Orbán Ottó: Rejtett működés (részlet)

Micimackó tézisei
irodalmunk egyes kérdéseiről

Széles körben tudott dolog, hogy magyar ember nem beszél idegen nyelveken. Ehelyett ősi szokás szerint ül a tornácon, szíja pipáját, hallgat, egy mukk, annyit sem szól, s mind e bokros teendői közepette mélységes derűvel mosolyog azon, hogy lám, miféle különös népei vannak Isten kerek világának, olaszul meg franciául csiripolnak. Századok jönnek-mennek (közben a pipa ki-kialszik, affene!), s mindössze annyi a változás, hogy egy időtől fogva már a kuruc hazafiság is sarkallja a honát szerető magyart recsegve törni a németet. Igaz, némelykor a századok során, a változó sikerrel egymást öldöső seregek által fölvert porban föltűnik egy-két izgága, idegen nyelveken kotyogó, deviáns alak, mint teszem azt Janus Pannonius vagy Bartók Béla, de ez a lángpanorámás háttér előtt pipázó ember híres nyugalmán nem sokat változtat. Jöhet neki annyi lánglelkű finnugor, ahány csak akar, ő bizony csak nem ugor, hanem rendületlen ül, mint Vörösmarty Mihály, aki kőbe vésve, szoborként hallgatja a lábainál kalapozó vén cigány hamis hegedülését, szemközt az Elizélt palotával, pár lépésre a Gerbeaud cukrászda nyaranta a fagylaltfalók színpompás vendégseregével tarka teraszától. Ahogy a nagy posztmodern filozófus (és egy bizonyos szemszögből nézve Nádas Péter mellett a legnagyobb magyar író) Esterházy Péter mondotta volt, más helyen, más tárgyról, de örök érvénnyel: „Ennyi!”

A rendszer lebontását a hazai reformértelmiség persze már korábban megkezdte. A harmincas évek művelt irodalompártolója hökszlinek ejtette Aldous Huxley világhatású, modern angol író nevét (és mitől volt világszám a hapek?, kérdezi a kisebbik lányom, tervei szerint szintén leendő anglista, tüzet tudott nyelni?), piköpnek – sejthetőleg a kiköp mintájára – a pick upot, és ha megérte századunk hatvanas-hetvenes éveit, a sűrűsödő nemzetközi konferenciákon halálra szégyellte magát a két háború közt fölszedett rossz kiejtéséért, mégis megpróbált legalább megnyikkanni. Nagyobb gond nélkül beszélni azonban csak a következő generációk kezdtek. Ironikus módon épp az összeomlófélben lévő pártállam roskadozó egyetemei bocsátották ki legnagyobb számban a szilárd nyelvtudású diplomásokat, az új idők tárgyalni tudó szakértőit, menedzsereit, szélhámosait. És, hogy el ne felejtsük, zömmel a szövegelvű irodalom hazai meghonosítóit és művelőit is.

E szövegelők közül egy a jeles tehetségű, modern prózaszerző, a lázas ifjúból mindinkább módszeres felnőtté érő Molnár Miklós is, e helyt őszinte tiszteletünknek és csipkelődő hajlamunknak egyaránt tárgya. Ő ugyanis már olyan jól tud angolul, hogy őt egyenesen Joyce Ulyssese sújtja főbe, olyannyira méghozzá, hogy az erőteljes irodalmi ráhatás alanya azóta is szédül belé, mint ébredéskor az önnön nyomában tántorgó Finnegan. Kívánjunk tehát a magyar ír(ó)nek(nak) bőséges reggelit, és térjünk a tárgyra.

Molnár Miklós nyelvtudása nehézjárművén hajt be Karinthy gubancos angolkertjébe, és a filológia éles kaszapengéjével vág rendet benne. Kevésbé költőien: kimutatja Karinthy nemzedékek óta rajongás övezte Milne-fordításairól, a Micimackó-könyvekről, hogy fordításnak csapnivalók, hűtlenek, felületesek, helyenként hamisításszámba menő részletekkel.

Morzsoljunk el a szemünk sarkában akár egy-két könnycseppet is, be kell látnunk, hogy a bíráló mosolytalan arca nem egy ámokfutóé, s hogy a szívünkhöz nőtt tárgy bőségesen rászolgál a szigorú kritikára. A mára tisztes iparrá szerveződött magyar műfordítás bármelyik nagyüzemének anyagátvevője, ismertebb nevén a kiadói kontrollszerkesztő seprővel kergetné ki a szobájából azt, akinek lenne képe ilyen elemi hibáktól hemzsegő szöveggel beállítani hozzá. Karinthy félreért, kihagy, önkényesen változtat, átír, tobzódik a bűnben.
Szegényebbek vagyunk tehát egy legendával?
Egy tanulsággal mindenesetre gazdagabbak.
Molnár Miklós bűnüldözőben maga is bűnbe esik. Úgy belevakul Milne szövegébe, hogy elveszíti a mértéket Karinthyhoz.
Már Déry Tibor szájából sem hangzott jól, amikor önéletrajzában Karinthyt lehumoristázta; mit szóljunk ahhoz, hogy Molnár Miklós Karinthy olcsó szóvicceiről értekezik? Molnár Miklós előadásában az a kép kerekedik ki, hogy egy mélyjáratú, a kínai filozófiával rokonszenvező, a komoly írók klubjába is fölvehető angol író remekművét egy felületes pesti kabarészerző a maga léha viccelődésével tönkresilányítja és szalonképtelenné teszi.
Ez történik-e, ennyi történik-e valójában?
Ha már a mélység búvárául szegődünk, bukjunk mélyebbre a szöveg felületénél. Molnár Miklós főként az angol humor mögött derengő kínai eszmét, témánkhoz illő, közepes árfekvésű szóviccel élve, a God save Tao-te King szemkápráztató mutatványát kéri számon Karinthytól, nem gondolva azzal, hogy ez a fénytörési jelenség nagyon is helyhez és időhöz kötött. Milne a viktoriánus Anglia szülötte, a világ iránti érdeklődésének mélységét, természetességét, mondhatnánk, legitim voltát a British Museumban, részben kalózok által fölhalmozott műkincshegy magassága jelzi és szavatolja, azaz a Tao derengő fényében, fájdalom, az Elgin Marbles körvonalai is földerengenek; más szóval Milne és medvebocsa mögött olyan szilárdan áll a maga világképével a brit világbirodalom, mint – mutatis mutandis – Horatius és kortársai mögött a magáéval a római. Milne enyhe meghatottságtól párás humorának egyik forrása az a hevesen feltörő érzés, hogy kisgyerekként egy világbirodalom leendő polgára is, ni, milyen ennivalóan édes. A gyerekhős, mint a megértő felnőttek őrá, maga is egy áttekinthető világrend középpontjából mosolyog az ő csacsi, öreg medvéjére. Vérlázító, de így igaz: egy birodalom mosolyához, hogy hitelesen ragyoghasson, legalábbis egy másik birodalom kell háttérnek. Mi meg sétálhatunk az átlag tízévenként átkeresztelt utcáinkon.

