Dr. Cecilia Chrapkowska, dr. Agnes Wold: A svéd módszer (részlet)

Azt is meg kell tanulni,
hogyan légy szülő

Egyetlen módon lehet megtanulni, hogyan kell a gyakorlatban is szülőnek lenni: magadra kell vállalnod a gyerek ellátását, teljesen önállóan, úgy, hogy a másik szülő nincs a közelben, nem segít, nem javítgatja a hibáidat, és nem tesz megjegyzéseket. Csak így ismerheted meg a gyerekedet, csak így tanulhatod meg, hogyan legyél pont ennek a kisbabának a szülője. Mindennek tisztán biológiai alapjai vannak – patkánykísérletekkel bizonyították, hogyan működik a folyamat.

Jay Seth Rosenblatt kutató az 1960-as években azt szerette volna megtudni, mely hormonok késztetik a nőstény emlősállatokat arra, hogy gondoskodjanak utódaikról. Egy frissen ellett nőstény patkány többféle cselekvési mintát is felmutat, ami a kicsinyek védelmét és táplálását szolgálja. Nyalogatja őket, fészket épít nekik, és oldalra fekszik, hogy tudjanak szopni.

Rosenblatt kísérlete abból állt, hogy különböző hormonokat adott olyan nőstény patkányoknak, amelyek még sosem voltak vemhesek, hogy tesztelje a hormonok hatását az említett „anyai viselkedésre”. A szűz nőstény patkányokhoz újszülött patkányokat helyezett be. A kölyköket rendszeresen kicserélték, nehogy éhen vesszenek, hiszen a nőstényeknek nem volt teje. A kutató néhány nap múlva meglepődve látta, hogy a nőstény patkányok „anyaként” viselkednek, holott nem szültek. Ők is szoptató helyzetbe feküdtek, fészket építettek, és nyaldosták a kicsinyeket. Még azok a nőstények is így viselkedtek, amelyek nem is kaptak hormonokat, sőt a kutatók a kísérlet megkezdése előtt még ki is operálták a nemihormon-képző szerveiket.

És ekkor jött a végső kontroll hím patkányokkal, akikhez újszülött patkányokat tettek be. És lám – néhány nap múlva a hímek is szoptató helyzetbe feküdtek, nyaldosták a kicsinyeket, és fészket építettek nekik. Akkor is ilyen gondoskodók voltak, ha eltávolították a heréiket.

A kutatásból azt a következtetést vonták le, hogy az emlősök agyában külön idegpályák irányítják az „anyai viselkedést”. Ezek mindkét nemnél megtalálhatók, és a tehetetlen kicsinyekkel való kapcsolat aktivizálja őket. Ezért az „anyai viselkedést” inkább „szülői viselkedésnek” kéne nevezni. Ha az adott idegpályák használatba kerülnek, akkor aktivizálódnak, ha nem, akkor passzívak maradnak. Nem is szükséges nemi hormon a beindításukhoz. És ahogy bármi más is az életben, a szülői viselkedés is sokkal jobban megy, ha gyakoroljuk. Igaz, hogy a patkányapák mégsem viselkednek úgy, mint a patkányanyák, de ez csak azért van, mert a természetben sosem kerülnek olyan helyzetbe, hogy a gondját kelljen viselniük a kicsinyeknek.

Az ember ugyanúgy emlős, mint a patkányok. Vagyis az agyunkban létezik egy olyan program, amely „rávesz” minket arra, hogy gondoskodjunk a ránk bízott tehetetlen újszülöttről. Viszont ezeket az idegpályákat aktivizálni kell, és minél többet használjuk, annál jobban működnek – a szülőséget is ugyanúgy kell gyakorolni, mint például a kerékpározást.

Ezzel magyarázható, miért alakul ki olyan rövid idő alatt döbbenetes különbség a szülői kompetenciában, ha az egyik szülő otthon marad, a másik pedig munkába jár. Aki otthon marad, óráról órára edzi agyának azt a részét, ami a gondoskodásért felel. Az újszülöttnek is vannak idegpályái, s rövid időn belül igazi specialista lesz abban, hogyan tudja elérni, hogy idősebb testvérei és a körülötte lévő felnőttek gyengédséget érezzenek iránta, és kedvet érezzenek ahhoz, hogy gondoskodjanak róla. Különböző emberek különböző jelekre érzékenyek, és nem kell sok idő ahhoz, hogy a csecsemő rájöjjön, mi működik az éppen jelen lévő szülőnél. És nem vallana a természet bölcsességére, ha a gyerek nem pont azt a szülőt próbálná meg ellágyítani, és attól követelné meg a gondoskodást, aki tíz esetből kilencszer kéznél van. És mivel csak két személy – a baba és az adott szülő – igazítja egymáshoz az idegpályáit, a folyamat nagyon hatékonyan megy végbe.

