Colson Whitehead: A Nickel-fiúk (előzetes, részlet)

Posted on 2019. november 11. hétfő Szerző:

0


A kis Elwood Curtis egy szegregált, feketék lakta városnegyedben nő fel és a szívébe zárja Martin Luther King szavait, miszerint „ő is van olyan jó, mint bárki más”. A szülei elhagyták, de nagyanyjának hála Elwood megmarad a jó úton és be akar iratkozni Tallahassee egyetlen fekete főiskolájára. De ebben a világban, az 1960-as évek elején, az USA déli államaiban egy fekete fiúnak egyetlen hibát is elég elkövetnie, hogy a jövője füstbe menjen. Elwoodot elítélik, egy Nickel Akadémia nevű javítóintézetbe kerül, ami valójában groteszk kínzókamra, ahol a szadista nevelői kar veri és szexuálisan bántalmazza a diákokat…

Előszó

A fiúk még holtan is csak bajt okoztak.
A titkos temető a Nickel campusának északi oldalán terült el, egy burjánzó, nyíratlan réttel borított félhektáros részen a régi munkapajta és az iskolai szemétdomb mögött. Ezt legelőnek használták, amikor az iskola még fenntartott egy tehenészetet, és a tejet helybelieknek adta el; ez volt Florida állam egyik ötlete arra, hogyan mentesítse az adófizetőket a fiúk eltartásának költségei alól. Az irodapark építői egy kis pihenőteret terveztek a mező helyére, négy vízi díszépítménnyel és egy zenekari betonemelvénnyel bizonyos eseményekre. A holttestek felfedezése költséges problémát jelentett az ingatlanirodának is, amely a környezettanulmánytól várta a zöld utat, és az államügyészi hivatalnak, amely nemrég zárt le egy nyomozást gyermekbántalmazási ügyben. Most kezdhettek új vizsgálatot, meg kellett állapítani az elhunytak kilétét és a haláluk módját, és képtelenség volt megmondani, hogy mikor lehet az egész istenverte helyet végre ledózerolni és kiradírozni még a történelemből is, ami pedig mindenki szerint rég esedékes lett volna.

Az összes fiú tudott arról az ocsmány helyről. Aztán a Dél-floridai Egyetem egyik hallgatója hozta az egész világ tudomására évtizedekkel azután, hogy az első fiút krumpliszsákba kötözve elásták oda. Arra a kérdésre, hogyan szúrta ki a sírokat, Jody azt felelte: „Gyanús lett a föld.” A besüppedt talaj, a tengődő gazok. Jody és az egyetem többi régészhallgatója hónapok óta dolgozott az iskola hivatalos temetőjének feltárásán. Az állam addig nem szabadulhatott meg az ingatlantól, amíg a földi maradványokat újra nem temetik, a régészhallgatóknak pedig kellett a terepgyakorlatért járó kredit. Karókkal és zsineggel négyzethálókra osztották a területet, aztán nehézgépekkel és kéziásókkal nekiláttak ásni. A talaj átszitálása után csontok, övcsatok és üdítős üvegek hevertek a tálcákon, akár egy áttekinthetetlen tárlat.

A Nickelben a fiúk Csizmadombnak hívták a hivatalos temetőt. A nevet a szombati matinéból vették, amit nagyon szerettek, mielőtt az iskolába kerültek, és meg lettek fosztva az efféle szórakozástól. A nevet a dél-floridai egyetemisták is átvették, akik pedig életükben nem láttak westernfilmet. Csizmadomb a campus északi részén terült el, közvetlenül a nagy lejtő felett. A sírokat jelző nagy, betonból öntött X-eket derült délutánokon megvilágította a nap. A keresztek kétharmadára véstek nevet; a többi üres maradt. Az azonosítás nehézkesen ment, ám a fiatal régészek közti versengésnek köszönhetően mégis történt haladás. Még a hiányos és rendszertelenül vezetett iskolai nyilvántartásban is sikerült leszűkíteniük a lehetőségeket, hogy például ki lehetett WILLIE 1954. Az elégett maradványok jelezték azokat, akik az 1921-es hálótermi tűzben vesztek oda. Az életben maradt családtagokkal – már akiket az egyetemisták fel tudtak kutatni – való DNS-egyezés a holtakat újra az élők világához kapcsolta, amely addig nélkülük járta a maga útját. A negyvenhárom holttestből hét maradt névtelen.

