Égi kocsmákban este hatkor | Svejk / Tatabányai Jászai Mari Színház

Tóth Zsuzsanna |

A Vidéki Színházak Fesztiváljának utolsó napján, szeptember 8-án láttam a tatabányai Jászai Mari Színház előadását, a Svejket. Előre bocsátom, hogy egyre inkább híve vagyok ennek a színháznak, az utóbbi két-három évben többször is meg­ta­pasz­taltam, hogy érdemes az előadásokért elmenni Tata­bányára, és szerencsére egyre többször talál­kozhatunk velük budapesti vendégjátékokon is. Egyre jobb maga a társulat is, izgalmasnak, út­ke­re­sőnek tűnnek a rendezések. Vagyis igazi színházi pillanatokkal ajándékozzák meg a nézőket.

Nem volt ez másként a most látott előadásnál sem. Jaroslav Hašek világhírű művét, amit valószínűleg többen láttak a számtalan adaptáció folytán – elég, ha csak a híres, 1957/58-ban kijött cseh vígjátékra gondolunk, amelyben a magyar közönség által is ismert és szeretett Rudolf Hrušinsky játszotta Svejket (persze: Švejket)  –, mintsem olvastak, noha a prózai alkotás a közép-kelet-európai irodalom megkerülhetetlen, bár befejezetlenül maradt műve. (Nekem ugyan egyetlen vaskos kötetben van meg, de ahogy az előadásban is elhangzik, eredetileg két kötetes. És humorforrásként értékeli a közönség az önreflexiót: nem lehet jó író, akinek nem sikerül egyetlen kötetben leírnia a fontos dolgokat.) Tény, hogy a regény hömpölygése, az áradó anekdotázó kedv, Svejk folytonos sztorizgatása – ami, Istenem, előképe Hrabal „mosómedvés” Pepin bácsijának! –, kevésbé alkalmas drámai cselekményként való előadásra. Ám Spiró György színpadra igazításában (amelynek több sikeres bemutatója is volt a közelmúltban) megoldhatónak látszik a majdnem lehetetlen. Igaz, a történet rendkívül bonyolult, aprólékos szépségeit, sajátos elbeszélő humorát olykor kénytelen mellőzni a színpadi előadás. A Jászai Mari Színház változata visszaadja a kisember szorongó reményét, békevágyát és kiszolgáltatottságát, valamint a háborúnak, mint általános és közröhej tárgyát képező tébolynak az abszurditását. Ami persze folyamatosan tart körülöttünk, hol lövészárkokban kuporgunk, hol a saját életünkben.

Tapasztó Ernő rendezése – aki az Aradi Kamaraszínház alapító-igazgatója, színész-rendező – egyértelműen A Kisembert állítja elénk, olyannyira, hogy kedélyes pocakjától és jellemző uniformisától is megfosztja Svejket. Ellenben fehér bohóc maszkkal, az együgyűség mintegy szent szimbólumával stigmázza, és úgy küldi fel a színpadra, esetlen tétovasággal, mintha az ecce homo chaplini mintájára tenné. Fekete Réka Tapasztóval közös dramaturgiai munkája friss és korszerű előadást eredményez, amely ugyanakkor hű Hašek eredeti művéhez, nevettet és elgondolkodtat – ahogyan azt általában a jó színház teszi. Kiemelt pillanatai éppúgy megmaradnak – mint a híressé vált mondás: Találkozunk a háború után hatkor.

Az általam felfedezett rendezői elképzelés vizualitásában és mozgásban is a méltán világhírű cseh bábművészet (épp mostanság lett az UNESCO Világörökség része) elemeit, a vásári mutatványok, némiképp a cirkusz, sőt az olcsó mulatók hangulatát hordozza. Ha nem is nevesítve, de megjelenik benne a legismertebb hazai báb, Kemény Henrik Vitéz Lászlója és az ő felesége is, főként a hírhedt palacsintasütő – éppen a magyarokkal való kaland megjelenítése közben. Kiemelkedő, ahogyan „élő” bábot szerepeltet az előadás, mondhatni bravúros Gulyás Herman Sándor (beugró) alakítása. A bábos-mutatványos jelleget a jelmezek is hordozzák – Papp Janó figyelemre méltó munkája – szinte minden öltözéknek van határozottan ilyen részlete, s ezáltal a díszletekkel is szoros szimbiózisban vannak a nagyszerű jelmezek.