Az a szülő, aki mindössze esténként néhány órát van odahaza, kevés lehetőséget kap arra, hogy edzhesse gondoskodási idegpályáit, hogy megtanulja megérteni gyermeke jelzéseit. És a gyermek sem használja azt az érzelmi skálát és arcjátékot, ami épp erre a személyre lenne lenyűgöző hatással. De nincs is rá szüksége, hiszen szinte mindig ott van a közelben a másik szülő, aki már komoly tréningezésen esett át, és aki már nagyon alaposan megismerte a gyermeket. Annak a szülőnek, aki akár csak néhány héten át távol marad napközben, komoly lemaradása lesz ezen a téren. A gyermek és az otthon lévő szülő egész nap folyamatosan fejleszti a kapcsolatát, és nagyon jól megértik egymást, míg te, a másik, teljesen kívülállóvá válsz. Ezt természetesen be lehet még hozni, de ha arra számítasz, hogy majd valamikor később kerítesz sort erre a feladatra, akkor hamar kialakul a kedvezőtlen felállás: az egyik szülő megérti a gyerek jelzéseit, a másik pedig nem. Már korábban említettük, mennyire komoly veszélyt jelent a féltékenység – nem valami felemelő érzés ott ülni egy síró gyerekkel, aki kapálózva akar szabadulni a karjaidból, de azonnal megnyugszik, amint a másik szülő megjelenik. Tervezzétek tehát eleve úgy, hogy mindkét szülő ugyanannyi időt tölthessen otthon, tehát ugyanakkora esélye legyen rá, hogy kifejlessze szülői képességeit és jól megismerhesse gyerekét. Ez egy hosszú távra szóló beruházás.

Természetesen úgy is próbálkozhatunk egy szoros és jó kapcsolat kialakításával, hogy csak a gyerek néhány éves korában kezdünk komolyan foglalkozni vele. De a tapasztalat azt mutatja, hogy igencsak nehéz bepótolni az elmulasztott időt, és nagy a kockázata annak, hogy a gyerek mindössze udvarias érdektelenséget mutat az olyan szülő iránt, aki nem volt jelen a kezdetektől fogva. Ha tehát szeretnél jó szülővé válni, akkor sokkal biztosabb, ha már az újszülöttel gyakorolod a szülői hivatást.

A svéd országgyűlés egyik női parlamenti képviselője azt mesélte egyszer, hogy a négy gyerekéből hárommal ő maradt odahaza, mert akkoriban még csak ez volt lehetséges. A negyedik gyerek születésére megváltozott a törvény, az apák is otthon maradhattak gyermekükkel, ezért megfelezték férjével a gyermekgondozási szabadság igénybe vehető napjait. Amikor felnőtt gyermekeik később hazatelefonáltak, csak a legfiatalabb gyerek beszélt ugyanolyan örömmel bármelyik szülővel, attól függetlenül, hogy épp ki vette fel a telefont. A másik három gyerek mindig az anyjának akart mesélni, akkor is, ha az apa vette fel a telefont. Hány rádióriportot hallottunk már, amelyben őszülő apák azon keseregnek, mennyire megbánták, hogy nem voltak többet gyermekeikkel, amikor azok még kicsik voltak.

Bizony rémisztő érzés egy síró újszülöttet tartani a kezedben, mikor fogalmad sincs róla, mit kezdj vele. De ne feledd: mindenki pontosan ugyanilyen ügyetlen és tehetetlen kezdetben, ezen csak és kizárólag a gyakorlás segít. Bizonyítható, hogy a történelem során az emberek gondoskodtak saját és nemritkán mások utódairól is. És gondolj csak a hím patkányokra – ők is képesek voltak gondoskodni kicsinyeikről! Ha még cumisüvegük is lett volna, a patkánykölykök bizonyára úgy érezték volna, pompás gyerekkoruk van apjukkal.

A gyereknek természetesen az a legjobb, ha két szülővel van szoros kapcsolata, nem csak eggyel. Mégis nagyon sokan gondolják úgy, s ezt nyilvánosan is hangoztatják, hogy jobb, ha az anya vállalja magára a fő felelősséget, „legalábbis eleinte”, s hogy az a jó megoldás, ha a gyerek szép sorban találkozik egy-egy újabb, neki később fontossá váló személlyel. Nem létezik olyan kutatás, ami ezt a véleményt alátámasztaná. Ez a gondolatmenet jórészt az 1950-es évek pszichoanalíziseiből táplálkozik.

Az 1950-es évek az Amerikai Egyesült Államokban és más fejlett nyugati országokban visszalépést jelentettek a második világháború idején munkába állt nőknek – visszaküldték őket az otthonaikba, hogy ne jelentsenek konkurenciát a férfiaknak a munkaerőpiacon. A kor idealizálta a háziasszonyi szerepet, és a pszichológusok ehhez igazították elméleteiket. Azaz úgy vélték, hogy a gyereknek is ez a legideálisabb helyzet – mármint hogy az anya a tulajdonképpeni szülő, az apa pedig vendég a házban. Valójában az emberiség fejlődése során a legtöbb kultúrában az anyák, a nagynénik, a testvérek és egyéb rokonok együtt vigyáztak a kisgyerekekre, kezdettől fogva.

Fordította: Harrach Ágnes

Cecilia Chrapkowska, Agnes Wold:
A svéd módszer. Babavárás és csecsemőgondozás
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2019