhőben. A szobalány ott fenn kárörvendőn nevetett, én felszóltam valami szemtelent, mire Malacka replikázott.
Szó szót követett.
Tíz perc sem telt el, már ballagtam is fel a lépcsőn. A grófék valami francos fürdőhelyen nyaraltak. Teát ittunk a konyhában. Akkoriban még nem voltam tudatában, hogy bizonyos típusú nőkre milyen ellenállhatatlan hatást gyakorolok. Ültünk a délutáni ragyogásban, a szeptember Bécsben csupa fény, én fennhangon a hőstetteimről regéltem, Malacka ámulva hallgatta. Dagadoztam az önelégültségtől. Nahát, valóban? Ez mind megtörtént, lelkendezett a leányzó, aki szőke haját vastag copfban hordta, jókora keble pedig minden sóhajánál ki akart buggyanni a rékliből. Én összetévesztettem az önimádatot a szerelemmel.
Az ölébe vont, megcsókolt.
Nekem addig ilyen termetes, jó húsú szeretőm nem volt. Az éjjelt ott töltöttem Waldezky gróf lakásának cselédszobájában, a nyikorgó vaságyon, reggel pedig, miközben pirospozsgás szeretőm nekikezdett szöghaja befonásának, heves szívdobogás kíséretében megkértem a kezét.
Három nappal később a Frei téri templomban örök hűséget esküdtünk egymásnak.
Négy nappal az esküvőnk után abban a bécsi, külvárosi fogadóban egy vadparaszt ült le velem szemben, a sakktábla másik oldalára.
A szokásos tömeg vett körül minket. Akkortájt már komoly népszerűségnek örvendtem, egy testvérpár állítólag hónapok óta csakis miattam gyalogolt alkalmanként húsz kilométert, hogy újra és újra megcsodáljon. Azzal kérkedtem, hogy három guldent adok annak, aki bemattol. Én álszerényen csupán egy guldent kértem minden nyertes parti után. Általában hétkor érkeztem a kocsmába, ahol már sorban álltak a jelentkezők. Tíz óráig négy-öt játszmát lezavartam, számításba kellett vennem, hogy némelyek, főként a parti vége felé, már reménytelen állásban, szemtelenül húzzák az időt.
Havonta száz, százhúsz guldent kerestem, ami szép summának számított akkoriban.
A vadparaszt – legalább kilencven kiló lehetett, rücskös arcán elkapart, gyermekkori himlőhelyek – ott terpeszkedett velem szemben, és nem hitt a szemének. A lóval mattoltam be, miközben tele volt a tábla. Ült ez a mamlasz görnyedten, és nem tudta levenni azt a bamba tekintetét a figurákról.
Meguntam.
Megkocogtattam az asztalt a fekete vezér fejével, és kértem a guldenemet.
Erre ez a tahó megdühödött, előrántotta a bicskáját, és egy lendülettel átugrott az asztalon. A székem hátradőlt, vele együtt én is.
A barom rám térdelt, villogott a levegőben a penge, a fickó azt üvöltötte, hogy csaltál, te gnóm, láttam! Reménytelennek tűnt a helyzet. Arra gondoltam, milyen kegyetlen a sors, éppen most kell kipurcannom, amikor életem legromantikusabb napjait töltöm drága Malackámmal. Egy hajítófát sem adtam volna az életemért. Megkíséreltem ugyan a fickó kést tartó karját hátranyomni, de annyi esélyem sem volt, mint halálraítéltnek a Hoher Markton.
A kocsma ennek a málénak szurkolt, az emberek tapsoltak, dobogtak, egy pillanat alatt elfelejtették, hogy hónapok óta én vagyok a mulatság nyomorult életükben, kibelezve szerettek volna látni, vérbe fagyva, hogy utána álszent módon sajnálkozva elmormoljanak majd néhány elismerő szót a művészetemről.
A bicska hegye már csak néhány milliméterre volt a nyakamtól.
Ekkor egy elegáns cipő jelent meg a támadóm fejénél. Ez a drága, úri lábbeli – kézzel varrt arany bojtocskáival az orrészen – felfoghatatlanul idegen tárgy volt ebben közönséges, savanyú szagú hodályban.
A rúgás a támadóm állát találta el. A vadparaszt felnézett, a döbbenet a pillanat tört része alatt kihunyt a tekintetéből, a nézése zavarossá vált, majd a fickó oldalra dőlt. Csönd lett, a bicska fémesen koppant a kocsma kövén.
Csoda történt, megmenekültem.
Egy férfi állt fölöttem, talpra segített. Megbiccentette a fejét. Wolfgang von Kempelen, mutatkozott be halkan, csak én hallhattam. Zsebkendőt kapott elő, nem értettem, mit akar vele. A piperkőc a nyakam felé bökött. Észre sem vettem, mégiscsak megszúrt a vadparaszt. A finom batiszt pillanatok alatt átnedvesedett a vértől.
Kempelen már a harmadik estéjét töltötte a külvárosi Babenberger Strasse legordenárébb kocsmájában.
Eleinte megkísérelte figyelmen kívül hagyni Mária Terézia odavetett megjegyzését. Ám egyik hajnalban arra riadt fel, hogy pokolian fáj a gyomra, és ez néhány nappal később megismétlődött. A világ jelenségeit folyamatosan analizáló agya egyre az okokat kutatta, míg végül arra jutott, hogy bár elméjéből ideiglenesen száműzte a császárnő óhaját, az eltitkolt aggodalom, úgy tűnik, gyomorcsikarásban manifesztálódik. Milyen szórakoztató meglepetésre vágyik az uralkodó? Miképpen mászhatna ki ebből a súlyos következményekkel fenyegető slamasztikából?
Kempelen egyre kétségbeesettebben rótta az utcákat.