Ezeket a hatásokat erősíti Fekete Anna izgalmas díszlete – (a cikk írása közben ért a hír, miszerint a Vidéki Színházak Fesztiválján a legjobb látvány díját nyerték a díszlet-jelmezért) –, amelynek fő eleme a színpadot betöltő lépcsőzetes emelvény egyik felső oldalát elfoglaló, több helyszínt megjelenítő ponyvás kordé (lásd: ekhós szekér). A rajta lévő függöny tovább erősíti a „kukucskáló színház”, a bábjáték-keret érzetét – miközben teljesen reális helyszíneket is képes látványosan megidézni; ilyen a nyitókép kocsmája, vagy épp a tábori kápolna. A díszlet további elemei is szervesen kötődnek a már emlegetett víziókhoz: furcsa, kissé mondén hangulatlámpák és vásári égősorok, mozgó budoár-kellékek (fürdőkád), és főként a remekül használható (szintén bábos eredetű) csiki-csuki dobozok. Vagyis inkább fiókok, amelyek a dobogók részeként hol látszanak, hol nem, de képesek elnyelni és előugrasztani a szereplőket – a legváltozatosabb helyszíneket képezve. Sőt! Még hangszerként is funkcionálnak. Mint ahogy hangszerként használhatók más kellékek: konzervdoboz és evőeszközök.

Külön ki kell emelni az előadás koreográfiáját – vagyis inkább mozgásrendszerét. Király Attila erősen stilizált gesztusait természetesen, és többnyire bámulatosan jól használják a színészek. Már emlegettük a koncentrált marionett-mozgást, de a táncosabb jellegű, sőt a burleszkbe hajló elemek is egészen bravúros színészi megnyilvánulásokhoz vezetnek, elég, ha Mikola Gergőre (Lukaš főhadnagy) vagy Végh Péterre (Katz tábori lelkész) gondolunk. De kiváló a női kar is (Bakonyi Csilla, Danis Lídia, Pilnay Sára).

A zenekar végig jelen van a színen. (Zene: Borsos Pál/Éder Enikő) Ez nyilván nem újdonság, mégis, itt a folytonos „mesélő”, képmutogató attitűdöt erősíti, vagyis tudatosítja bennünk, hogy egy nagyobb szabású történet, ha úgy tetszik egy Élet morzsáit kapjuk a jelenetek során. A zenészek, ha nem is cselekvő részesei a mesének, végig az aktív szemlélő státuszában vannak. A kupléként szinte önálló életet élő betétdalok erőteljes hangzása egyszerre mondén és friss, s néhol – mint az oroszok megjelenésénél – szívbemarkolóan groteszk is. S itt kell kiemelnem: a színészek kiválóan énekelnek.

Csak nagyon zárójelben jelzem meg, hogy a slusszpoén (anélkül, hogy le akarnám lőni) a színházhoz szokott nézőnek, nagyon kiszámítható. Ráadásul nem sikerült elég zökkenőmentesre sem, bár lehet, hogy csak a vendégjáték kényszerű megoldása volt. Ez azonban alig módosít a véleményemen.

Mert a fentiek alapján talán érthető, úgy gondolom, hogy ez az összetett színházi nyelven megszólaló előadás egészen kiváló. Nem csupán választott formanyelvével, de az átgondolt rendezői elképzeléssel, vizualitásával, és nem utolsósorban a remek színészi játékkal: igazi élmény. Ahogy mondtam, érdemes Tatabányára utazni mostanában.

Fotók: Tatabányai Jászai Mari Színház

Az előadás honlapján írják