A. Túri Zsuzsa: Sivatagi szél (részlet)

Prélude

Párizsig sírtam. Ott kellett átszállnom. Késett a nouakchotti gép, így volt időm megnyugodni. Sétálgattam a tranzitban, nézegettem az újságokat, a hűtőmágneseket, kulcstartókat. Hátamon egy nagy hátizsák, amit kézipoggyászként vihetek a repülőre, csak egy közepes sporttáskát adtam fel, néhány nyári ruhával, cipővel, pólóval. Úgyis szinte mindig ugyanazt hordja az ember: a sivatagban farmert pólóval és Caterpillar bakanccsal, a helybéliekkel való hivatalos találkozásokkor a nők fejkendőt és hosszú ruhát, flip-flop papuccsal, a férfiak a legnagyobb melegben is öltönyt vagy legalábbis hosszú ujjú inget, nyakkendővel, félcipővel, éjszaka meg semmit, hacsak kint nem alszunk a szabad ég alatt. Tudtam, most már végleges, Afrikába költözöm, legalábbis amíg Karl ott dolgozik és ameddig elvisel engem.

Visszaút már nincs. Próbáltam fejben kiszámolni, hány könyvet hagytam nála a múltkor. Volt egy időszak, amikor minden, általam elolvasott könyvet meg akartam tartani. Könyvekre költöttem az összes pénzemet, sőt, loptam is könyvtárakból, amire így, utólag nem vagyok büszke. Aztán megismertem Karlt, aki megtanított arra, milyen fontos az elengedés. Szerinte hozzátartozik a felnőtté váláshoz. Próbáltam minél több embert és tárgyat elengedni, otthagyni, kidobni, de még így is maradtak könyvek, amikhez ragaszkodtam, valamint energiavámpír emberek körülöttem, akiktől nem tudtam elszakadni, vagy akik bántottak, de képtelen voltam megszabadulni tőlük valamiért. Nouakchottban volt már vagy ötven CD-m meg vagy száz könyvem, de mindig hiányzott valami. Karl azt mondogatta, a felnőtté válás három dologtól függ: írni kell egy könyvet, ültetni egy fát és csinálni egy gyereket. Olyan volt elejétől fogva, mintha mindig ismertük volna egymást. Egy magyar és egy német, akik franciául és angolul beszélnek egymással – egy arab országban. Mosolyognom kellett, ahányszor eszembe jutott. Tudtam, hogy várni fog a repülőtéren. Nem próbáltam felhívni, hiszen ha megnézi a neten, úgyis látja, hogy késik a gépem, és csak reggel öt felé érkezem. Sokszor átéltük ezt már együtt: ha egy ismerős egyedül jött Európából, valakinek közülünk kellett kimenni érte. Hányszor volt olyan, hogy háromszor-négyszer is elébe mentünk, mert a neten nem frissítettek. Ilyenkor ruhástul feküdtünk vissza aludni egy-egy órára, és ha ez nem jött össze, Pink Floydot hallgatva vízipipáztunk vagy szerelmeskedtünk. Mindig volt olyan barát, aki Kairóban szállt át a nouakchotti gépre, és az ottani repülőtéren bevásárolt almás, rózsás vagy fahéjas dohányból. Imádtuk! Igaz, hogy könnyen elszédültünk, ha túl gyorsan szippantottunk, és úgy közlekedtünk, mint aki berúgott, sőt, volt, hogy el is estünk, de csak nevettünk rajta. Állítólag nem olyan káros a nargilé, mint a rendes cigaretta vagy szivar.

A repülőgépen egy kövér mauritániai asszonyság és egy idősebb, nagy kalapú „gyarmatosító” közé kerültem. Az asszonyságnak hagyma- és izzadságszaga volt, az úr valami szivartól bűzlött, így aztán nem lógtam ki a sorból a hátizsákommal, ami meg volt pakolva sajttal. Láttam, hogy néhányan furcsán nézegetnek felém, de szomszédaim el voltak foglalva saját szagukkal. A nő szó szerint „átfolyt” hozzám a karosszéken, a karfát fel kellett hajtani, hogy beférjen hatalmas feneke. Sokaktól hallottam Mauritániában, hogy ott a kövér nők számítanak igazán szépnek. Gondolom, mint régen, Európában is: ez jólétet jelenthetett. Hogy mindig van mit enniük és még csak halálra se dolgoztatják őket a földeken vagy a háztartásban. A mór lányok gyerekkoruktól mézes tejet isznak mindenhez, legtöbbször tevetejet. Kevés a tehén, sok a teve, tehéntejet főleg a nagyobb városok vegyesboltjaiban lehet kapni. A jómódú családokban bizony vannak még rabszolgák, az ő dolguk figyelni, hogy a kamaszlányok eleget egyenek-igyanak és könnyű legyen férjhez adni őket. Egy idősebb arab barátom azt mondta, a sovány nő olyan, mint egy férfi, ezért aki lefekszik az ilyennel, tulajdonképpen homoszexuális. A legtöbb nő dolga Mauritániában még most is a gyerekszülés, a gyereknevelés, meg a főzés, így aztán csupa-párna anyukák dajkálják a gyerekeket…

