Halmai Róbert: Nagyapám (részlet)

Nagyapám hosszú évekig nem nyugodott bele, hogy nem tudja, mi történt azon a végzetes estén a Légszeszgyár utca hatos számú ház ötödik emeletén. Az összes gondolatát ez töltötte ki. Hogy megtalálja az okokat. Hogy kiderítse, ki tette. Hogy tett-e bárki is bármit, vagy csak megtörtént, ami megtörtént.

Összeszedett minden iratot, amit csak tudott. Édesapám a leveleiben beszámolt mindenről, fotókat, hivatalos iratokat, újságkivágásokat küldött neki. Volt évfolyamtársától megszerezte a boncolási jegyzőkönyv másolatát. Nagyapám jegyzeteket készített. Rajzszöggel a falra tűzött mindent, amiről úgy érezte, jelentőséggel bír. Az összefüggéseket a rajzszögek között madzaggal jelölte. Órákat állt a fal előtt, minden napját ezzel kezdte és ezzel fejezte be.

Határozottan kijelenthető, hogy márpedig a mélabúnak semmilyen jelét nem lehetett felfedezni nagynénémen. Három hónappal az előtt az este előtt, amikor meglátogatta őt Bregenzben, élettel teli, vidám fiatal nő képét mutatta. Biztos benne, hogy nem követett el öngyilkosságot. Nem fordulhatott benne akkorát a világ, hogy azon az őszi reggelen önkezével vessen véget életének. És miért nem jelent meg a történtekről egy sor sem az újságban, tragikus esemény, fiatal nő halála, megoldatlan rejtély, a hatóságok felgöngyölítették, miért nem láthatta a család az állítólagos búcsúlevelet, miért kellett zárt koporsóban temetni, a temetésen miért nem jelent meg a férje, miért panaszkodott a férfira mindig nagynéném, miért akart ifjú házasként, pár nappal a halála előtt nagyanyámhoz hazaköltözni, miért daueroltatta be egyik napról a másikra a haját, miért a körömlakk, a piros ridikül, a körömcipő, a fekete szemfesték, a tintafolt, honnan és ki tépte ki azt a noteszlapot a bekarikázott dátummal, hogy került a kredenc alá az a sárdarab, ki törölte a cipőjét a lábtörlőbe, miért maradt a konyhaasztalon a tálban a meggybefőtt, ki borította fel a hokedlit, miért főtt le a zsebkendőkről a víz, miért esett ki a kulcs a fürdőszoba ajtajából, miért nincs a mosdókagyló mellett a törölköző, miért a vitrin mögött a megbontott konyak, hogy kerültek a viaszcseppek a linóleumra, a virágföld a kanapé alá, miért maradt őrlángon a konvektor, miért kívülről zárták be az ajtót.

Mint egy megszállott nyomozó, jeleket keresett. Jeleket, amik egy történetet jelölnek. Egy történetet, ami mindent megmagyaráz, egy olyan történetet, ami egyben egy másik történet vége és egy újabb történet kezdete. Teltek a napok, a hetek, múltak a hónapok, egyre több nyom került elő, egyre több történet, és a történetek újabb és újabb történeteket szültek. Míg egyik mellékszál zsákutcának bizonyult, a másikból három újabb ágazott szerteszét, hogy azokból később újabbak szülessenek.

Amikor már úgy érezte, elveszik a részletekben, leült, hogy legépelje mindazt, amire addig jutott. Hónapokon keresztül éjszakába nyúlóan ült a hordozható írógép mögött, fogytak a papírok, fogytak az indigók, fogytak a szalagok. A kattogás kihallatszott a konyhaablakon, felverte a gangos udvart, elért a tópartra is, megzavarta a színházi estet a szigeten, a kattogást visszaverték a hegyek, sokan még a német oldalon is hallották.

Nagynéném története így lett az egyik legszövevényesebb történet, amit bár senki sem olvasott, mégis az egész város ismerte.