A fehér betonkereszteket a régészhallgatók egy kupacba hordták a felásott terület szélén. Egyik reggel arra tértek vissza dolgozni, hogy valaki ízzé-porrá zúzta a kereszteket.

Csizmadomb egyesével engedte el a fiait. Jodyt izgatottság fogta el, amikor slauggal leverette az egyik árokból kiemelt tárgyakat, és meglátta élete első maradványait. Carmine professzor úgy vélte, hogy a kezében tartott kis, furulyaforma csont minden valószínűség szerint mosómedvéé vagy egy hasonló kis állaté lehetett. Aztán a titkos temető kárpótolta Jodyt. Több térerőt keresve barangolt, eközben akadt rá. A professzor igazolta a megérzését a csizmadombi leletek szokatlanságával kapcsolatban: a sok betört és kilyukasztott koponya, az öregszemű söréttel teli bordák. Ha a hivatalos temetőben nyugvó maradványok is gyanúsak, mi történhetett azokkal, akiket jeltelen helyen földeltek el? Két nappal később halottkereső kutyák és képalkotó radarok erősítették meg a feltételezést. Se fehér keresztek, se nevek, csak csontok, arra várva, hogy valaki megtalálja őket.

– És még iskolának nevezték – jegyezte meg Carmine professzor. Sok mindent el lehet rejteni fél hektár földben.

Az egyik fiú vagy az egyik rokon leadta a drótot a médiának. Az egyetemisták akkor már kapcsolatban álltak néhány Nickel-fiúval, akihez eljutottak az azonosítások során. Saját gyerekkoruk színterének zsémbes bácsikáira vagy mogorva alakjaira emlékeztették őket ezek a fiúk, olyan emberekre, akik talán megenyhülnek, ha megismered őket, de az a kemény mag örökre megmarad bennük. A régészhallgatók beszéltek a másik temetőről a fiúknak, a halott fiúk szüleinek, aztán egy helyi tallahasseei tévéállomás kiküldött egy riportert. Sok fiú beszélt már korábban a titkos temetőről, de mint ahogy a Nickellel kapcsolatban mindig történt, senki nem hitt nekik, amíg mástól nem hallották.

Az országos sajtó is felkapta a sztorit, és az emberek első ízben látták az igazi javítóintézetet. A Nickel akkor már majd három éve bezárt, ami megmagyarázta a terület elvadultságát és az ismerős kamaszvandalizmust. A képeken még a legártatlanabb helyszín – egy ebédlő vagy a focipálya – is baljósnak tűnt, nem volt szükség kameratrükkre. A felvételek nyugtalanítóak voltak. A sarkokban árnyékok ólálkodtak-remegtek, minden folt vagy jel száraz vérnek látszott. Mintha a videófelszerelés kiemelte volna minden kép sötét jellegét: azt a Nickelt vette fel, amit látni lehetett, és azt a Nickelt mutatta, amit nem lehetett látni.

Ha pedig ez történik az ártalmatlan helyekkel, akkor hogy nézhetnek ki a valóban kísérteties helyek?

