Kovács András: A Kádár-rendszer és a zsidók (részlet)

Posted on 2019. november 26. kedd Szerző:

0


Bevezetés

Zsidók, politika és „zsidópolitika”
a kommunista rendszerben

Sokakat meglepett, hogy a közép-európai országokban a kommunista rendszer bukásával szinte egyidejűleg megjelent a nyílt antiszemitizmus. A vélemény- és sajtószabadság megvalósulásának első kellemetlen következményeként frissen hazatért szélsőjobboldali emigránsok, jelentéktelen hazai politikusok és marginális politikai csoportocskák azonnal használni kezdték a „zsidókérdés” elfeledettnek hitt nyelvét. Igazi riadalmat azonban az okozott, amikor a politikai centrumhoz közeli közszereplők fellépései során is felhangzottak a régi antiszemita nyelv egyes formulái, amelyek leplezetlenül a zsidóellenes érzületek mozgósítását szolgálták, mint például az első lengyel elnökválasztási kampány során, vagy az első szabad választások idején Magyarországon. A nyíltan vagy kódoltan zsidózó politikai szereplők és értelmiségi támogatóik sokszor pragmatikus megfontolásokat követtek: az átmenet kiváltotta válságtól sújtott társadalmi csoportokat akarták maguk mögé állítani azzal, hogy bűnbakot és ezzel egyszerű magyarázatot kínáltak súlyos problémáikra, vagy a zsidó stigmával akarták megrendíteni politikai vetélytársaik személyes hitelét, népszerűségét a választási kampányok során. De bármi volt is politikai céljuk, azt feltételezték, hogy zsidóellenes érzületek gerjesztése alkalmas eszköz a cél elérésére. Mint az 1990 utáni évtizedek politikai fejleményei mutatják, ezek a számítások nem voltak alaptalanok. Mindazonáltal a későbbi fejleményekből nem következik magától értetődő válasz arra a kérdésre, hogy a rendszerváltás idején miért is volt vevő a társadalom egy nem elhanyagolható kisebbsége a politikai antiszemitizmus ideológiai kínálatára. Miért is értette meg azonnal sok ember a „zsidó kérdés” nyelvét azután, hogy nyilvános használata évtizedek óta tiltott volt a kommunista rendszerek mindegyikében?

A rendszerváltás éveinek antiszemita politikusai ugyanis nem csak képzelt közönséghez beszéltek. A kommunista rendszer bukása utáni években végzett szociológiai kutatások azt mutatták, hogy a kilencvenes évek elején Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország felnőtt lakosainak minimum 10%-a volt kifejezetten antiszemitának tekinthető. Ez az arány nyilvánvalóan magasabb annál, mint amit az akkoriban még meglehetősen kicsiny és marginális antiszemita csoportok hatása magyarázna. Ez a közeg, amit a zsidóellenesség mozgósító erejében bízó politikusok ekkor megcéloztak, nem a rendszerváltás időszakában jött létre. Úgy látszik, túlságosan is optimisták voltak azok a társadalomtudományi elemzések, amelyek azt várták, hogy a Horthy-rendszer összeomlása és a holokauszt okozta társadalmi megrázkódtatások, valamint a világháború utáni évtizedben lezajló hatalmas strukturális átalakulás az antiszemitizmus fokozatos visszaszorulásához vezetnek. Az alábbiakban olyan tényezőkre szeretnék rámutatni, amelyek fenntartották és az új körülményekhez igazították a zsidókkal kapcsolatos sztereotip gondolkodást, a zsidóellenességet, az antiszemita nyelvet és a politikai antiszemitizmust a holokausztot követő évtizedekben.