Nagyapám gyakran úgy képzelte, hogy a Légszeszgyár utcában a konyhaasztalnál ül. Újra és újra átélte magában azt az estét, vagyis hát elképzelte, milyen lett volna átélni. Nem tudott szabadulni tőle, talán nem is akart. Úgy lett részese az eseményeknek, hogy a történetben ő nem is szerepelt.

Nagynéném a tűzhelynél állt, egy fakanállal keverte a zsebkendőket egy hatalmas lábosban, ami az egész tűzhelyet elfoglalta. Bűz, erős, szúrós szag lepte be a konyhát, ammónia, csípte a szemét, folyton a szemeit dörzsölgette. A férje a hokedlit húzta maga alá, amikor leült a konyhaasztal túlsó oldalára. Egy kenőkéssel piszkálta a viaszosvásznat, másik kezének ujjaival az asztal lapján dobolt. Úgy mondta, hogy nagynéném alig értette, amit mond, mindig így beszélt, legalábbis így kezdte, csak később emelte fel a hangját, már annyiszor elmondta, egyszerűen nem érti, mit tehetne még, hogy végre egyszer és mindenkorra megértse, ő ne lopja a napot állandóan, és pláne ne találkozgasson idegen pasikkal, miért engedi be őket egyáltalán a lakásba, miért áll velük szóba, hogyan képzeli, hogy aztán kibeszéljék, hogy a felesége ilyen rosszvérű, és rajta nevessenek a szomszédok. Nagynéném megfordult, hogy nincs ebben semmi rossz, hiszen csak egy tea volt. És ezt higgye is el neki, csapott az asztalra. Egymáshoz koccantak a kredencben a poharak. Ez nem maradhat annyiban, mondta, és felpattant. Nagyot csattant a hokedli a linóleumon.

Nagynéném elfordította a fejét, amikor megérezte a Kossuth és a Szalon szagát, az arcára nyál fröcskölődött, amikor a férje egészen közelről sziszegte, hogy hazajön, és sehol semmi, ő bezzeg egész nap halálra dolgozza magát, hajtja a pénzt, és ez a hála, hogy még felesel is. Nekilökte a kredencnek, a tányérok csörömpöltek, a poharak ugráltak, vakolat hullott a földre. Nagynéném a szemébe nézett, mélyen a barna szemébe, talán akkor történt meg egyetlenegyszer, hogy képes volt állni a férje tekintetét, neki is vannak igényei, hogy néha valaki figyeljen rá is, hogy meghallgassa. Ekkor kapta az első ütést a bal arcára, piros lett a bőr, látszott az ujjak nyoma, ribanc, ribanc az egész családja, ököllel ütötte, egytől egyig mindenki egy nyomorék, Édesapám is egy kripli, a fejét ütötte, két kézzel, egy szemétláda német féreg ő is, Szibériában a helyük, a karjainál fogva emelte meg, úgy rázta, majd a hajába markolt, úgy rángatta maga után a nappaliba.

Nagyapám nem ment velük, a konyhában maradt, megpróbált nem odafigyelni, úgyse tehet semmit, befogta a fülét, fejét az asztalra hajtotta, homlokát a hideg viaszosvászonra szorította. Megpróbált nem ott lenni, szerette volna, ha eltűnhetne innen, egy dalt dúdolt magában, valamilyen diszkóslágert, fekete férfiak és nők színes, flitteres ruhákban, a közönség táncol, az énekesek énekelnek, háromszor is végigjátszotta magában ezt a dalt, háromszor visszatekerte az elejére, de hiába próbálta máshova képzelni magát, saját képzelete fogva tartotta ott, abban a Légszeszgyár utcai lakásban.

