Molnár Ferenc: Egyetlenegy asszony (részlet)

Posted on 2020. március 3. kedd Szerző:

0


* I *

Száraz, hideg téli éjszaka borult a falura. A fagy uralkodott mindenfelé, s a kis házak mintha fázva bújtak volna össze, közelebb egymáshoz. Úgy tetszett, mintha ez a vad tél a hegyek fenyveseiből áradt volna le a völgybe, mintha azok a mozdulatlan fekete ormok ontották volna a csípő, emésztő hidegséget.

Így tíz óra után már nagy volt a csönd. Csak az alvégről hangzott fel a messzi hólepleken át a kőzúzó műhelyek dobogása. Ezek éjjel-nappal jártak. Sehol a házakban nem égett világosság, csak fenn, a nagy tárna körül szűrődött ki még egynémely ablakból az erős villamos fény. Itt, a részvénytársaság csinos házaiban villamosság dolgozott, s az igazgató a Simplicissimust* járatta. Egy lépéssel odább már olajmécses világlott a tót kunyhóban. Nyomorúság, butaság és állati munka szuszogott benne. S ahogy lassan ráborult az éjszaka a völgyre, egyre csöndesebb lett a falu, egyre kevesebb a fény. Tizenegykor már csak egyetlen házban volt világosság. Ez a kaszinó volt, ahová a bányahivatalnokok jártak.

Ez a fagy, ez a csikorgó, sötét hidegség jól illett a faluhoz. Az ember némely faluban még a legsötétebb és leghidegebb éjszakán is megérzi, hogy belül a házakban meleg van, élet lüktet, vannak remények és szomorúságok, s az álmokon végigreszket a szerelem gondolata. Amelyik házban asszony alszik, azt meg lehet érezni. Azt hiszem, hogy egy nászéjszaka forrósága évekig sem hűl ki a falakból; az ott marad, lappang, melegít, intim érzésekre hangolja az idegent. De van olyan ház, amely hideg marad és érzéketlen. Ahol nincs asszony, vagy ha van, semmi különöset nem talált a szerelemben: férjhez ment, főz, vasal, takarít szív nélkül, szóval csupán az életfenntartásnak, a közegészségnek és a faj folytatásának szolgálatában áll. Ilyenek voltak ennek a hosszú völgyön végighúzódó falunak a házai. Buta tótok laktak bennük, akiket elkoptatott, agyonnyűtt a föld alatti munka. Az ilyen ember fölriadt hajnalban az álmából, mint valami nem gondolkodó barom, kitörülte szeméből az álmot, egy kicsit meg is mosakodott, magára cibálta a rongyait, és egy darab kenyérrel a zsebében nekiindult a bányának. Hajnalban vonultak végig a főutcán, szótlanul, övükbe akasztva a rongyos, foszladozó lánggal égő olajmécsest, sápadtak voltak mind, soványak, nyomorultak.

Olyan rút asszonyok, mint az ő feleségeik, talán sehol sincsenek. Ez a népség tulajdonképpen a föld alatt lakott, s csak időről időre kúszott fel a föld színére, hogy táplálkozzék, aludjék és szeressen, aztán visszabújt a tárnákba, az aknákba, a nyirkos, sötét üregekbe, ahol otthonosan érezte magát. Még az arcuk színe is az olajmécs világításához alkalmazkodott. A napon fakó, szürkéssárga volt a bőrük, mintha savakban mosakodtak volna. A bányában majdnem egészséges volt az arcszínük. Ha fenn jártak, bántotta, nyomta őket a nagy láthatár, féltek a bólongató fenyvesektől, nem szerették a szelet, az esőt, a napot, félszegek, buták, esetlenek voltak. Lenn, az aknában a mécses lobogó lángja megnövesztette az alakjukat; a vizes deszkákon macskaügyességgel csúsztak le harminc-negyven métert. Keskeny zugokon úgy kúsztak át az agyagba kapaszkodva, mintha földből élő férgek lettek volna. Ez már a vérükben volt: bányászok voltak apáik, szépapáik, régi őseik, nagyon merészen lehetne itt visszanyúlni a múltba, mert a bánya kétezer éves volt. A rómaiak kezdték.

