Ripp Zoltán: Vezeklés nélkül (részlet)

Posted on 2020. március 2. hétfő Szerző:

0


Az Adrival való megismerkedésem az első esemény, amelyre tisztán emlékszem. Éterien finom, polgári jelenségnek tűnt abban az eltahósított környezetben. Minden szava és gesztusa erről árulkodott. Pedig amilyen megrögzött civil volt, olyan magától értetődőn jól állt rajta a zsávolyzubbony és a zsávolynadrág. Talán mert olyan délceg volt a tartása. Sosem kapott afféle letolást, mint bizonyos Andersz honvéd: „Zuhanjon ki a zsebéből, katona, húzza ki magát, ne lógassa a tökfejét, csálé a sapkája, bassza meg, ne álljon úgy, mint egy seggbe rúgott kérdőjel!” Adri közlegényként is arisztokratikus benyomást keltett. Az arcán egyszerre ült komolyság és derű, mint akihez nem érnek fel a körötte zajló események.

Rajok szerint hármas oszlopba rendezték a szakaszunkat. Az ötödik sorban Adri állt középen, én a balján mellette. Mukkanni sem mertem, amíg Tóbiás tizedes vizslatott minket, hogy testmagasság szerint pontosan vagyunk-e elrendezve. Adri nem zavartatta magát, szertartásosan kezet nyújtott, hogy őt Barcza Adriánnak hívják, személyemben kit tisztelhet. Megmondtam, ő örvendett a szerencsének. A parolához félfordulatot kellett tennie a sorban, ami már-már haditörvényszék után kiáltó bűncselekménynek számított. A tizedes hörgése legalábbis erre utalt. Kikelt magából, hogy ez nem valami zsúr az egyetemista pubiknak, a sorban nincs duma, és nem fogdossuk egymás koszos mancsát, ellenben mozdulatlanul, pofa alapállásban várjuk a parancsot.

„Megértette, honvéd?” – ordította Adrinak.
Ő meg válaszolt tőle telhető katonásan: „Értettem, tizedes úr”.

Ettől persze kitört a gyalázat. Tóbiás belelendült a leckéztetésbe: a néphadseregben az elvtárs megszólítás járja, nem urazzuk a feljebbvalót, honnan keveredett ide a szűk agyú honvéd, hogy nem képes felfogni. Máris kiderült, hogy Barcza harcos a piarista gimnáziumban érettségizett. Eszében sem volt titkolni az egyházi iskolát, pedig nem volt jó ajánlólevél. Újabb ordítást kiváltva kért elnézést, amiért nem áll rá a szája az elvtársra. Hamar beleszoktatták, de mindvégig maradt valami pimaszság a hangsúlyában. Belekötni bajos lett volna, hiszen nem volt kifejezetten gúnyos, csak éppen parányi szünetet tartott a rang és az elvtárs szó között. Mi, többiek, egybehadartuk az egészet. „Tizdestás” – kábé így hangzott Tóbiás megszólítása. Adri mintha világossá kívánta volna tenni az apró zökkenéssel, hogy kötelességből teszi hozzá az elvtársat.

Mindenben ilyen volt. Mindig lehetett tudni, ha kényszerűségből mondott valamit. Amikor a században a KISZ-csoportot szervezték, köszönte szépen a megtisztelő ajánlatot, sajnálkozott, hogy a belépés nem fér össze a világnézetével. Egy darabig gúnyolták, az egyik frappáns humorú őrvezető „plébános urazta”. A nevére már nem emlékszem, de arra igen, hogy kipécézte magának Adrit. „Szakasz, pihenj! Barcza honvéd, imához!” – adta ki a parancsot, aztán nyihogott a saját pompás tréfáján. Adri persze nem térdelt le, hanem feszesen jelentette, hogy tudomása szerint az alaki szabályzatban nem szerepel efféle póz. Szerencsére nem kért szemléltető oktatást, anélkül is lehordták. Később már nem utaztak rá. Volt valami a tekintetében, ami világossá tette, hogy őt nem lehet megalázni, mert arra üt vissza, aki megpróbálja. A parancsokat amúgy zokszó nélkül, pontosan, szinte kedélyesen teljesítette. Azokat is, amelyeket kifejezetten kiszúrásból kapott.