Éppen akkor fejezte be háromfelvonásos, verses drámáját Attiláról, a hun királyról. De ez a darab csöppet sem volt szórakoztató. Ha ezt ajánlaná Mária Terézia becses figyelmébe, még el is bocsájthatják az udvarból. A színmű egyáltalán nem volt mulatságos. Inkább felkavaró volt, és szomorú. Arról szólt, hogy a hatalmas impériumok előbb-utóbb elbuknak. Hogy a kudarcuk szükségszerű. Nem, ezt ostobaság lenne meglepetésként feltálalnia a császárnőnek.
Egyik ilyen önmarcangoló sétája során vetődött el a Banbenberger Strasséig. A kocsma koszos kirakatüvegére ormótlan, primitív írással fecnit ragasztottak, egy alkalmi hirdetményt. Arnold, a híres sakkozó hívta ki a bátor jelentkezőket, három guldent ígérve annak, aki őt legyőzi.
Kempelenbe, mikor Arnoldot megpillantotta, mintha villám csapott volna. Két éve önmaga szórakoztatására megtervezett egy szerkezetet. Mágneses gépnek keresztelte el, mert a masina belsejéből, ha belebújt, mágnesek segítségével észrevétlenül lehetett mozgatni fából készült figurákat. Fényes szikraként ragyogott fel elméjében egy meghökkentő ötlet ebben a savanyú lőrék szagától nehéz levegőjű fogadóban, ahol Arnold, ez a szánni való törpe volt a legfőbb attrakció.
Ám ezen az estén, amikor harmadjára is elzarándokolt ide, hogy megcsodálja Arnold racionalista, célratörő játékát, rémülten észlelte, hogy a lehetőség egy nevetséges véletlen miatt kicsúszik a markából. Átfúrta magát az üvöltő tömegen, és egy jól irányzott, bivalyerős rúgással visszakormányozta a sorsot a helyes irányba.
– Ezt a zsebkendőt már fújhatja, uram – szólt a törpe.
Kempelen maga alá tolt egy lócát, leült, miáltal egy magasságba került Arnolddal.
– Lenyűgözött a játékod. Milyen megnyitás ez?
– Nem tudom, uram. Nem értek az elmélethez. És köszönöm a segítségét.
Odébb a hálátlan kocsmai népség felsegítette a még mindig kissé kába suhancot. A bugris feje kétszeresére dagadt. Gyűlölködve nézte Kempelent, de nem mert nekirontani. A férfin, aki olyan alattomosan megrúgta, szűk, selyemhímzéses nadrág feszült, felül pedig tengerkék szalonkabátot viselt Manchester mellénnyel. Hófehér sál ölelte körül a nyakát, s a haját természetesen rizsporos paróka takarta. Egy ilyen előkelő úrral nem volt tanácsos ujjat húzni.
Kempelen eközben csodálkozva bámulta a törpét, akit látszólag a halál közelsége sem tudott kibillenteni egykedvűségéből. Végigsimított sűrű, szőke hajzatán, és már a bugrist nézte figyelmesen, ravaszul.
– Kérem a guldenemet! – Ezt kiáltotta felé, miközben kezét csípőre tette, két lábát pedig keményen megvetette a padlón.
A bugris habozott. Aztán kirántott egy érmét a zsebéből, és elkeseredetten Arnold felé hajította.
Mindig ellenőrzöm a pénzt, hogy nem hamis-e. Beleharaptam a guldenbe, és mert ez a piperkőc úr viszolyogva bámult rám, megmagyaráztam, hogy a fogadás, az fogadás. Nem hagyhatok veszni egyetlen petákot sem. Ebből élek. A piperkőc mosolygott. Olyasmit mondott, hogy napok óta figyel, és hogy úgy húzogatok a táblán, mintha egy metronóm volna belém építve.
Azonnal tudtam, hogy játszani akar. Ezekben az ügyekben ritkán tévedek. Közömbösséget mímeltem, elkezdtem összeszedegetni a figurákat a földről. Felállítottam őket a táblára, mintha csak rendet raknék.
A piperkőc velem szemben ült egy zsámolyon, kétségkívül udvariasságból intézte úgy, hogy a fejünk azonos magasságban legyen, miközben egymással társalgunk. Ám közben elég idegesítő módon, áthatóan vizsgálgatott. Néhány közömbös mondat után váratlanul nekem szegezte a kérdést: esténként hány partit vesztesz?
Láttam már ezt a piperkőcöt azelőtt is, napok óta ide járt, láthatta, hogy minden játszmát én nyerek. Megvizsgáltam az ez idáig a nyakamhoz szorított zsebkendőt. A vérzés már elállt. Egyenesen a szemébe néztem. A bájgúnár szelíden nézett rám, szinte szerelmesen. Közöltem vele, hogy ha játszani akar, ne fogja vissza magát.
A piperkőc az állát vakarta, és azt böfögte, úgy látja, hogy ezek szerint én elsősorban üzletember vagyok.
Besétált az utcámba, nem volt érdemes tovább húzni az időt. Ne udvaroljon az úr, mondtam neki, ha játszani akar, akkor játsszunk. Ha nem akar játszani, akkor ne foglalja itt a helyet.
A piperkőc kihalászott a zsebéből egy guldent, lehelyezte az asztalra, és elmormolt valami latin közmondást a háláról. Szellemes volt, de nem jegyeztem meg.
Visszaadtam neki a zsebkendőjét, felvilágosítottam, hogy mindig enyém a világos, és két mezővel előbbre toltam a királynő előtt álló parasztot.
A parókás férfi csodálkozva nézte a véres kendőt, de nem vette el.

Gárdos Péter: Királyi játék
Libri Kiadó, Budapest, 2019