A lógó mell is státusszimbólum: a feszes mellű nő még nem szoptatott, így aztán semmi értéke sincs. A mellettem ülő kövér hölgy kicsit babrált a táskájában, majd elaludt. Horkolt, mint egy grizzly.
– Megengedi, hogy így üljek? – kérdezte franciául a mellettem ülő nagy kalapos úr. Mutatta, hogy a karfára szeretne támaszkodni. Közben remegett, és izzadságcseppek gyöngyöztek a homlokán.
– Természetesen – mosolyogtam. – Valami baj van? Fél a repüléstől?
– Ennyire látszik?
– Hm. Igen. Segíthetek?
– Nincs véletlenül egy altatója? Vacsora után úgyis eloltják a lámpákat, és nem akarok filmet nézni.
– Pedig gyorsabban telik az idő.
– Na, igen, de úgysem tudnék odafigyelni.
– Nincs altatóm, de tudja, mit? Rendeljünk a stewardesstől egy üveg bort.
– Bort? Nem szeretem, csak a régi, délfrancia borokat. Meg aztán most jobban esne egy whisky.
Csak Johnny Walker volt, aggódó szomszédom azonnal egy üveggel kért belőle. Szerencsére nem volt nagy üveg. Egy ideig csak ültünk és bámultunk magunk elé, bele-belekortyolva az italba. Kellemesen felmelegített.
– Arthur vagyok, örvendek – nyújtotta a kezét, amikor már kipirosodott kicsit az arca az alkoholtól. – Anne. Vagy Anna. Ahogy tetszik. Vannak németek, akik Anjának hívnak.
– Ön német?
– Nem. És ön?
– Én sem – mosolyodott el. – Francia. Azért néztem németnek, mert, ugye, szőke…
– Semmi baj. Lehetnék az is. De még csak németül sem tudok.
– Akkor honnan jött?
– Magyar vagyok, de régóta Svájcban élek.
– Svájcban, hol? – Meglepett, hogy nem a magyar származásom érdekli, mint általában mindenkit.
– Genfben.
– Az már latinos. Anarchisták a lakosok a német-svájciakhoz képest.
– Igen. De azért a busz mindig időben jön, elkésni pedig nem illik sehonnan.
– Akkor a mi gépünk…
– Na, igen. Merthogy nem Svájcba megyünk. Nem is Svájcból.
– Majd leszálláskor fogja meg a kezemet, ha kérhetem, kedves…

Megtudtam, hogy agrármérnök, valahol Mauritánia déli részén, Rosso környékén fákat ültetnek, hogy megfogják a homokot. Én is elmondtam, hogy amolyan nevelő-féle vagyok Saint-Louis-ban, egy árvaházban, és rendes fizetésért nem akarnak felvenni sehová a franciák. Esetleg úgy vettek volna fel, ha az anyaországban jelentkezem, és ők kihoznak. Akkor sem biztos, hogy pont ide, meg hogy egyáltalán elfogadják a jelentkezésem, hiszen jelentkezett elég francia. De úgy semmiképp sem lehet bekerülni sehová, hogy betoppanok a követségre; az utazási irodába, de még a francia étteremben sem kellettem Nouakchottban, hiába beszélem anyanyelvi szinten a franciát. Nem sajnáltatni akartam magam, csak a whisky felszabadított. Majd tízezer méterrel a föld felett, kapatosan barátkoztam egy franciával. Kiderült, nem olyan öreg, csak a nap és a szél idő előtt ráncosra gyűrte az arcát. Tíz éve dolgozott Afrikában, Rosso mellett vagy öt éve. Neki is feltűnt, ami nekem, hogy a mellettem ülő hölgy átfolyik hozzám. Huncutul kacsintott.

– Ugye tudja, hogy Mauritániában a kövér nők a szépek? A férfiak meg olyan kis nyápicok!
– Igen, tudom – kacsintottam vissza.
– Datolya, cukrozott tejjel… meg sem tudnám inni – mondta.
– Én sajnos szeretem… Egyébként nem mindenhol divat már a hízás. Legalábbis Nouakchottban nem.
– Hiába, a főváros.
– Igen. Van egy barátnőm, egy gazdag datolyatermesztő lánya. Na, ő állandóan a fogyókúrás recepteket bújja a neten. Az apja meg etetné, hogy gyorsabban elkeljen. Van miből, egy egész oázis az övé. De a lány utálja az egészet, és Párizsba akar menni.
– Érdekes, hogy fogyni akar. A fekete lányok viszont nem mind hordanak hosszú ruhákat, kendőt, sálat, rongyot a fejükön pláne nem.
– Pedig muzulmánok, azaz szunnita muszlimok ők is, nem?
– De igen. Csak sokan nem gyakorolják a vallást a feketék közül…

