Egészségügyi emberölés | Edith Sheffer: Asperger gyermekei

Posted on 2020. március 5. csütörtök Szerző:

0


Kleyer Éva |

Érdekel az autizmus, némi érintettségem okán sokat olvasok e témáról. Ugyanezt nem mondhatom el a zsidó kultúrával és a holokauszttal, valamint a nácizmussal kapcsolatban, mégis csillapíthatatlan az olvasói étvágyam e témakörökben is. Ezért csaptam rá azonnal Edith Sheffer könyvére.

Azt hittem, a nácik által elkövetett szörnyűségeket minden megközelítésben láttam már: tényeket, fikciót, személyes beszámolókat, filmet, képeket. És akkor itt ez a könyv, ami a nácizmus gépezetének még mélyebb bugyraiba világít.

Bécsben, a szociáldemokrata Bécsben a két háború között erős szociális háló épült ki, olcsó, komfortos bérlakásokkal, iskolákkal, óvodákkal, egészségügyi ellátással. Emiatt mindig is csodáltam az egykori császárvárost, hisz az, hogy még ma is az osztrák főváros a világ egyik legélhetőbb nagyvárosa, nem kis mértékben köszönhető ennek a jól megszervezett, polgárbarát világnak. S most feltárult valami szépen rejtett borzalom. A szociális jólét leple alatt csendben kiépült a rendszer, amelyik hasznosságuk szerint osztályozza állampolgárait.

A náci államgépezetre általában úgy gondolunk, mint amelyet hideg, racionálisan gondolkodó katonaemberek mozgatnak. Holott például az említett szociális és egészségügyi struktúrában főszerepet kaptak az orvosok, ápolók, egészségügyi dolgozók, pedagógusok.

Ők voltak a hatalom meghosszabbított kezei. Ők hajtották végre a Harmadik Birodalom ideológiává emelt törekvését, hogy a kollektivizmus és a nemzet sikere érdekében az állam szűrje ki azokat az egyedeket, akiknek a társadalmi hasznossága csekély, sőt csak terhet jelentenek. A rendszer szigorú szempontok alapján figyelte és szűrte a családokat, a korábban kiépített szociális hálót arra használta, hogy felmérje és az állam szempontjai szerint minősítse az embereket. És különösen a gyermekeket! Születéstől egészen tizenhat éves korig figyelték és válogatták őket testi, lelki vagy viselkedésbeli eltéréseket keresve.

Az orvosok döntése szerint beutalták a kis pácienseket a szépítően Gyógyító-Nevelő Klinikának nevezett intézménybe, ahol további vizsgálatokon estek át, majd a „nem gyógyítható/nevelhető” eseteket a hírhedt Spiegelgrundra küldték. Ez az egyébként csodálatos épületegyüttes (Bécs nyugati peremén) rejtette 15 és 17-es pavilonjában azt a helyet, ahol a nemkívánatosnak nyilvánított beteg, fogyatékos vagy nevelhetetlen minősítésű gyerekeket megölték. De előtte még mindenféle kísérleteknek vetették alá őket, ami nem igazi orvoslás, hanem kínzás: megfertőzték áldozataikat, majd felboncolták. Az egyik orvos 400 darabos gyűjteményt állított össze az elhunyt (valójában megölt) gyerekek agyából, amit egészen az ötvenes évekig használtak oktatási és kísérleti célokra.

Hol és hogyan kerül ebbe a gyalázatba Asperger doktor, akinek nevével máig címkézik az autizmus egyik megjelenési formáját? Két kérdés tolul fel az emberben, ha becsukta a könyvet: vajon miért nem vonták büntetőeljárás alá ezt az embert a háború végén, és miként lehet, hogy az autizmussal kapcsolatban a mai napig emlegetjük a nevét?

Nagyon összetett ez a dolog. Asperger alaposan kivette részét a náci eutanázia-programból. Bár bizonyíthatóan nem ölt meg senkit, de sok gyermeket diagnosztizált és ítélt alkalmatlannak a gyógyításra-nevelésre, utalt be a Spiegelgrundra, vagyis küldött a halálba. Nagyon is tudta, mi lesz a sorsa azoknak, akik odakerülnek.

