Edith Sheffer: Asperger gyermekei (részlet)

Posted on 2020. március 5. csütörtök Szerző:

0


A NÁCI MEGSZÁLLÁS ELŐTT ASPERGER MÉG ÓVA INTETT a gyerekkori diagnosztizálás ellen. 1937 októberében a Bécsi Gyerekkórházban tartott két előadása közül az elsőnek azt a címet adta: „A mentálisan abnormális gyerek”, s az írást később a Bécsi Klinikai Hetilap­ban jelentette meg. Itt azt állította: „ugyanannyi lehetséges megközelítés van, ahány különböző személyiség.

Képtelenség merev diagnosztikai kritériumrendszert felállítani.” Egy évvel később, 1938 októberében egy azonos című előadásban, amelyet ugyanott tartott és később ugyanazon folyóiratban publikált, bevezette saját diagnózisát, azt állítva: a gyerekek e jól körülírható csoportját „autisztikus pszichopaták”­nak nevezzük, mert az én (autos) bezártsága a környezettel fenntartott kapcsolatok beszűküléséhez vezetett. Miért fordult visszájára Asperger álláspontja? Autisztikus pszichopátia-­diagnózisa kétségkívül megfelelt a kor szellemének.

A náci megszállás számos új elvárást vont maga után. Új standardok – faji, politikai és biológiai standardok – szabták meg, ki lehet a nemzeti közösség tagja. Az emberi elmét is új szabványokhoz mérték – a gyerekeknek idomulniuk kellett, és beleolvadni a közösségbe. Azok a nyitva hagyott mondatok, amelyeket Asperger 1937-­ben írt, egyszerűen nem feleltek meg a gyermeki fejlődésre vonatkozó, 1938-­ban érvényes náci elképzeléseknek.

Ha a nácik nem szállják meg Ausztriát, talán Asperger is másként fogalmazza meg az autisztikus pszichopátiát, mint ahogyan tette. 1938-­as előadása inkább kelti politikai és társadalmi nyilatkozat, mint tudományos dolgozat benyomását. Az Anschluss után alig néhány hónappal írt szöveget úgy is tekinthetjük, mint a szerző kísérletét arra, hogy a Harmadik Birodalom elmét próbáló gondolati váltásai között eligazodjék. Több, mint orvosi diagnózis: egy új realitás kórképét kínálja, megszilárdítva egy olyan keretrendszert, amelyen keresztül szerzője egy változó világot szemlélt. Asperger részben talán a hosszabb távú karrierjét is szem előtt tartotta. A náci gyermekpszichiátria ekkorra nemzetközi hírnevet ért el. Korábbi mentorát, Paul Schrödert röviddel ezelőtt választották a Nemzetközi Gyermekpszichiátriai Szövetség első elnökévé; a szervezet 1937-­ben Párizsban, a világkiállítás keretében tartotta első találkozóját.

A nagyszabású párizsi konferenciára 350 résztvevő érkezett 49 országból, a szinkrontolmácsolást a legmodernebb fejhallgatós technológiával szolgáltatták. A Harmadik Birodalom küldöttségében szerepelt Ernst Rüdin és Hans Heinze is, míg Werner Villinger szerepelt ugyan a résztvevők listáján, de valójában nem jelent meg az eseményen. Ausztria hivatalos képviselőjeként Franz Hamburger vett részt a találkozón.

Asperger nem szerepelt a meghívottak listáján, de mivel közel állt Hamburgerhez, bizonyosan hallott az eseményről, és talán fájlalta is, hogy nem lehet jelen a sok befolyásos kolléga között. Párizsban a Nemzetközi Gyermekpszichiátriai Szövetség bejelentette, hogy következő ülését a Harmadik Birodalomban tartja, Schröder vezetésével, de az eseményre végül nem került sor.

Asperger autisztikus pszichopátiáról szóló 1938­-as előadásának első mondatával máris üdvözölte a Birodalom nagyszabású igyekezetét arra, hogy a társadalmat átformálja. „Mentális életünk hatalmas mérvű átszerveződését éljük, amely az élet minden területét érinti, nem utolsósorban az orvostudományt.” Asperger ezután nyíltan rendszerpárti retorikát használva tisztelgett a náci ideálok előtt, annak ellenére, hogy ez 1938-­ban mégsem kötelező, sem megszokott nem volt egy tudományos dolgozatban. Második mondatában azt javasolja, hogy a nemzetiszocializmus nézetrendszerének megfelelően újítsák meg az egészségügyet, és kijelenti, hogy az egyén az állam alárendeltje, az orvostudomány dolga pedig az, hogy a nemzeti közösséget szolgálja. Ahogyan Asperger fogalmazott, „egy új birodalom alapgondolata – miszerint az egész fontosabb, mint a részek, a Volk fontosabb, mint az egyén – mélyremenő változásokat kell okozzon a nemzet legnagyobb kincséhez, annak egészségéhez való viszonyulásunkban”.