Arthur elég hamar elaludt, nyilván a whisky is segítette ebben, így szerencsére nem kellett tovább beszélgetni vele. Én viszont nem tudtam elaludni. Hogy miért pont Mauritániába mentem? Mert így jött ki. Ezt dobta a gép. A Plainpalais mellett laktam férjemmel, aki sosem volt otthon. Éjjel sem. Így aztán sokat jártam el otthonról, véletlenül ismerkedtem meg az egyik szomszédommal, egy algériai fiúval, akinek szép, göndör haja volt és igéző tekintete. Az ENSZ egyik szervezeténél dolgozott, sokat mesélt nekem Afrikáról, ahol a menekülttáborokban szervezte az életet, azokban a menekülttáborokban, amelyeket uniós kísérletként létesítettek Európán kívül, Észak-Afrikában.
Sokáig úgy tűnt, hogy beválik az ötlet, igaz, soha nem volt száz százalékos egyetértés azzal kapcsolatban, hogy hol állítsák fel őket. Az UNHCR [Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága – A szerk.] üzemeltette mindet, úgy-ahogy. Az ötlet Nagy-Britanniától származott; az Európai Bizottság és Hollandia nagyon lelkes volt, Svédország viszont ellenezte, mondván, hogy nagyobb problémákat okoznak így, mint amilyeneket meg akarnak oldani. Ugye, milyen kényelmes megoldás lehetett volna ez nekünk, európaiaknak? Menjenek csak a háborús menekültek Észak-Afrikába, mi inkább fizetünk, mégpedig milliókat, csak ide ne jöjjenek… Hárítsuk csak Afrikára a terheinket! Tunézia, Marokkó, Algéria, Líbia és Mauritánia területén is létesültek ilyen, politikailag korrekt kifejezéssel élve „menekültközpontok”, s amikor Jamel mesélt róluk, még nem dőlt össze ez a legjobb megoldásnak tűnő (rém)álom.

Érdeklődve ittam szavait, s bár egyre gyakrabban aludtam nála, valami hiányzott. Valahogy nem szerettem belé. Talán mert éppen akkor lábaltam ki lassanként egy katasztrofális házasságból, vagy mert nem volt az esetem.

Volt barátnője ugyan, egy ír nő, de nem laktak együtt. Furcsának tűnt a kapcsolatuk, tudom, mindketten sokat utaztak a munkájuk miatt, de mégsem értettem. Anne-Marie házat vett magának a genfi repülőtértől húsz percre, Ferney-Voltaire-ben, Franciaországban. Ritkán aludtak együtt.
Jamel egyre csak mondogatta, hagyjam ott a férjemet, költözzek hozzá. Egyszer mesélte, hogy van egy barátja Nouakchottban, Mauritániában, aki nemrég vett egy házat St-Louisban. Egy német.
– Elmegyünk hozzá együtt – jelentette ki.
– Gondolod, hogy jó ötlet?
– Igen. Tudod, amikor az ember Afrikában dolgozik, az jelenti a kikapcsolódást, ha vendégek jönnek. Akiket el lehet vinni kirándulni, akiknek meg lehet mutatni az országot… Örülni fog nekünk. Először Nouakchottban dolgoztam négy évet, csak azután helyeztek ki a menekülttáborba.
– Értem. Ott nem kellett négy évig maradnod?
– Nem, mert gondok voltak az egyik munkatársunkkal. Majd elmesélem.
Jamel tulajdonképpen mindent tudott rólam, csak akkor szakadt meg rövid időre a kapcsolatunk, amikor terhes lettem. Elmondott mindennek, nem értette, hogy eshettem teherbe attól az embertől. Tulajdonképpen igaza volt. Amikor kórházba kerültem, próbáltam hívni, de nem vette fel a telefont, az SMS-eimre sem válaszolt. Üzenetben nem akartam neki megírni, mi történt, hiszen nagyon szomorú és összetett dologról volt szó.

Amikor a férjem, Miklós megtudta, hogy terhes vagyok, először csak ült, majd elrohant otthonról. Késő éjjel jött haza.
– Tudtad, hogy nem akarok gyereket – közölte. – Gondolom, elfelejtetted bevenni a pirulát, amilyen trehány vagy!
– Nem, dehogy…
– Holnap felhívod a nőgyógyászt, és kérsz egy időpontot az abortuszra.
– Nem. Inkább visszamegyek Pestre, és felnevelem egyedül a gyereket.
– Te? Rohadtul nem vagy anyatípus.
– Az nem biztos. Beletanulok!
– A fenét! Erre születni kell! Te femme fatale vagy. Hódítani szeretsz! Pasik fejét elcsavarni! Enni is szeretsz. Meg kefélni. Nem gyerekek seggét törölni.

A. Túri Zsuzsa: Sivatagi szél
K.u.K. Kiadó, Budapest, 2019