Másfelől tudományos munkáiban soha nem írta le, hogy akik a magasan funkcionáló autizmus jeleit mutatják, külön kategóriát képeznének. Azt írta: „az autista egyének alapvető zavara abban áll, hogy a környezettel való kapcsolatuk korlátozott.” Más szóval Asperger egy önmagába rekedt elmét írt le, az autizmust és a fasizmust/nácizmust egymással ellentétes létállapotokként határozza meg. Míg a fasizmus szó gyökere a fascio (köteg; eredetileg: vesszőnyaláb) vagyis a csoport, addig az autizmus gyökere az autos, az önmagában álló én. Így alakította ki az autisztikus pszichopátia meghatározását.

Hozzá kell még tenni valami nagyon fontos szempontot: a pszichiátriai diagnózisokat gyakran befolyásolják a társadalmi folyamatok. A történelem során a hisztériát és a homoszexualitást is a társadalmi (morális) elvárásokkal szemben fogalmazták meg betegségként. Az Asperger által megfogalmazott autisztikus pszichopátia diagnózis – úgy tűnik – nem annyira önálló kutatási eredménynek tekinthető, inkább mintha ezzel meg akart volna felelni a náci rezsim elvárásainak. Későbbi publikációiban ugyanis, amelyeket haláláig (1980) folyamatosan hozott nyilvánosságra, alaposan megváltozott viszonyulása a vizsgált területhez.

1946-ban nemcsak felmentették, de ki is nevezték a Bécsi Egyetem Gyermekkórházának igazgatójává. Maga Asperger azt vallotta, hogy ellenállást fejtett ki a náci gyermek-eutanázia programmal szemben. Lassacskán kialakult a mítosz körülötte, hogy a rendszer áldozata lett volna, bár ezt megerősítő bizonyíték a mai napig sem került elő. Azonban a környezetet, a kollégákat ő maga választotta, szabad akaratából számos szál fűzte az eutanáziaprogramhoz, pályája magasra ívelt. Amikor az általa minősített gyermekeket a Spiegelgrundra utalta, ahogyan írta, elősegítette a „halálos beteg gyermekek útját a megváltáshoz”. Ám sokszor egészséges, csak rossz szociális környezetből, helyzetből érkező, viselkedési zavaros gyerekeket ítélt likvidálásra, s azt gondolta, hogy Istennek segédkezett, nem pedig Istent játszott. Abban hitt, hogy a végső számadásnál nem az számít, hogy rosszat cselekszünk, hanem hogy tudjuk, hogy rosszat cselekedtünk. Vagyis belső lelkiállapotról van szó, a külvilág felé mutatott megbánás kényszere nélkül.

Nagyon érdekesnek találtam, ahol Sheffer a társadalmi hátteret összegzi. A náci birodalomban az agymosás ellenére az emberek nem egy fekete-fehér világban, nem elvont erkölcsi elvek szerint élték életüket. Naponta számtalan döntéshelyzet elé kerültek. Az egyik percben „Zsidóknak tilos a belépés” tábla mellett mentek el, de a másikban a zsidó üzletben vásároltak; megsegítették az egyik szomszédot, akit a rendszer üldöz, de simán szemet hunytak, amikor a másik szomszédot elhurcolták. Akár egy nap során lehetett valaki a hatalom néma cinkosa, besúgója, de akár ellenálló is.

A Harmadik Birodalomban az élet túlságosan is sokarcú volt. Világa egyénekből állt, akik így vagy úgy boldogulni igyekeztek. A rezsim eldöntötte, hogy a zsidókat meg kell semmisíteni, de vele párhuzamosan a gyermek-eutanázia program személyzetének isteni hatalmat adott a kezébe: meghatározhatták, hogy egy gyermek megérdemli-e az életet. Vagyis a náci apparátus írta a szabályokat, amelyen belül maradt tér az egyéni improvizációra.

