Lackfi János: Levágott fül (részlet)

Posted on 2020. február 19. szerda Szerző:

0


Az élet használt cipő

Vacsora közben befelé vigyorogva hallgattam a két kislánytesóm fecsegését.
Hogy az orrszarvú szereti-e a csokoládét?
Hogy a Holdon megnőnek-e a virágok, és vajon ott csak éjszaka nyílnak-e ki, mikor öntözi őket a holdfény?
Hogy a kocsonya gumicukorból készül-e, csak megsózzák?
Meg hogy a szülők haja tényleg a gyerekek rosszaságaitól őszül-e meg? És ha igen, akkor anyuék se lehettek valami túl jók, mert nagyi már tiszta ősz.

Néha azt gondolom, jobb lenne kis pisisnek lenni, ellubickolni az ő értelmi szintjükön. Ha rám hagyják a két kis taknyost, általában ez is lesz a vége. Egy ideig játszom a szülőt meg a felelős alakot, aki tudja, mi a jó meg a rossz a parányi emberpalánták lelki-szellemi fejlődéséhez, ahogyan ezt Hanna néni mondta alsóban, azon a különösen utálatos, sipító fejhangján, ami még most is itt cseng a fülemben, pedig az öreglány már nyugdíjba is ment, a polgi kitüntetéssel búcsúztatta a suliban.
Énekelt neki a kórus…
Elszavalták a kisokosok a Donászy Magda versét, írta Donászy Magda…

A kedves szülőknek én szívből kívánom,
minden kicsi gyermek legyen boldog e világon…
Amint alkonyatkor tündöklik az ég milliónyi színben,
úgy dobogjon, tanár nénim, teérted a szívem…
Könnyben úszik a két szemem rebbenő pillája,
édes-kedves pedagógus ballag nyugdíjába…

Dominikkal durván versenyeztünk ilyenkor, hogy ki tud előbb rímelő sort rávágni az ingyombingyomos kreténségekre.

Egyszerre csak nyílik az ajtó, tanítónk arca felderül…
Mert a láncfűrészes gyilkos pont a nyakán hegedül..
Bármerre járjunk, bárhova visz majd az életünk kanyargós útja…
Tanító néni valagába nagyot rúgnánk újra meg újra…
Rózsát hoztunk köszöntőnek pedagógusnapra…
Ha tüskéstül képébe tolnánk, a feje bedagadna…
Ma nem tanulni jöttünk, ma szívünk ünnepel…
Minden tanár a vérbe azonnal húzzon el…

Elég jó játék, amíg észre nem veszik. Ha félhangosan suttogunk, akkor csak a körülöttünk ülők fetrengnek a röhögéstől, a tanárok úgyis el vannak foglalva azokkal, akik a hátsó sorokban elájulnak a szűk ünneplőben.
Úristen, mennyi minden süvít még mindig a fejemben Hanna néni idegborzoló hangján.

Nálatok talán függöny van ajtó helyett?
Varrjak-e cipzárt a szájadra, gyöngyöm?
Egyszer a fejedet fogod otthon hagyni!
Mi van az agyadban ész helyett, káposztalé?

Már kiskölyökként világosan éreztem, hogy amikor az efféle mondatok elkezdenek zuhogni rám, akkor lelkiismeretes tanulóként egyetlen kötelességem van. Nézni magam elé bűnbánó képpel, és míg az arcomon láthatatlan, forró hangyahadseregek rohangásznak, a világ meg zsibbadtan imbolyog körülöttem, arra koncentrálni, hogy minél kisebbre zsugorodjam. Ha már csak egyetlen katicabogár átmérőjű pont voltam, akkor is ment még a továbbzsugorodás, megcáfolva a fizika törvényeit, amiket csak később kezdtünk el tanulni. Képes voltam gombostűfej-nagyságúra, légypiszok-nagyságúra, papucsállatka-nagyságúra, sőt atommag-méretűre zsugorodni. Minden erőfeszítés kérdése. Aztán, ha a fejemre zuhogó lavina alábbhagyott, mikor lassan kikerültem a figyelem gyújtópontjából (van ilyen, fizikából tanultuk), szépen kezdtem hőtágulni, felfúvódni, mint egy Michelin-baba vagy egy éppen puffadozva felszállni készülő hőlégballon, felöltöttem korábbi formámat. Légzésem megindult, életfunkcióim (biológia) zakatolni kezdtek, megfagyott vérkeringésem nyargalászott, mint a bolond, halántékomon az ér majd szétütötte a fejemet. Megérkeztem, földre szálltam, „the eagle has landed” (töri). Hamarosan megszólalásig hasonlítottam egy átlagos földlakó gyerekre, és halványrózsaszín sejtelmem (az énektanár szavai) se volt róla, hogy egy időre elraboltak az ufók.

Szóval mikor Sárára és Flórára vigyázok, eleinte felnőttesen mesét olvasok nekik valami jópofa könyvből, és megmagyarázom nekik a szavakat, amiket nem értenek. Meg segítek nekik színezni. Meg csónakot hajtogatni. Meg repülőt. Meg csákót. Meg letekerni több kilométer vécépapírt, és bevizezni, miközben fetrengünk a földön, és azt játsszuk, hogy a végtelen hosszú kötélen kapaszkodva hegyet mászunk. Meg ősz bajuszt nyomni az orrunk alá fogkrémből, meg felvenni Nagyi előkotort szemüvegét, meg őszes vattapamacsokat kenni a hajunkba, hogy egészen öregek legyünk, meg őszes szőrcsomókat a fülünkbe meg az orrunkba, csak az orrunkból mindig kirobbannak a nyerítő röhögéstől.

Lackfi János (Fotó: Raffay Zsófia)

Meg palacsintát sütni irtóztató maszattal,
emberfej-forma
meg orrszarvúszerű
meg bárányfelhő jellegű
meg elefánthoz, autóhoz meg fenyőfához meg széjjelrágott rágóhoz meg semmihez meg mindenhez hasonló, nyomi palacsintákat sütögetni,
még nagyobb maszattal megenni azokat, és aztán kimerülten elaludni tévézés közben a kanapén, el sem pakolva a felfordulást, hogy a tisztelt szülőket hazaérve rettentően megüsse a guta.

Mindegy, ha nem tetszik, legközelebb keressenek más bébiszittert ugyanennyi pénzért. Khm, khm. Mert nem mindenki vigyáz ingyen gyerekekre, akkor sem, ha azok a tesói. Egy kis zsebpénz, ha értitek, mire gondolok, ti persze értitek, de a szülők nem feltétlenül járnak ugyanebben a cipőben. Persze undi lenne, ha mindenki ugyanabban a cipőben járna, lerobbant egy csuka lenne, büdös, mint az ótvar.
Az élet használt cipő, amiben mindannyian járunk.
Hű, ez csak úgy beugrott most! Mindjárt kilövöm az internetre, akkora agyasság.

Lackfi János: Levágott fül
Helikon Kiadó, Budapest, 2018