Ezek közé a férgek közé, akik csak vasárnap délután részegedtek meg egy kicsit a levegőtől, a naptól, sőt hogy őszinték legyünk: a bortól is – egy kis kolónia csöppent.

A felső ezüstbányát átvette egy részvénytársaság, amelynek az emberei a világ minden részéből valók voltak. Csupa fiatal ember, aki itt kezdi, de a lelke mélyén londoni és párisi ábrándokat táplál. Idősebb csak egy volt köztük, az igazgató, akit Ritter von Sterknek** hívtak, s aki agglegény volt, porosz agglegény. Ő volt az elnöke ennek a kis köztársaságnak, deres fejű, szép magas germán, aki – mint mondani szokta – idejött, hogy megadja a „svungot” az üzemnek. Ha már egyszer menni fog a dolog, pakol és visszautazik Berlinbe. Ültessenek a helyébe valami kopott, vén frátert. Ritter von Sterk üzleti géniusz volt, s jól értette a bányászatot. A részvénytársaság drágán fizette meg neki, hogy egy kicsit „átjátszotta” az üzletet. Azt mondják, hogy a hangrezgések átalakítják a hegedűfa atomszerkezetét. Ha művész játszik évekig egy hegedűn, az jobb lesz, mintha kontár nyaggatta volna ugyanannyi ideig. Ezért azután koncertcsillagokkal játszatják át hegedűiket a nagy hangszergyárosok. Ilyen csillag volt ez a szép ritter, akit egyébként az is kötött a mi földünkhöz, hogy egyik bátyja révén voltak magyar rokonai is. Az új bányát egy kicsit megindította. Aztán majd elmegy, másutt csinálja meg valami nagy üzletnek a kezdetét…

A ritter körül csoportosult az egyéb személyzet. Vegyészek, a mineralógus, a könyvelő meg néhány mérnök. Ezek mind a felső végen laktak, a részvénybánya körül. Az alsó végen volt az állami bánya, maradi, ósdi szervezettel, piszkosan, szegényesen, negyven évi szolgálattal a nyugdíjképességhez, összesen egy bányatiszttel, aki oly kevés fizetést kapott, hogy már rég átment volna a részvénybányához, ha nem sajnálta volna a nyugdíjképességet. Húsz esztendőt már szolgált, s ez nagy szó. Aztán a felesége se akarta, ez a gyermektelen, száraz matróna. Úgy éltek ott, mint két karó: nem hajtott ki rajtuk semmiféle rügy, se virág, se levél. Szürkék, szárazak, merevek és hallgatagok voltak.

Ez is följárt – szegény – a kaszinóba. Az neki újság volt. Eddig csak a doktor volt a kaszinó. Most már van igazi, biliárddal, néhány újsággal, igazán nagyszerű, és szinte világvárosias. Éjfél felé járt az idő, amikor hazament a kaszinóból kis lámpájával. Föltűrte bundája gallérját és sietett hazafelé. Volt még jó félórai gyalogútja hazáig. A sarokról visszanézett a gyönyörű kaszinóra, amelynek az utcára szóló négy ablaka szépen világított. Valami kellemes izgalom fogta el erre a látványra. Mily nagy dolog ez a kaszinó! Húsz évig semmi se volt itt, most két év óta már kaszinó is van. Istenem, emberek vannak!

Ment hazafelé, s mire fönn, a dombon éjfélt ütött a toronyban, már a falu közepe felé járt, egy nagy tárna körül, amelynek bejáratából háromezer méternyi alagút titkos sötétsége áradt, amely ott ásított komoran, ijesztően, s amelyet mégis Lili-tárnának hívtak. Ez a név inkább egy rózsaszínű habos cukorsüteményre illett volna, de ki tehet róla, hogy egy bányaigazgató feleségét leánykorában Lilinek hívták?