Karinthy, mondhatnánk udvariasabban is, de így mondjuk, lángész. Mellesleg egy rendetlen fráter, sorry to say, egy adóssághalmozó pesti link, aki örökös anyagi gondjai közepette elfelejti megírni a tehetségéhez méltó, összefoglaló, nagy művet, ehelyett több, a tehetségéhez méltó életművet hagy ránk, a költőét, a novellistáét, a humoristáét, a parodistáét, hogy csak a jelentősebbeket említsük: minden ízében korának fia és egyben annak a nagy porfelhőnek a neveltje, mely egy összeomlott császárság helyén gomolyog az égig, és amelyben az ifjú Törless, a kortalan Joseph K. és a csodálatosan hülye Švejk mellett egyszerre csak föltűnik pondrólényének rugalmas filozófiájával dr. Ugyanaz. Csak sejtjük, hogy mi történhetett. A léha, de végtelenül kíváncsi szellem, mint máskor mássá, most éppen egy angol kertben lakó medveboccsá kívánt változni. A fordítás kulimunkájához persze nem fűlt a foga. Nem kizárt, hogy négerrel dolgoztatott: az eredményről híven tájékoztat Molnár Miklós, a szövegelemző, aki eközben sajnálatos módon háttérbe szorítja Molnár Miklóst, az írót. Ez utóbbinak ugyanis meg kellett volna éreznie azt, hogy Karinthy nem kisszerű csirketolvaj, hanem a maffia hírhedt Keresztapája. Minthogy ez esetben Karinthy a szó egyszeri és végletes jelentésében műfordít, azaz nem egyes mondatok mögül lopja ki az értelmet (ezt, ha csakugyan volt neki négere, megtette az), hanem magát a művet rabolja el, átfordítva azt szövegestől, medvéstől a neki semmit vagy igen keveset jelentő, tartózkodó humorú brit birodalmi világból a maga teli szájjal röhögő, balkánias Budapestjére. A Tanár úr, kérem világába, a maga gyerekkoráéba. Ez kétségkívül bűntény, annak viszont nagyszabású, mely tényt említetlenül hagyni nemcsak illetlenség, hanem kritikusi műhiba is. A Trotechnikus mindig Elek és társai ugyanis nem pusztán szóviccek; ugyanaz a fényesség lobban föl bennük, amitől Karinthy paródiái különbek mások mégoly találó irodalmi karikatúráinál is; az utóbbiak lehetnek találók, mulatságosak, szellemesek, az övéinek a java mindig elképeszt valami szürrealista csillagrobbanással, amitől Karinthynak e művei is fölrepülnek a költészet mennyboltjára, hogy izzó botránykőként ott húzzanak meteorcsóvát, az eredetijükkel egy magasságban.

Mindez persze nem érinti a szövegkritikus igazságát. Karinthy Micimackó-fordításai, ha a szöveghűség mai követelményei szerint tesszük vizsgálat tárgyává őket, nincs mese, rosszak. Hanem hát mi ezzel a gond? – kérdezzük nagy álnokul. Fordítsa őket újra, aki tudja! Höhö, tesszük hozzá, de ezt már csak némán, magunkban.

Minthogy minden fordító útja a szavak sötét bozótján át vezet. Ott pedig az értelmezés rugós csapdái mellett még egy zenei hallással megvert áspis kélgyó is leselkedik a gyanútlan műbírálóra. Molnár Miklós például rezzenéstelen arccal rója föl Karinthynak azt, hogy a nemzetközi filozófuskörökben is nagyra értékelt medvebocs nevéből elsikkasztotta a Taóban oly fontos jelentést hordozó Pút.

E helyütt átadjuk a szót egy nálunk illetékesebbnek:

SICC, ELEK, MOST VICCELEK

(Micimackó olcsó szellemessége, de ez még semmi, mert
ez még csak a CÍME, most jön csak a SZÖVEG!!)

Vagy lenne, ezer bocs’, Winnie, a Fing a tao
műfordításban?
Egy medvebocs ebben hinni ingatag,
hű férfitársam.

Orbán Ottó: Rejtett működés – Esszék, cikkek, kisprózák
Összegyűjtött prózai írások II.
Magvető Kiadó, Budapest, 2019