Barátságunkat Adrival én az első a látogatás utáni társalgásunktól datálom, ha ugyan van értelme efféle fordulópontok kijelölésének. Flóra és Berta tudtuk és akaratuk nélkül hoztak össze minket. Nem emlékszem páros vallomásunk minden részletére, de arra nagyon is, hogy milyen következtetésre jutottunk a testvéreink iránt érzett „olthatatlan vonzalmunkról” okoskodva. Kiderítettük egymásról, hogy Flóra és Berta nemcsak pótolhatatlan bizalmasaink voltak, hanem szövetségeseink is az őseinkkel szemben. Mindketten a szüleinket kárhoztattuk, amiért képtelenek elfogadni, hogy más világban akarunk élni, mint amit ők elképzeltek. Gőzünk sem volt, milyenben, de nagyon másban. Engem apám vaskalapos kommunistasága és fegyelemmániája borított ki, Adri a szülei bigott katolicizmusával és ebből fakadó szigorával nem tudott megbékélni.
„A te apád az enyémről mintázhatná a javíthatatlan horthysta reakciós képét” – mondta Adri csúfondárosan.
„A tiéd meg az enyémről a véreskezű sztálinista pribékét” – viszonoztam.
Úgy képzeltük akkor – szent naivitás! –, hogy a mi nemzedékünk hivatott lezárni elődeink anakronisztikus acsargásait.
Szerencsére gyáva voltam közölni Adrival, hogy milyen szexinek találom a húgát. Egy frivol megjegyzéssel mindent elronthattam volna. Titkos álmaimban merült fel csupán, hogy valaha is közöm lehetne Bertához. Te úgy fogalmaztál, hogy Dávid túl jó pasi hozzád. Nekem hasonló volt az érzésem négy évtizeddel ezelőtt az anyja iránt, női változatban. Berta akkor még messze nem töltötte be a tizenhetet, de a szememben kész nő volt. Nem pusztán testileg, az arca, a tekintete is jóval érettebbnek mutatta a koránál. Végtére is, mit magyarázkodom itt neked? Tizennyolc alig múltam, a fenébe, milyennek láttam volna. Majd beleőrültem, úgy kívántam. „Hogy van a húgod?” – kérdeztem néha Adrit, amikor már szóba mertem hozni a Bertától érkezett levelét. Agyonaggódtam magam a válasz miatt, nehogy a fiújáról számoljon be. Féltékeny voltam, pedig szavát se vehettem még.

Természetesen híre kelt a századnál Barcza honvéd szexbomba húgának. Nagyjából két hónappal az első látogatás után történt az eset, amit fel kell idéznem. Volt a századnál egy öntelt ficsúr, aki folyton az állítólagos nőivel hencegett: hányat dugott meg és hogyan. Az a nagypofájú fordult Adrihoz egyik vasárnap, amikor Berta ismét látogatni jött a laktanyába: „Töcsköl már a húgod? – kérdezte arrogánsan. – Bemutathatnál neki, tőlem megkapná, amire szüksége van.”

Ripp Zoltán

Mindennapos volt az efféle zrikálás. Adri beérhette volna egy „álmodozz csak, te fatökű balfácán” típusú megjegyzéssel. Őt azonban úgy kellett hármunknak lehámozni a fickóról, nehogy agyonverje. Üvöltött, mint aki megveszett. Sehol az a kedves fiú, akinek addig mutatkozott: „Ne merd még egyszer a húgomat a mocskos szádra venni, mert betárazom a géppisztolyt, és szitává lövöm a sötét agyadat.” – Egyáltalán nem tűnt úgy, mintha viccelne. Mikor lehiggadt, elnézést kért a sráctól, de azért felhívta becses figyelmét, hogy a húgát tekintse tabunak, ha jót akar magának. Képzelheted, hogy ettől fogva még visszafogottabban reagáltam, amikor Adri Bertát szóba hozta.

Ripp Zoltán: Vezeklés nélkül 
Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2019