Hogyan kellett zsákban táncolni? | Kovács András: A Kádár-rendszer és a zsidók

Posted on 2019. november 26. kedd Szerző:

0


 Bedő J. István |

Mértéktartóan igyekszem fogalmazni: Kovács And­rás könyve nagyon felkavaró témát tár fel, roppant tárgyi­lagosan. A hűvös cím óriási konf­­liktust hordoz, és óhatatlanul a múltra támaszkodik. Noha csak egy szűk időszeletet vizsgál, 1956 és 1989 között, nagyon is továbbgondolandó mindaz, amit leír, bemutat.

Kovács András öt tanulmánya elszámolás egy örökséggel: az antiszemita Magyarországgal. Nem mondható ki, hogy a magyarországi antiszemitizmussal – az továbbélő folyamat. Bevezetőjének (ami önmagában a hatodik tanulmány) – minden helyén idézőjelesen hivatkozik „zsidó ügyre”, „zsidópolitikára”, mert a vizsgált anyag szóhasználatától távol tartja magát. Ugyanis a címben jelölt, politikailag igen kényes időszakban a hatalom igyekezett nem vallásellenesnek (különösen nem zsidóellenesnek) mutatkozni. Csakhogy a deportálásból nagy szerencsével hazatérők kérdését, gondjait se félretolni nem lehetett, se túldimenzionálni nem volt kívánatos. A politikusok mögött ott állt a Szovjetunió meg nem fogalmazott (és megfogalmazott) elvárásaival, körülöttük meg (vagyis a nómenklatúrában IS) a háború előtti (bőséges) antiszemita sztereotípiákat hordozó emberek, másfelől a politizálók közé betagozódott egykori üldözöttek. Kádár maga is (ma úgy mondanánk) kódolt kifejezéssel utal ez utóbbiakra.

A tanulmányok hátterét adó iratok mind a TÜK (titkos ügykezelés) jelzetet viselik. Sok száz (ezer?) ilyen iratot kellett átfésülni, nem csak hazaiakat, hiszen igen sok (egy)párt- és állami eredetű feljegyzésnek volt nemzetközi vonatkozása. (Zárolt, nem kutatható anyag még ma is akad bőségesen.)

Akármelyik témakört választjuk ki, a belőlük kirajzolódó kép röviden: gyomorforgató. Természetesen érdekes megismerni, hogyan reagál a magyar politika a hazai zsidóság és (követségén keresztül) Izrael Állam kapcsolatára, az Eichmann-perre. A tanulmányokból a fiatalabb korosztály számára kiviláglik, hogy az állampárt és maga az állam vezetése veszélyes sziklaszirtek között próbált navigálni. A Szovjetunióhoz kötődve, amely a szocializmust exportálta egyes arab országokba, Magyarországnak – akkor kifejezéssel: a szocialista tábor tagjaként – az arab országokat kellett szeretnie, miközben a megmaradt hazai zsidóság Izraellel rokonszenvezett. A politikai cél viszont ennek megakadályozása volt, az igénybe vett és változatos eszközök pedig csak negatív jelzőkkel írhatók le. Többször és máskor is alkalmazott módszer a hangsúlyeltolás volt. A sajtót egyes témák elhallgatására, apróságok felfújására, esetenként személyek és szervezetek hiteltelenítésére (diszkreditálására) szólították fel.

Az Eichmann-per kezelése beleilleszkedett a kor általános antifasiszta koncepciójába, egyben az említett hangsúlyeltolással szinte más színezetet is igyekezett adni a tényeknek. A párt Politikai Bizottságának ülésén Kádár így fogalmazott: „Nem jó ezekből a nyomorult, fasiszta ügyekből kizárólag zsidókérdést csinálni. Ha ebben a dologban fellépünk, a döntő az legyen, hogy ez az Eichmann a magyar állampolgárok ezreit gyilkolta meg. Ennek a vonalnak kell erősnek lennie, ne az a vonal legyen, hogy zsidókérdést csinálunk ebből az ügy-ből. Eichmann nem csak zsidókat gyilkolt meg, mások is voltak ott. Ez nem zsidókérdés, ez a fasizmus és antifasizmus kérdése. Elismerjük az izraeli bíróság jogát ebben a dologban.”

A hatnapos háború minősítése még nagyobb apparátust követelt. A szocialista országok minden vezetője „sápadt vala és reszketni méltóztatott” (vö. Petőfi naplója), s mind rohant véleményt egyeztetni Moszkvába… Ez persze érthető, a hidegháború idején nem volt alaptalan a gyanú, hogy az összeütközés forró háborúvá válik. Napi megbeszélések, izzó telefonvonalak, finom vagy keményebb alkudozás – csak hogy nagyobb baj ne legyen…

Mindezeknél gusztustalanabb volt pedig a csöndes és alattomos háború a zsidó közösségek ellen. A rendszer a vallásosság megélésére korlátozta a zsidósággal való azonosulást, ennek érdekében a zsidóság prominens személyiségeit – de nem csak őket – megfigyelték. Nem volt olyan szint, ahonnan ne jelentett volna valaki. Vagy megzsarolták és beszervezték, vagy odaültették, hogy a belügyminisztérium jól informált legyen, és főleg érvényesíteni tudja az akaratát. Széthúzást, összeütközést érjen el, intézményekben, oktatásban, mindenhol. Amíg ezeket írom, jött a hír, hogy két újságírót pécéztek ki, tettek plakátra, mint Izrael ügynökeit. Mintha újratermettek volna a barnaigesek.

Kovács András nagyon alapos könyvét kétféleképpen lehet olvasni, vagy csak a tanulmányokat, vagy mindegyik után a levéltári iratok eredetijét. Mindenhogyan fontos mű. De, ismétlem, világos fogalmazásai ellenére igen nehezen megemészthető.

A Kádár nevével címkézett kor már lezárult – ám a tisztánlátás kora még nem jött el.

Kovács András szociológus

Kovács András: A Kádár-rendszer és a zsidók
Corvina Kiadó, Budapest, 2019
440 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 3192 Ft
ISBN 978 963 136 6136

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Ez a kötet, korábban zárt levéltárakban őrzött titkos iratok közzététele és elemzése révén azt mutatja be, hogy hogyan kezelte a „zsidó ügyeket” a magyar pártállam 1957 és 1989 között, hogy milyen volt – nemzetközi összefüggésekbe ágyazva – a „legliberálisabb” kommunista rezsim, a Kádár-rendszer „zsidópolitikája”. Kádár János és Leonyid Brezsnyev, szovjet pártfőtitkár 1967-es telefon­be­szél­ge­té­seinek jegyzőkönyveiből és egy sor más doku­men­tum­ból jól követhető, hogy hogyan irányította és hangolta össze a moszkvai vezetés a szovjet tömb országainak politikáját „zsidó ügyekben”, és mekkora volt a magyar pártvezetés mozgástere ezen a területen. (…)