Herwig Czech történész, aki feldolgozta doktor Asperger munkásságát, egyértelműen az „apparátus részének” látja őt. Kutatómunkája segített fényt deríteni arra a korántsem pozitív szerepre, amelyet Asperger és az intézet játszott a háború éveiben, és megfontolandónak találja, hogy a doktor nevét továbbra is használjuk az autizmus diagnosztikájában.

„Egészében szemlélve Asperger, az autizmus és Bécs történetéből az én tudományának egy tragikus ívű története rajzolódik ki. Sigmund Fred és az őt körülvevő híres pszichoanalitikusok és pszichiáterek legendás generációja egy egész nemzedéknyi olyan gyereket nevelt föl, akiknél szigorúbban ellenőrzött, szabályozott és üldözött gyerekek alig voltak még a világtörténelemben. A két világháború közötti időszakban a bécsi szociális munkások egy olyan híressé vált jóléti ellátórendszert teremtettek, amely végül elpusztította a gondjára bízott gyerekeket – írja Edith Sheffer. És még egy nagyon fontos gondolatát idézem: – A náci pszichiátria gyermekek ezreinek egyediségét kente el, amikor menthetetlennek nyilvánította őket, eltávolította őket családjuk és barátaik köréből, és rémálomszerű intézmények falai közé zárva szigetelte el őket a külvilágtól, így készítve elő biológiai halálukat.” Amiként a zsidók kirekesztése, emberi mivoltuk elvitatása is az egyik első lépcsőfok volt a tömegmészárláshoz.

Ajánlom ezt a munkát mindenkinek, aki egészségüggyel, diagnosztikával, szociális viszonyokkal foglalkozik. Figyelmeztetésként, hogy észre vegyék, milyen könnyű átcsúszni a jó ügy oldaláról az ördögi oldalra.

A megrázó, felkavaró és nem ritkán gyomorforgató könyvet Frank Orsolya precíz fordításában kapjuk kézbe.

Edith Sheffer

Edith Sheffer: Asperger gyermekei
Európa Kiadó, Budapest, 2019
408 oldal, teljes bolti ár 4599 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 3909 Ft
ISBN 978 963 504 1022

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Hans Aspergert, az autizmus és a róla elnevezett Asperger-szindróma kutatásának úttörőjét évtizedeken keresztül mint a fogyatékos gyermekek elszánt védelmezőjét ünnepelték világszerte.
Edith Sheffer történész-író megrázó új kötetében azonban más oldaláról ismerhetjük meg a világhírű orvost, aki nem elszenvedője volt Hitler Harmadik Birodalmának és fajgyűlölő politikájának, hanem mélyen egyetértett a nemzetiszocialista ideológiával, és aktív bűnrészességet vállalt vele azáltal, hogy rá bízott gyermekek százait ítélte az életre méltatlannak.
A rezsim Európa-szerte milliókat küldött a halálba származásuk, vallásuk, politikai hovatartozásuk, sőt viselkedésük és fizikai vagy mentális állapotuk alapján. A rendszert kiszolgáló pszichiáterek elsődleges célpontjai a gyermekek lettek, főként azok, akikről azt feltételezték, hogy hiányzik belőlük a szociális készség – kijelentették, hogy a Birodalomban nincs hely a számukra. Asperger és kollégái egyes „autisztikus” gyermekeket megpróbáltak átformálni, hogy hasznos állampolgárai legyenek a Harmadik Birodalomnak, ám azokat, akiket „gyógyíthatatlannak” minősítettek, kíméletlenül a Spiegelgrundra, az egyik leghírhedtebb gyermekgyilkossági központba utalták.
A nácizmus és az autizmusfogalom összekapcsolódásának első teljes körű feltárása rendkívül alapos kutatómunka eredménye. Edith Sheffer megrázó könyvét olvasva nem nézhetünk félre, kénytelenek vagyunk végiggondolni, hogy az akár ártalmatlannak tűnő társadalmi előítéletek, címkézések és listázások milyen döbbenetes tragédiákhoz vezethetnek.