Jásdi István: Lyukas óra (részlet)

Posted on 2020. február 21. péntek Szerző:

0


Ne bántsátok a hercegnőket

Androgünök

A 2007-es év borai minden erőfeszítésünk ellenére kicsit megfőttek. Az augusztusi kánikula alatt már látszott, hogy szedni kellene a koraiakat. Még zajlottak a fesztiválok, mindannyiunknak más dolga volt. Elkéstünk a kezdéssel. Aztán megérettek a későiek is. Mindent azonnal szüretelni kellett volna. Nem volt elég ember, mindenhol egyszerre kellettek a napszámosok. Ha volt ember, tele volt minden erjesztőtartály, éppen nem volt helye a mustnak. Ha munkáskéz és erjesztőtér is volt, akkor kétnapos eső jött, és mire rámehettünk a talajra, megint nem volt ember. Hiába tudtuk, hogy mit kellene tenni, elkéstünk majdnem mindennel. Kicsit több alkohol, kevesebb sav – megbillent harmóniák. A villányi kollégák azt mondták, jöjjön a hőség, ahogyan a csövön kifér! Alkoholból, testből soha nem elég! Mi tartottunk az elnyúló kánikulától. Már tudom, hogy Bock Jóskától és Takler Feritől egyetlen dolgot nem szabad megkérdezni: hogy nem sok egy kicsit ebben az alkohol? Ilyenkor szenvedélyes reakcióra számíthatunk: magyar ember vagy te?

Nagy baj nem lett. Rá kellett jönnünk, hogy mi a rendszeres pincebeli újborkóstolás miatt túlértékeljük a fiatal borokra jellemző jegyeket. Savat, frissességet. Borpedofilok vagyunk. A fogyasztók között szerencsére sokan megmaradtak a régi iskolánál. Nem volt gond az eladással. Pedig minden bor bemutatását mentegetőzéssel kezdtük: ez sajnos egy ilyen évjárat. Amúgy is jobb szeretem az „understatement”-et [bagatellizálást].

A borkóstolás a Teraszon csajos program. Vagy fiús. Persze olyan is van, hogy nincsen kire hagyni a három gyereket vagy a kutyát. Bárhol, bármikor, de nem bármit és nem bárkivel…

Nekem személy szerint bejött a nők és férfiak világa. Hetven évig azt sem vettem észre, hogy nem mindenkinek van ínyére a hagyományos kétpólusú megosztás. Hímek és nőstények! Mint az állatok.

A négy fiatal nő túl van a Csopakin, a cserszegin és a rozén, poharukban már a Lőczedombi. A lányok valamikor együtt érettségiztek: pszichológus, nyelvtanár és biológus. A negyedik talán gyermekorvos. Az ember három pohár bor után majdnem mindent tud a vendégekről. Miután töltött, Balázs a Lőczedomb ásványairól, én az egykori tulajról, Ranolder János püspökről meg a környéken élt unokahúgairól meséltem mostanáig. Május végi, langyos délután van, ráadásul szombat. Minden asztalnál vendégek ülnek, Balázsnak tovább kell lépnie, hogy bort töltsön. A lányok közben már a pasikról beszélgetnek. Az egyik jövőre esküvőt tervez, kettő évek óta a barátjával él, a vöröset meg éppen elhagyták. Vagy ő dobta a fiút. Képzeljétek, éjszakánként gépezett! Virtuális földkerülő vitorlásverseny. Ötszázezer versenyzőből a kétszázhuszadik helyen állt, amikor az ölébe ültem. Két éve beszélünk a gyerekről. Peteérés és miegymás. Egy óra alatt kétezer helyet veszített. Elmulasztott egy szélfordulót, vagy mi. Elsomfordálnék, de hozzám fordul: „Tényleg olyan rossz csaj vagyok?” Zavarba jövök. Nagyon jó, harmincas csajok. Apukájuk lehetnék. „Mi van ezekkel a fiúkkal? – folytatja. – Nem akarnak felnőni. Mamahotel, egy semmire sem való diploma. Magukat sem képesek eltartani. Rettegnek a felelősségtől. Szerettük egymást. Nyolc éve jártunk. Harminc múltam, minden hormonom gyereket akar.”