A második bekezdésben Asperger minden jel szerint elfogadja a rendszer sterilizációs rendelkezéseit. Elmondja, hogy a Birodalom módosította az egészségügyi politikát, és az orvosoknak most az a dolguk, hogy a faji higiéniai törvények betartatásában vállaljanak szerepet. „Nekünk, orvosoknak teljes körű felelősséget kell vállalnunk azokban a feladatkörökben, amelyek ma ezen a téren ránk hárulnak.” Asperger az „Örökletes betegségek továbbadásának megelőzéséről” szóló náci törvényre – a rendszer sterilizációs törvényére – hivatkozott. Megerősítette, hogy a Birodalom orvosai „felelősek a beteg örökítőanyag továbbadásának” megelőzéséért, ami immár azt is magában foglalja, hogy kötelesek jelenteni és kényszersterilizálásra felterjeszteni a vélhetően örökletes rendellenességet hordozó betegeiket. Asperger ugyanakkor intette az orvosokat, hogy a kényszersterilizálásra kiválasztott betegek esetében járjanak el a legnagyobb körültekintéssel: inkább egyénként tekintsenek rájuk és ítéljék meg őket, mint a vizsgálatok és statisztikák alapján. Asperger 1938­-as cikkének mai olvasói gyakran elintézik a szerző náci szóhasználatát azzal, hogy a rendszer viszonyai közepette ez kötelező és megkerülhetetlen volt, és hogy a dolgozat számos más szakaszában már inkább aláásni látszik a náci alaptéziseket. Asperger esettanulmányainak bevezetőjében arra figyelmeztetett: „nem minden, ami eltérő vagy »abnormális«, tekintendő »alacsonyabb rendűnek« [minderwertig].” Dolgozatát az alábbi intelemmel zárja: „Soha ne mondjunk le az olyan abnormális egyének fejlesztéséről, akik kezdetben reménytelennek tűnnek.” A terápia során a gyerekek olyan képességei kerülhetnek felszínre, amelyeket „lehetetlen volt előre látni”. Az orvosnak „joga és kötelessége”, hogy a szó legmélyebb értelmében, érzelmileg is invesztáljon minden egyes gyermekbe – hangsúlyozta Asperger –, hiszen azoknak a gyerekeknek, akik eltérnek a megszokottól és nehézségekkel küzdenek, tapasztalásra, szeretetre és a pedagógus teljes odaadására van szükségük”. Talán Aspergernek ezek a jóindulatot sugárzó szavai tükrözték valódi meggyőződését. Ugyanakkor azonban együttérző kijelentései mentora, Franz Hamburger retorikájával és a náci gyermekpszichiátria egészével is összecsengtek, sőt: a rendszer mindvégig, a legádázabb gyilkosságok időszakában is megőrzött egyfajta melegszívű beszédmódot.

Ma sem világos, hogy Asperger minden gyermekre kiterjesztette­-e jóságos hozzáállását. Lelkesen beszélt mindazokról az autista fiatalokról, akik intelligenciájuk, „megdöbbentően érett érdeklődési körük” és „eredeti gondolkodásuk” révén „magas teljesítményre” és „kivételes eredményekre” képesek. Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy számos gyereknél „az autisztikus eredetiség lehet értelmetlen, különc és haszontalan”. Ez utóbbi csoport „szociális prognózisa kedvezőtlen”, egyes esetekben „képtelenek tanulni”.

Asperger az autisztikus pszichopátiát úgy határozta meg, mint „a környezethez való alkalmazkodás zavarát”, amely – meglátása szerint – „az ösztönműködések kudarcát okozza: megzavarja a helyzetmegértést és akadályozza a megfelelő kapcsolódást más emberekhez”. Így – állítja Asperger – az ilyen autista gyerekek nélkülözik a társas kapcsolatokat. „Igazából senki sem szereti ezeket az embereket – hangsúlyozta –, senkihez sem fűzi őket társas kapcsolat.” Az autisztikus fiatalok „örök kívülállók, minden gyerekközösségből kiszorulnak”. Röviden – jelentette ki – a közösség kirekeszti őket.

A legfeltűnőbb azonban az, hogy Asperger egyfajta „pszichopátiának” nevezte el az állapotot, és a diagnózis definíciójában hangsúlyozta, hogy ezek a gyerekek rosszindulatúak és csökönyösek, ami pedig megfelel a pszichopátiára vonatkozó korabeli elképzeléseknek. A pszichopátia diagnózisa Németországban keletkezett a 19. század közepén, eredetileg elmegyógyintézetek és börtönök lakóira alkalmazták. A húszas évek során terjedt el szélesebb körben, és egyre gyakrabban utalt olyan emberekre, akik a társadalom rendjét fenyegették, mint az „aszociális” elemek, csavargók és rendbontók. A pszichopátia bizonytalan pszichiátriai diagnózisnak számított, amelyet egyre inkább kisajátítottak a jóléti, oktatási és büntetőjogi intézmények, hogy ezzel szigeteljék el az olyan gyerekeket, akik gondot okoznak, nehezen irányíthatóak és potenciális bűnözőnek tekinthetők. Az újságok fiatalkorú bűnözőkre vonatkoztatták ezt a kifejezést, a jóléti intézkedések kontextusában.

