Gondolatok folyamában | Orbán Ottó: Rejtett működés

Posted on 2020. január 21. kedd Szerző:

0


Tóth Zsuzsanna |

A Rejtett működés című Orbán Ottó-kötet esszéket, cikkeket, kisprózákat tartalmaz. Bár a vele párban meg­jelent Barbarus utazásai korábban már lenyű­gö­zött, mégsem gondoltam, hogy ez a gyűjtemény is akkora hatással lesz rám. De Orbán szellemessége, sokirányú érdeklődése és műveltsége, elszánt köz­lés­vágya, személyes emlékekkel fűszerezett elmél­kedései, erős mondanivalója ezúttal is megragadott. És igen, jobbára megint csak lelkendezem.

A szerző összegyűjtött prózáinak második kötete egymás mellé rendezve adja kézbe három különböző időszakban megjelent cikkgyűjteményét – és egy érzékeny 20. századi gondolkodó arcélét mutatja. Az ív töretlen, de a stílus láthatóan változik – mintha egyre fanyarabb lenne.

Orbán érdeklődése széles skálájú, jószerével mindenről ír, ami körülveszi: a háborúról, a költőiségről, más költőkről, élményekről, benyomásokról, esztétikáról és arról, mit jelent értelmiségiként élni a szocializmusban. Hangja rendkívül személyes, egyszersmind közéleti. Nem politizál, mégis állást foglal, szemlélődik, de megfogalmazza határozott véleményét is.

Számomra a saját költő mivoltával, a költészettel való viszony boncolgatásával lett különösen érdekes – noha látszólag semmi különöset nem mond. „Vers és vers és vers; életem minden dolga ezzel az átkozott fényűzéssel függött össze. Költő voltam, már amennyire az voltam, és csak költő kívántam lenni” – írja, majd másutt így vall: „Az én drámai vétségem a vers volt. A verssel zavartam össze mindent, azzal ahogy és amilyen költő óhajtottam lenni…”

Ám „vasárnapi kirándulóként” tett prózai kiruccanásai legalább annyira érdekesek, mint költészete, a költészethez való viszonya. Rendkívül izgalommal rakosgattam össze az írásaiból előbukkanó emlékdarabkákat, hogy kiegészítsem velük sok, általam is ismert, szeretett költő alakját. A sokszor csak kezdőbetűkkel jelzett figurák nevének feloldása, felismerésük örömmel töltött el – és akadtak kifejezett kedvelt történeteim is. Nem ismertem például azt az anekdota sűrűségű sztorit, amelyben Orbán Pilinszky és egy rábízott, rém ronda kutya kapcsolatát írja le. A szerző humorán másutt is jókat derültem. Az Európa elrablása című fejezetben arra a kérdésre keresi a választ, lesz-e egyáltalán költészet az új világban – és példának, fanyar iróniával Egill Skallagrimssont hozza fel. (Nem kötelező őt ismerni: viking kori – vagyis honfoglalásunk idején élt – költő, harcos, az izlandi sagák gyakori szereplője.)

Ám mindenekelőtt Orbán közelítési módja, rendkívüli éleslátása nyűgözött le, akár költészetről, akár az élet egyszerűbb dolgairól ír. Mondatai szinte mozgékonyan fürgék, elevenség jellemzi őket, ami elvont fejtegetések közben különösen szokatlan. Tiszta és nagyon plasztikus képeket használ, s közben gondolatainak levegős távlatokat nyit.

Megállapításait mai szemmel is érvényesnek találom – holott már meglehetősen eltávolodtunk megírásuk idejétől. Lehet-e azonban nem húsba vágóan igaznak találni például azt, amikor Juhász Ferenc  kifejezése, a Füst-ország kapcsán elmélkedik Magyarországról, és ilyen következtetésekre jut: „Hamu és szárnyalás Európa szélén. És kevés önismeret.” Keserű humorát villantja meg a hozzánk mindig késve megérkező friss eszmékről szólva: „A balsors pedig vámőr képében ül határainkon, és lassítja a postaforgalmat.” Bár képei pontosak és keserű nevetésre ingerlők, a levont tanulság nem ad okot semmi elnézésre. „A valódi nehézségekről épp azoknak az eszméknek a hányattatása árulkodik, amelyek időben érkeztek. Vagy helyben és idejében születtek, mert ilyen is volt. … Mit jelent mindez? Azt, hogy a korszerűtlenségről is korszerűtlen fogalmaink vannak.”

Hálás vagyok, hogy olvashattam ezt a kötetet, amelyből vég nélkül idézgetnék még, hogy minden gyöngyszemére felhívjam a figyelmet – ám ez, ugye, képtelenség. Csak szemezgetek, s észreveszem, Orbán mennyire pontosan ítéli meg („a szemünk előtt kibomlik a valóság minden költői iskolát megszégyenítő szürrealizmusa”), milyen remekül ír az a Vas István, akit „prózai” költőnek tartottak kortársai, s az utókor sem jeleskedik népszerűsítésében. Végigolvasva tűnik ki, mennyire fontos adalékokat kaptunk az esszékben felbukkanó valamennyi írótárs munkásságának árnyaltabb megértéséhez, a múlt század utolsó s e század első évtizedének fontos alakjaihoz. Szösszenetekben rajzol éles képet Gergely Ágnesről, Kántor Péterről vagy akár az irodalomtörténész-író Vargha Balázsról… Elmélkedései tárgyául csupa olyan embert választ, akik nem hullnak ki az idő rostáján, hiszen értékválasztásai, ítéletei pontosak. És nemcsak irodalmárokról, de például Jancsó Miklósról is ír. És még hány fontos emberről és dologról…

Egy elmélyülten, szüntelenül gondolkodó ember hömpölygő és mégis szabályozott szellemi folyóját találjuk meg a könyvben. Bele kell merülni, és úszni vele, rábízva magunkat a sodrásra.

Orbán Ottó (A PIM gyűjteményéből)

Orbán Ottó: Rejtett működés
– Esszék, cikkek, kisprózák

Összegyűjtött prózai írások II.
Magvető Kiadó, Budapest, 2019
676 oldal, teljes bolti ár 5999 Ft,
kedvezményes webshop ár 4799 Ft
ISBN 978 963 143 8994

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Orbán Ottó a szó klasszikus értelmében költő volt, akinek költői működése elválaszthatatlan esszéírói mun­kás­sá­gától. Három esszékötete ma is izgalmas lenyomata a 20. századi ma­gyar irodalom gondolkodástörténetének. A szerző össze­gyűj­tött prózai munkáinak második köteteként most először kerül egymás mellé a Honnan jön a költő? (1980), a Cédula a romokon (1994) és a Boreász sö­rénye (2001), melyekből egy páratlanul eleven alkotói portré rajzolódik ki. A műhelytitkok és a személyes élettörténetek egy a költészetet a legszemélyesebb kérdések megválaszolására tett kísérlet részeiként bontakoznak ki az olvasó előtt.