A „zsidókérdés” a kommunista rendszer
társadalmában

Az első közeg, amelyben ez a felszín alatti folytonosság nyomon követhető, a hétköznapi élet és kommunikáció, a habitusok és mentalitások világa. Nemcsak önéletrajzi regények és visszaemlékezések egész sora idézi fel a zsidókkal kapcsolatos régi történelmi sztereotípiák és a modern antiszemitizmus nyelvének és világképének jelenlétét a mindennapokban a második világháborút követő négy évtizedben, hanem bizonyítják ezt olyan elsődleges források is, mint a politikai rendőrség archívumaiból előkerült anyagok, amelyeket rendszerellenes és egyúttal antiszemita nézeteket hangoztató csoportosulások megfigyelése során titkos eszközökkel gyűjtöttek. „Ha valóban a magyar nép választotta kormány, illetve rendszer volna ez, akkor nem igyekeznének a szellemi szabadságot kiölni az emberekből. A zsidóság pedig mindebben a leghűségesebb kiszolgálójuk. Egyes pályákat maguknak privilegizálnak, oda másokat nem engednek bejutni. Így a sajtó, színház, tévé és rádió, a külkereskedelem elsősorban az ő kezükben van. Miután ők zsidók, a magyar nép érdekeit elhanyagolják, s hatalmuk érdekében kiszolgáltatják az országot a Szovjetuniónak” – idézi az egyik megfigyelt csoport szellemi vezetőjének barátaival való beszélgetését a megfigyelést és a rákövető pert dokumentáló anyagokat feldolgozó történeti munka. A „zsidókérdés” nyelvének és az antiszemita gondolkodás idiómáinak felszín alatti továbbélését szisztematikus szövegelemzéssel mutatja ki Kunt Gergely mentalitástörténeti monográfiája, amelyben kamaszok 1939 és 1957 között írt naplóinak analízise után arra a következtetésre jut, miszerint a zsidókkal kapcsolatos sztereotípiák, előítéletek és az antiszemita világmagyarázatok a háború utáni években is rendületlenül elevenek maradtak, és fennmaradásukban a családi szocializáció szerepe volt a döntő.

„Az a tény, hogy e vélekedések nyilvános vállalását [1945 után – KA] már törvény büntette… meglehetősen csekély szerepet játszott. A naplók egyértelműen jelzik, hogy a kamaszok és felnőttek számára egyaránt biztonságosnak tekintett magánszférában e képzetek továbbra is jelen voltak.”

Ezzel teljesen egybecsengenek a történész Engel Pál visszaemlékezései, aki a következőképpen idézi fel a kategóriákat, amelyeket gyermekkorában, az ötvenes évek elején családtagjai használtak a társadalom különféle csoportjainak azonosítására:

„Keresztény” polgárrá neveltetésem […] azzal egészült ki, hogy apránként megismertem a helyem a társadalomban. Hogy vannak „prolik”, vannak „kispolgárok” és vannak „a zsidók”. Mi ellenben „úriemberek” vagyunk…

A modern antiszemitizmust magyarázó elméletek szerint a zsidókról elterjedt sztereotípiák és előítéletek csak egyik komponensét képezik az antiszemitizmusnak. Az előítéletek valójában akkor szerveződnek „izmussá”, ha sokféle társadalmi interakció, konfliktus és helyzet értelmezési kereteként használják őket, vélt és valóságos társadalmi igazságtalanságok magyarázatától történelmi katasztrófák „megértéséig”. A szocializáció során megismert és megtanult sztereotípiák, elő ítéle tek, idiómák önmagukban még nem képeznek ilyen koherens értelmezési keretet. Bármily közismertek és elterjedtek voltak is ezek, a régi zsidókép továbbélő sémái még nem lettek volna elegendők az antiszemitizmus mint világnézet hoszszú távú fennmaradásához. Karády Viktor joggal feltételezte, hogy az 1945 előtti antiszemita politikai és társadalmi rendszer dicstelen bukása, a korábbi vezető elitek kompromittálódása, a holokauszt okozta társadalmi megrendülés, és új, a zsidóellenességet deklaráltan elutasító ideológiák és normák nyilvános dominanciája akár meg is rendíthette volna az érzékelt világ antiszemita értelmezésének kereteit. Ez azonban nem történt meg, és ennek okát abban kereshetjük, hogy a túlélő zsidók és nem zsidók között új konfliktusok alakultak ki, amelyek megnyitották a lehetőséget az antiszemita értelmezési keretek átszabására, a régi sztereotípiák és diskurzív sémák felhasználásával.