A pszichiátriában a pszichopátiával kapcsolatos uralkodó paradigma Kurt Schneidertől eredt. Schneider definíciója szerint „a pszichopátiás személyiség az az abnormális személyiség, akinek az abnormalitása szenvedést okoz neki magának, vagy szenvedést okoz a társadalomnak”. A pszichopatáknál hiányoznak a valós társas érzések, mint az udvariasság, az erkölcsiség, az altruizmus vagy a kötődés, és ez könnyen vezethet bűnözéshez is.

A Harmadik Birodalom idején a pszichopátia fogalma mind jelentésében, mind következményeiben jelentősen kitágult, és aszociális fiatalok olyan csoportját jelölte, akiket ily módon be lehetett börtönözni vagy intézménybe zárni. Asperger 1938-­as dolgozatát a harmadik bekezdéstől kezdődően a pszichopátia akkor elfogadott fogalmára alapozta, azzal a céllal, hogy „igyekezzen megakadályozni, hogy a közösségnek viselnie kelljen antiszociális és bűnöző cselekedeteik terhét”.

A társadalmi fenyegetettség gondolata hatja át Asperger esettanulmányát is arról a meg nem nevezett hét és fél éves kisfiúról, akit a betegség mintapéldájaként mutat be. Míg egyfelől azt írja, a gyermek „viszonya a külvilághoz korlátozott”, mivel hiányzik belőle az emberek és a környezet „ösztönös megértése”, a dolgozat oroszlánrészében a fiú állítólagos gonoszságát ecseteli. Asperger szerint a gyerek „folyamatos és dühítő fegyelmezési problémákat” mutatott már kora gyerekkorától. „Nagy testű, durva és nehézkes” gyerek lévén, aki „roppant idomtalan”, a fiú „nem veti magát alá mások akaratának, sőt alantas örömöt talál abban, hogy nem követ másokat és ezzel bosszantja őket”. Állítólag „roppant rosszindulatú a többi gyermek iránt, szinte szándékosan provokatívan viselkedik”. Az iskola nem tudja „kontrollálni”. „Az egész osztályt felkavarja a sok bajkeveréssel és verekedéssel.” Asperger szerint ez leképezi azt, ahogyan az autisztikus gyerekek „nem tisztelik a tekintélyt, sőt egészében hiányzik belőlük a fegyelmezettség fogalma”, és „érzéketlen rosszindulat” jellemzi őket. Ezek a vonások – állapítja meg végül Asperger – együttesen teszik ki a „pszichopata személyiséget”.

Asperger csak akkor vezette be az autisztikus pszichopátiának ezt a diagnózisát, amikor már a nácizmus uralta a világot, amelyben élt, amikor pedig bevezette, akkor a Birodalom retorikáján és értékrendjén keresztül adott neki kifejezést. Vajon számít­e ma valamit, ha Asperger csak felszínesen azonosult a rendszer értékeivel, hogy boldoguljon, hogy védje vagy előmozdítsa a karrierjét? Hiszen ma, több mint hetven évvel később Asperger kimondott, leírt szavai, nem pedig a legtitkosabb gondolatai vagy hiedelmei befolyásolják az autizmusdiagnózisra vonatkozó felfogásunkat.

EGY ÉVVEL AUSZTRIA NÁCI MEGSZÁLLÁSÁT KÖVETŐEN, 1939 júliusában Genfben Asperger részt vett az első nemzetközi gyógyító-­nevelő kongresszuson. Az eseményen összesen háromszáz pszichiáter, pszichológus, pedagógus, szociális munkás és döntéshozó vett részt harminckét országból. A harminchárom éves Asperger ekkor még fiatal tanársegéd volt, s ilyeténképpen nem tartott előadást a genfi kongresszuson. A résztvevőket lelkesen úgy jellemezte, mint „vezető gyerekpszichiáterek és gyerekpszichológusok, szakterületük úttörői”.

Edith Sheffer

Annak ellenére, hogy a megjelentek széles nemzetközi közönséget képviseltek, a Harmadik Birodalom előadói – így Paul Schröder és Werner Villinger – náci nézeteket hangoztattak. Anton Maller, a bécsi gyógyító nevelés egyik szakértője, a konferencia szervezőbizottságának elnöke beszédében kijelentette, „azzal, hogy a Német Birodalom magához ragadta a hatalmat, összeomlott minden olyan elv, ami a puszta együttérzésen és jótékonyságon alapult – és ugyanez elmondható Ausztriára is –; ezeknek ma már nincs jelentősége a nemzeti közösség számára”.

Maller a biológiai szelekció jelentőségét hangsúlyozta, és kijelentette, hogy miután „az egészséges génállomány hanyatlása a Volk hanyatlását jelentené”, a gyermekgondozási szakértők dolga biztosítani, hogy „kiiktassuk a hitványabb örökítőanyagot”.

Asperger látta és hallotta, ahogy birodalmi kollégái kijelölik a náci pszichiátria gyilkos irányát. Rövidesen pedig maga is részt vett azokban a programokban, amelyek ezeket a morbid víziókat kivitelezték.

Edith Sheffer: Asperger gyermekei
Európa Kiadó, Budapest, 2019