Nevetnek. Nem vidámak. Arra gondolhatnak, hogy ha nem is narancsos a bőrük, és alig látszanak szarkalábak a szemük sarkában, biológiai órájuk megállíthatatlanul ketyeg. Most nem mondhatom el nekik a matematikai képletet, ami férfi és a hozzá illő nő ideális korát határozza meg: szóval hogy a nő ideális kora a férfi korának a fele, plusz 7 év. Azaz húszas fiúhoz 17, negyveneshez 27 éves nő való. A matek az oka, hogy megöregednek mellettünk a nők. Aztán amikor az ötvenes pasi feleségül veszi a korukbeli, harmincas csajt, csodálkoznak, hogy az anyagiakon kívül semmi nem működik. Nincsen miről beszélgetniük, lassan múlik a szex. Az öregember pihenni, olvasni szeretne, a nő ott pörög mellette ezerrel, a gyerek meg éjszaka üvölt, és nappal a fájó térdű apuval focizni akar.

Ezek a lányok még nem kizöldült feministák, akik avval vigasztalják magukat, hogy a gyermek a legnagyobb környezetszennyezés. Nem a férfihormonok túltengésében látják a világ összes baját. Időnként több férfiasságot is elviselnének. Okosabbak annál, mint hogy azt hinnék, hogy minden jár nekik – „mert megérdemlem”. A fiúk a másik asztalnál tartanak a céltudatos csajoktól. Úgy gondolják, a lányok nem tudják, mit akarnak a szexen kívül. Ezeknek olyan férfi kell, aki olyan okos, mint Stephen Hawking, vicces, mint Woody Allen, sármos, mint Richard Gere, izmos, mint Schwarzenegger, és annyi pénze van, mint Jeff Bezosnak. Biztosan azt hiszik, hogy jár nekik a mindennapi orgazmus, a szilikonmell, a vízeséses úszómedence és a suv – mert megérdemlik.

Nincsen ezek között a srácok között egy sem, aki nőt valaha megütött volna. Inkább tartanak az emancipált csajoktól. Félnek a nők verbális fölényétől, utálják az iróniát. Sokszor a szóbeli agresszió, az örökös utolsó szó elől menekülnek a számítógéphez. Az nem beszél vissza. Gyerekek, család? Persze, később, de még élni akarunk!

Még nem voltam nyolcadikos, amikor a határsávba, Brennbergbányára utaztunk úttörőtáborba. Nagy, zöld katonai sátrakat kaptunk kölcsön a határőrőrstől, ezekben aludtunk tizenkettesével vaságyakon, szalmazsákokon. Természetesen külön lányok és fiúk. A Bocskai úton is külön osztályokba jártunk, a felsős lányok másik emeleten is voltak. A táborban fölzaklatott bennünket a kislányok már-már intim közelsége.
Ott esett, hogy összeverekedett miattam két gimnazista úttörővezető lány. Helyes, 15-16 éves kislányok voltak, és én a köztük dúló, tettlegességig fajuló vetélkedésről csak utólag értesültem. Velem egyikük sem erőszakoskodott. Hiába is próbálkoztak volna, én a vékony, szőke hatodikosba, Zsófiba voltam beleesve, anélkül persze, hogy egyszer is megszólítottam volna.

Érdemi nemi élete a táborban csak Éva néninek, a drapp úttörőinges, vörös nyakkendős táborvezetőnek volt, aki a második naptól kezdve esténként elsétált az erdőbe a vállas határőrparancsnokkal, mialatt mi a tábortűznél zakatoltunk: „Hegyek között, völgyek között…”

Az erőszak később is kimaradt a szerelmi életemből. Nem tanultam meg, hogyan kell frappáns módon leszólítani, lehengerlő modorral meghódítani a szebbik nemet. Mint például: Beatles vagy Rolling Stones? Illés vagy Omega? Balczó vagy Móna?

Jásdi István

Szemezhettek velem a buszon, adhatták tudomásomra számtalan más módon, hogy nem bánnák, ha kezdeményeznék, majdnem mindig előbb kellett egyikünknek leszállni, mint hogy kapcsolatunk kibontakozhatott volna. Akkoriban a lányok nem szólították le a fiúkat. A nyomulós lányok iránt egyébként hamar elveszítettem az érdeklődésemet.

Idővel azért megtanultam értelmezni a küldött jelzéseket, tudtam, mikor jelent a nem nemet, és mikor igent. Igent nem illett mondani. Amikor néhány évvel később saját szuterénszobám lett, már azt is tudtam, hogy ha egy lány egyszer beugrott hozzám (néha az ablakon), akkor már presztízsveszteség nélkül nem nagyon lehetett csak úgy elbocsátani. Pedig ez is előfordult.

Mire visszaélhettem volna a másik nemről szerzett ismereteimmel, már családom volt. Addigra kéretlenül is áradt ránk az addig csak csepegtetett ismeret.

Jásdi István: Lyukas óra
Jaffa Kiadó, Budapest, 2019