Mind távolabb kopogott csizmája a csonttá fagyott földön, s a kaszinóban még mindig égett a világ. Ebben az iszonyatos nagy komorságban ez az egy ház ontotta csak a meleg, fényes életet. Ma különösen izgatott volt. Máskor már éjfélre ez is sötét, s most íme, már az állami tiszt is hazament, s mégsem oltják el a villamos lámpákat.

Benn egy asszonyról folyt a beszéd. Egy asszonyt vártak ebbe az asszonytalan faluba, s ez érthető izgatottságot okozott. A sovány tót venyige-asszonyokon kívül csupán az állami tiszt felesége nevezhette magát asszonynak, ez is csak azért, mert az egyetlen volt. De ez elzárkózott, hetekig, sőt hónapokig nem látták. És erre az átkozott életre kényszerítette azt a lányt is – ez is egyetlen volt a maga nemében –, aki nála lakott. Árva lány volt, azok közül a bizonyos árva lányok közül való, akiknek apjuk tönkrement, aztán e földi világból is távozott, s akik így egy kevéske kiházasítási pénzzel egy nem éppen közeli rokonhoz kerülnek. Csendes, szomorú lány volt; aki nem ismerte, bátran együgyűnek mondhatta, mert ő nem nagyon igyekezett ennek az ellenkezőjét bebizonyítani.

Ez volt a stand, ahogy a ritter mondani szokta. És most vártak, izgalommal vártak egy igazi asszonyt, a javából.

– Mindennap várom a sürgönyt – mondta az igazgató –, de késik. De holnap-holnapután okvetlenül itt lesz.

Találgatták, kevéske fantáziájukkal el szerették volna képzelni, hogy milyen lesz ez az asszony.

– Szép, sneidig nő – így jellemezte a ritter, akinek távolról – éppen a magyar rokonok révén – rokona volt. És elmondta, most már körülbelül nyolcadszor, hogy: – Összeveszett a férjével, mert a gazember színésznők után járt. Egyszer rajtakapta, megverte és otthagyta. Elváltak, és most idejön.
– Télen, ilyen messze, a fenyők közé…
– Bolondság. De ez már olyan asszony.

Ez még jobban tüzelte őket. Csak Richter, a kis mérnök igyekezett hűvösnek látszani mindeme szenzációkkal szemben. Ő az állami tiszt árva rokonának udvarolt, s már kezdték is komolyan venni. De azért fél füllel odafigyelt, s nem adta volna sokért, ha egyet-mást kérdezhetett volna is a rittertől, aki csak úgy ontotta a felvilágosításokat.

Mindenki ennek az asszonynak a gondolatával volt telve, sőt a legtöbbje elég rút gondolatot fűzött a megérkezéséhez.
– Hogy hívják?
Szinte elnevették magukat, hogy ez a kérdés csak most jut az eszükbe.
A ritter mondta:
– Éva.
És agyról agyra terjedt, mindenütt megfészkelt ez az affektált név, amely félig-meddig programnak hangzik.

– Éva – mondták, és hozzátették: – szép név. – Mint ahogy ez esetben mindenik névre rámondták volna, hogy szép.

Molnár Ferenc

Aztán felcihelődtek. Érezték, hogy ez az este nem olyan, mint a többi, hanem lázasabb és érdekesebb, mert ez a várakozás estéje. A kétévi asszonytalanságnak ez a hirtelen megszakítása egész lelkivilágukat elfoglalta. S méghozzá nem is jelentéktelen polgári nőcskének ígérkezett ez az Éva, hanem valódi asszony, pesti, elvált, bizonyára szecessziós is. (…)

* Simplicissimus – Német szatirikus hetilap, melyet 1896-ban indított Albert Langen könyv- és lapkiadó.
** Fordításban: Sterk lovagja.

Molnár Ferenc: Egyetlenegy asszony
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2020