A háború és a holokauszt utáni években az összes közép-európai országban jelentős feszültség keletkezett az üldöztetéseket túlélő zsidók és a nem zsidók között a két világháború közötti korszak antiszemitizmusa, a zsidók diszkriminációjáért és üldözéséért való felelősség kérdése, a zsidóüldözésekben való részvétel jogi számonkérése, a zsidók elkobzott és elrabolt tulajdonának restitúciója, az örökös nélkül maradt zsidó vagyonok sorsa és az üldöztetésekért való jóvátétel kérdése miatt. Fokozta ezt a feszültséget az is, ahogy a nem zsidó társadalom egy nagy része a túlélő zsidók háború utáni státusát, gyors társadalmi mobilitását érzékelte. Számosan „zsidó hatalomként” tekintettek az új rendszerre, látván zsidó származású politikusok szembetűnő jelenlétét a közép-európai baloldali és kommunista pártok vezetésében, a háború utáni kormányokban, az új hadsereg és az erőszakszervezetek tisztikarában. Ugyanezt a percepciót erősítette – különösen Magyarországon, ahol jelentős számú zsidó túlélő volt – a régi rendszerben diszkriminált zsidók azon természetes törekvése, hogy behozzák a mobilitási hátrányokat, amelyeket az egyetemi tanulmányok folytatását és meglévő képzettségüknek megfelelő foglalkozások betöltését lehetetlenné tevő antiszemita törvények okoztak. Bibó István híres tanulmányában már a háború után részletesen bemutatta, hogyan befolyásolta az antiszemita „tudás” azokat a narratívákat, amelyek zsidók és nem zsidók interakcióiról és konfliktusairól igen korán, már az 1867-es emancipáció utáni időszakban létrejöttek, és amelyek a keresztény és zsidó középosztályt egymástól elválasztó szociológiai csoporthatárokat igazolták és erősítették. Ezeket a narratívákat a háborús tapasztalatok és a kommunista hatalomátvétel utáni évek tapasztalatai sokszor felerősítve termelték újjá, hiszen a holokauszt után zsidó és nem zsidó emlékezet, kölcsönös „tapasztalat” még élesebb ellentétbe került egymással, mint korábban. Kunt is rámutat arra, hogy a családi szocializáció során elsajátított, látens módon folytonosan jelenlévő antiszemita „tudást” a háború után is mindig konkrét helyzetek aktivizálták. Ilyen helyzeteket hoztak létre például a háború utáni évtizedben lezajlott radikális társadalmi változások: az elitek kicserélődése, egyes rétegek gyors státusvesztése, más csoportok társadalmi felemelkedése, és az ezekkel járó érdek-, norma- és értékkonfliktusok. De a „zsidókérdés” nyelve a radikális változások időszaka után, a kommunista rendszer konszolidált időszakában sem halványult el, hanem sokszor megjelent például – kódolt formában – egymással konkuráló értelmiségi csoportok konfliktusaiban, így a régi „urbánus-népi” konfliktus kontextusában. Ez esetenként olyan intenzitással történt, ami már a politikai vezetés figyelmét is felkeltette.

[Az MTA Történettudományi Intézetén belüli konfliktusokban – KA] régóta meglévő „urbánus kontra népi” ellentét látens állapota is jelentős – ha nem fő – tényező. [….] Mindenki tud az ellentétekről, a történész vezető pozíciók betöltésénél pontos statisztikájuk van a zsidó és nem­zsidó funkcionáriusokról, ahogy mondják, lámpással se lehet ezekben a pozíciókban népi származású elemeket találni. […] Valamilyen formában kellene a kérdéssel foglalkozni, mert az általuk elmondott statisztika szerintük az antiszemitizmus intézményesített fokozása.

Így adja vissza 1967-ben a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetében tapasztalt konfliktusokat a párt helyzetjelentésre kiküldött funkcionáriusa.

Kovács András szociológus

A háború utáni magyar társadalomban tehát a zsidósággal kapcsolatban folyamatosan kialakultak olyan konfliktusok, amelyek megerősítették az ezek értelmezésére kéznél lévő, a szocializáció, a társadalmi tanulás során korábban elsajátított sémákat, az érzékelt csoporthatárokat, és az ezeket tartalommal felruházó sztereotípiákat és előítéleteket. Bár az antiszemita valóságérzékelés és értelmezés tartalma részben átalakult – a Zsidó Bankár helyét a Zsidó Párttitkár vette át –, struktúrája változatlan maradt. A politika ezeket a folyamatokat ugyan a nyilvánosság felszíne alá szorította, de nagyon is számon tartotta, és közel sem ártatlan naivitással kezelte.

(Az itt olvasható könyvrészlet eredetiben irodalmi hivatkozásokat és jegyzeteket is tartalmaz.)

Kovács András: A Kádár-rendszer és a zsidók
Corvina Kiadó, Budapest, 2019