Aztán csend lett. Nagynéném férje visszajött a konyhába, nehezen vette a levegőt, homloka izzadt, ledobta magáról a kockás flanellinget. A spájzba ment, azt a zöld üveget vette le, amibe a pálinka első főzetét gyűjti minden ősszel. Nagyapám nem próbálta megállítani, amikor a nappaliba ment az üveggel, meg sem mozdult, amikor azt a halk koccanást hallotta, szinte kellemesen csilingelő hang, mint amikor az üvegpoharat egy késsel kocogtatják meg, vagy mint amikor a körmével pöcögteti a csengőt karácsonykor a fa mellett, vagy mint amikor a foga koccan egy sörös üveg szájához. Nagynéném férje nemsokára visszaült a konyhaasztalhoz, lerakta az üveget. Az alján felkavarodott az üledék. Egy papírlapot tett maga elé, és egy sárga ceruzát.

Amíg odakint írt, nagyapám átült a nappaliba. Nézte a szőnyegen heverő nagynénémet, nézte az arcán a vörös foltokat, a leszakadt gombot, a szétrepedt harisnyát, a lábfejéről lecsúszó papucsot, szerette volna letörölni a szemöldökéből szivárgó vért, de ehelyett azt figyelte, ahogy lassan, egyre lassabban, egyre csendesebben lélegzik, figyelte, ahogy a szája szélén szivárogni kezd a hab, ahogy megrándul a térde, megfeszülnek az ujjai, gyengén belevájnak a szőnyeg rojtjaiba, majd ahogy elernyed a görcsbe szorult kézfej.

Kint a konyhában nagynéném férje a poharakkal zörgött.

Amikor mindennek vége lett, nagyapám kinyitotta az ablakot. Nagynéném a zajra felriadt, felült, körbenézett, letörölte szája széléről a habos váladékot. Sóhajtott, felállt, leporolta a fehér estélyi ruhát, megigazította a szoknya ráncait, majd a párkányra lépett. Ekkor néztek egymásra. Nagynéném rámosolygott, ragyogott az arca, biccentett felé, és kilépett az ablakon.

Egyikőjük sem lepődött meg, amikor egy helyben lebegett. Összekócolta a szél a haját, ahogy ott, a Légszeszgyár utca hatos számú háznál, az ötödik emelet magasságában, két lépésre a fal síkjától, mozdulatlanul figyelte az alatta lefékező rendőrautót. Amikor a két egyenruhás belépett a lépcsőházba, elindult, tett néhány kört a város felett, megkerülte a tévétornyot. Hamar elhagyta a Föld légkörét, megbámulta a Hold krátereit. A Mars a távolban csak egy fényes pont volt. Kikerült pár aszteroidát, hajladozott előlük, mint a házuk mögötti ösvényen a bokrok ágai elől. Elsuhant a gázóriások mellett, nevetett a Plutó szív alakú hegyláncolatán, mint Józsin nevetett a suliban, amikor a fiú szerelmet vallott neki. Az Oort felhőben tátott szájjal csodálta a milliónyi gömb alakú üstökösmagot, ruháján csillogott a kozmikus por, mint a templomból kilépve csillogtak a rizsszemek a napsütésben.

Amikor kilépett a naprendszerből, a Proxima Centauri felé indult. Sötét volt, hideg és csend, mint amikor véletlenül bezárta magát a spájzba. Órákon keresztül szelte az űrt, mire elérte a három csillagból álló rendszert, megmelengette kezeit a vörös törpe fényében, mint amikor az egyik télen sült gesztenyével melegítette ujjait a kabátja zsebében. A Szíriusz következett, majd a Barnard csillag, aztán egy kettős csillagrendszer valahol útban a Nagy Medve felé, a Ross 248 vörös törpéje, majd a Kapteyn csillag a három bolygójával. Számolta az égitesteket, ahogy a csigákat számolta eső után a járdán. Amikor elhagyta az LP 944-es lajstromjelű csillagot is, megbotlott a csillagközi porból, gázból és plazmából álló ködben, ahogy elbotlott annak idején a szőnyeg sarkában, amikor első lépéseit tette meg.

Ekkor pillantotta meg a távolban az Andromédát, fehér volt, és fényes, mint a pólya, amiben nagyanyám először szorította magához.

Halmai Róbert: Nagyapám
Napkút Kiadó, Budapest, 2019