A Nickel-fiúk élete annyit sem ért, mint a lyukas penny, sőt mint maga a lyuk a pennyben. Az elmúlt években néhány véndiák támogatócsoportokat alakított, újra felvették egymással a kapcsolatot az interneten, találkozgattak büfékben és McDonald’sokban. Egy óra autózás után leültek valaki konyhaasztalához. Közösen végeztek fantomrégészetet, visszaástak az évtizedekbe, és láthatóvá tették az emberi szem számára azoknak a napoknak a diribdarabjait. Mindenkinek megvoltak a maga szilánkjai. Azt szokta mondani, később majd benézek hozzád. Az iskola alagsorába vezető rozoga lépcső. A vérben tocsogó lábujjaim a tornacipőben. A töredékekből bizonyítékokat raktak össze a közösen átélt sötétségre: ha neked igaz, akkor másnak is igaz, és már nem vagy egyedül.

Nagy John Hardy, egy nyugdíjas szőnyegkereskedő Omahából honlapot tartott fenn a Nickel-fiúknak, ahol a legújabb hírekkel szolgált. Tájékoztatta a többieket egy újabb nyomozást célzó petícióról és arról, mi a helyzet a kormányzat nyilvános bocsánatkérő közleményével. Egy villogó digitális ábra mutatta a javasolt emlékműre befolyt támogatás összegét. Ha e-mailben elküldted Nagy Johnnak a te Nickel-történetedet, a fotóddal együtt kitette a honlapra. Aztán megoszthattad a linket a családoddal, mintegy azt mondva: Itt tettek ilyenné. Magyarázat és bocsánatkérés.

Az évenkénti találkozó, amelyre már ötödik alkalommal került sor, furcsa, de szükséges volt. A fiúk immár öregemberek voltak, feleséggel és exfeleséggel, gyerekkel, akivel vagy beszéltek, vagy nem, bizalmatlan unokákkal, akiket vagy elhoztak hozzájuk néha, vagy akiket sosem láthattak. A Nickelből kikerülve vagy összekotortak maguknak valami életet, vagy sosem tudtak beilleszkedni sehová. Olyan cigarettamárkák utolsó dohányosai voltak, amiket már nem is látni, az önsegítő ötletekről lekéstek, állandóan az eltűnés küszöbén billegtek. Börtönben adták be a kulcsot, bomlásnak indultak olyan szobában, amit hetente fizettek, megfagytak az erdőben, miután terpentint ittak. Az Eleanor Garden Inn tárgyalótermében találkoztak, aztán autókaravánban kihajtottak a Nickelhez az ünnepélyes bejárásra. Egyik évben elég erősnek érezted magad, hogy végigmenj azon a betonjárdán, ami az egyik rossz helyre vezetett, a másik évben meg nem. Elkerülted az egyik épületet, vagy éppen hogy megbámultad, az aznap reggeli erőtartalékodtól függően. Nagy John minden éves találkozó után kiposztolt egy beszámolót azoknak, akik nem tudtak elmenni.

New York Cityben élt egy Nickel-fiú, akit Elwood Curtis néven ismertek. Időnként rá-rákeresett a neten a régi javítóintézetre, hátha van valami fejlemény, de a találkozókra nem ment el, és a nevét sem íratta fel a listára. Erre számos oka volt. Mi értelme? Felnőtt emberek. Talán adogassák körbe a zsebkendős dobozt? Az egyikük egy posztban elmesélte, hogy egy éjjel Spencer háza előtt parkolt, órákig figyelte az ablakokat, a benti alakok körvonalát, de végül nagy nehezen lebeszélte magát a bosszúról. Pedig saját bőrszíjat csinált az intézetigazgatónak. Elwood nem értette. Ha már ott volt, végig is csinálhatta volna.

Colson Whitehead

Aztán amikor megtalálták a titkos temetőt, Elwood tudta, hogy neki is vissza kell mennie. A tévériporter válla felett tömörülő cédrusok láttán újra érezte a hőséget a bőrén, újra hallotta a legyek visítását. Egyáltalán nem volt messze. Soha nem is lesz.

A teljes könyvrészlet itt olvasható el

Fordította: Pék Zoltán

Colson Whitehead: A Nickel-fiúk
Kult Könyvek Sorozat
21. Század Kiadó, Budapest, 2019
272 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 3192 Ft,
ISBN 978 615 595 5327