Varga Imre nekrológja

Rózsa Gyula |

Életének 97. évében, december 9-én elhunyt Varga Imre, a Nemzet Művésze.

Nagyon mélyről indult. A magyar művészethistória ismer juhászbojtárból lett költőket és csikósból lett szobrászokat, de mindezekhez képest is abszurd a megtett út nagysága az ezerkilencszázötvenes főiskolai felvételiig. Családja föld­bir­to­kos-gyanús, maga repülőtiszt a világháborúban, Signum Laudisa később majd a saját múzeumában kerül üveg alá, egyelőre az orosztanár ilyen feladatokat ad a főiskolán: „Varga Imre pedig azt fordítsa le, hogy harcoltam a felszabadító Vörös Hadsereg ellen.”

Így történt. Ehhez képest ötvenhatban kitüntetéssel végez, diplomamunkáját, a Magvetőt életnagyságúnál némileg nagyobb léptékben hamarosan felállítják a budapesti mezőgazdasági kiállítás területén. Az alumíniumfigurával a harminchárom éves, megkésve pályakezdő remekel, nem megközelíti, hanem máris megvalósítja azt a klasszicitást, amelyet a patrónus, majd jóbarát Pátzay Pál éltet a legjobb műveiben.

És amelyet szinte azonnal meghalad a pályakezdő Varga. Ülő, fekvő nőszobrai nyersebbek, gondolkodó, fekvő fiúi szerkezetesebbek ebben az ülő-fekvő nőket, meg gondolkodó, fekvő fiúkat éppen túltermelő periódusban. Az igazi áttörés, egyszersmind a hírnév – minden irányú hírnév – megteremtője azonban a Prométheusz lesz hatvanötben, a X. Magyar Képzőművészeti Kiállításon.

A krómacélból hegesztett Prométheusz a tapintatlan varrataival, a felsebzett acéllemez felületei alól kilátszó vashuzal-inaival és cső-ereivel nemcsak pátoszos emlékműve a mitológiai teljesítménynek, a hatalmas áldozatnak, hanem, bizony, nem is nagyon titkoltan, groteszkgyanús is. Ha nem tűznyelő artista is, amint egyik jószándékú kritikusa látni vélte, a felemelt lángcsóvában van némi sportolói-atlétagyőztesi mellékíz a kétségkívül éles, szabálytalanra szabdalt lángelemek fenyegetése ellenére, és maga a domborított-hegesztett, belül üres lemeztest is hordoz némi kétséget-kettősséget a megszokott tömör kő és a súlyos bronz emlékművekhez képest.

Varga ekkorra, a hatvanas évek közepére már a sajátjaként dolgozik a század úgyszólván vala­mennyi forma- és gondolatrendjével. Nem feledhetjük, hogy általában is a hatvanas évtized eleje-közepe az az időpont, amikor a szocreálon felnőtt magyar művész-évjáratok kezdik fel­fe­dez­ni mindazt, amit a számukra korábban elzárt egyetemes művészettörténet megteremtett.

A próbálkozások, legalábbis az első időkben, túlnyomó részt kapkodóak, szükségszerűen féleredmények. Nem úgy Varga esetében, aki pedig legalább négy irányban terjeszti ki a területét az ötvenkilenccel kezdődő évtizedben. Zenét hallgató nője a nyersebbé vált klasszi­cizmust (1959), a fehérvári alumíniumgyárban készült Beszélgetőkje a kezessé vált konst­ruk­tivizmust (1967), a Prométheusz ambivalenciája akárhogy is, a szürrealitást próbálná ki (1965), és ehhez jönne a Radnóti, a Professzor az éppen feltörő pop-art felfedezésével (1969).

A feltételes módot pedig az indokolja, hogy Varga valójában nemcsak megismeri és kipróbálja, hanem azonnal érvényes, egyéni és hiteles művekké teljesíti is ki a hajdani és vadonatúj izmusokat. Csak a pop-art hatásnál maradva: bronz Radnótija éppoly „megszólalásig” hiteles a fakorlátnál, mint Duane Hanson poliészterfigurái a szupermarketben, és Professzora nem kevésbé valósághű az asztalnál, mint Georges Segal gipszöntvényei az étteremsarokban.

A különbség nem az anyagban, hanem a végeredményben van. Varga Imre látszólag natúrahű hősei úgy viselnek ormótlanná kopott bakancsot, úgy támaszkodnak a pőrén biedermeier gyertyatartó mellett, hogy a natúrahűség mártír magyar költősorsot és mostoha körülmények ellenében eredményes magyar professzori életművet testesít meg.

Köztéri szobrászata ezzel a bravúros – mert valóban bravúros – közvetlenségével példátlanul népszerű lett a klasszicizmuson, de inkább naturális klasszicizmuson felnőtt országban. S minthogy ötleteit a zászlórúdtól lefelé lépegető Lenintől a jancsikályhás kietlenségben megdermedő Derkovitsig elementáris közvetlenséggel és plasztikai mesterbiztonsággal valósította meg, vélhetnénk, hogy hasonlíthatatlanul sikeres tevékenységét a gyakorlati művészetpolitika is értéssel fogadta. Ezzel szemben Károlyinak a kisplasztikai változatban még törött, lesújtó gótikus ívét a hivatal szimmetrikussá ünnepélyesítette a Parlament tövében, a Partizán falba lapuló bronza körül a korabeli „felkoncoltatik”-hirdetményeket az egyébként is megalomán pillérekről eltüntette Újpesten, és a hasadt fakorlát, amelynek a törékeny bronz Radnóti Mohácson még nekitámaszkodik, szégyenszemre mindmáig hegesztett krómacél a Nagymező utcában.

Később, a rákövetkező esztendőkben Varga tekintélye már akkora kül- és belföldön, hogy a jelek szerint úgy és azt dolgozik, ahogy és amit akar. De a megelőző hosszú évtizedek bornírt hivatali intervenciói, torz módon, önmagukban is képesek jelezni, hogy Varga Imre hatása példátlan a magyar köztéri plasztikára és az erről való közgondolkodásra.

Az írás korábban megjelent a szerző Képzőművészeti rovat oldalán