Agnès Karinthi: Testvérlélek (részlet)

2015. január 4., vasárnap |
Anne Rambaud kisvárosi lakása

Nem kell hozzá sok idő, hogy Philippe rátaláljon a keresett névre a kaputelefonon, a bejárattól jobbra. A kétszárnyas kapu félig nyitva, könnyedén benyomja, belép. A feltűnően magas mennyezetű folyosón sorakozó levélszekrények máris elárulják neki, amit még tudni akar: harmadik emelet, első ajtó. Gyalog megy fel.
A lakás előtt megáll. Az ajtó fájára csavarozott aranyszínű névtábla fekete betűkkel közli a lakó nevét: Anne Rambaud. Ezúttal végre nem álmodik. Megtalálta.
Nagy lélegzetet vesz és becsenget.
Fiatal női arc jelenik meg az ajtónyílásban. Philippe arca mosolyra kerekedik.
– Megismersz?
Átnyújt egy csokor rózsát. A lány csak annyira nyitja ki az ajtót, hogy ki tudja dugni a karját és átvegye a virágot, aztán megint nem mozdul. Pár pillanatig mély csöndben figyelik egymást.
A fiú bátorítóan mosolyog.
– Hetek óta kereslek. Nem volt könnyű a nyomodra találni. Nem szerepelsz se a Facebookon, se a Twitteren.
– Nekem nem kell.
– Semmi vész. Én sem vagyok oda az ilyesmiért. Megtaláltalak ezek nélkül is.
Leplezetlen gyönyörűséggel vizsgálgatja a lány arcát.
– Semmit sem változtál. Ugyanaz a haj, ugyanaz a szem.
A nő továbbra is mozdulatlan, néma.
– Megismertél legalább? Tudod, hogy ki vagyok?
– Sajnálom, de…
– Nézd, elhoztam egy osztályképet, ez segíteni fog.
Philippe matat a hátizsákjában, majd előhúz egy nagyobb borítékot. Akkor Anne nagyra tárja az ajtót.
– Gyere be.
Bevezeti a férfit a nappaliba. A kanapéra ülnek. A férfi kiveszi a fotót a borítékból, kisimítgatja a négy sarkát. Odanyújtja neki.
– Picit meggyűrődött, tudom, de hát végül is nem ma készült! Nézd. Te itt ülsz az első sorban. Hátul, jobbról a második, az én vagyok. Philippe Bérichon.
Anne kézbe veszi a felvételt.
– 1994/95-ös tanév. A balesetem előtti évből származik a kép.
Philippe kérdő szemekkel néz a lányra.
– Baleset? Milyen baleset?
– Autóbaleset. Apám és a testvérem azonnal szörnyethaltak, én elvesztettem az eszméletemet. Amióta a kómából felébresztettek, amnéziában szenvedek.
– Bocsáss meg, én minderről semmit sem tudtam! Iszonyatos! Fogadd legőszintébb részvétemet. Erre most jövök én és felbolygatom az emlékeidet… Mi 1995 nyarán elhagytuk a várost és Nevers-be költöztünk. A szüleim ma is ott laknak.
Zavarban van, vakargatja a fejét.
– Részvétem apád és a testvéred miatt. Igazán. A testvéred neve Claire volt, igaz?
– Igen, Claire.
– Emlékszem rá. Én mindenkire és mindenre jól emlékszem, pedig látod, ennek idestova húsz éve. Claire és Anne. A két ikerhúg, ahogy az iskolában hívtak benneteket. A többiek általában összecseréltek titeket, de engem nem tudtatok megtéveszteni. Egyetlenegyszer sem! Pedig hányszor próbáltátok! Óh, az ikrek!
Nevet. A lány nem szól.
Philippe folytatja.
– Évek óta készülök visszajönni ide a városba, hogy megkeresselek. Hát nem volt egyszerű. A keresztnevedet tudtam, jó, addig rendben a dolog, de mi is volt a vezetékneved? Először az interneten kerestelek. Rámentem különböző közösségi hálózatokra. Végigböngésztem régi barátaink honlapjait, de különös módon a mi osztályunknak semmi nyomát nem találtam. Egyetlen fotót sem. Telefonáltam a polgármesteri hivatalba. Még a Paul Bert Általános Iskolát is felhívtam. Mindenhol a pokolba kívántak, elküldtek a szélrózsa minden irányába. Addig, amíg egy szép napon a garázsom mélyén egy kartondobozban rábukkantam elemi iskolai emlékeimre. Az egyik harmadikos füzetembe egy hercegnőt rajzoltál nekem, és alá is írtad művészi alkotásodat. Na, végre megvolt a családneved! Hacsak meg nem változott. Azután már ment minden, mint a karikacsapás. Internet nélkül!
Philippe Anne ölébe fekteti az osztályképet.
– Na? Visszajönnek az emlékeid?
A lány mozdulatára türelmetlenül folytatja.
– Na, várj, elmesélem neked az osztályt. Veled kezdem, ezzel a kis szőke copfossal az első sor közepén. A fotón nyugodtan ülsz, nem úgy, mint a szünetekben! Melletted ez itt Émilie Décourt. Mathieu Passignol áll pont mögötte. Emlékszel a Mathieu-re? Állandóan röhögött.
Anne nem válaszol. Nem zárkózik el ez elől a játék elől, ellenkezőleg, nagy igyekezettel szemléli ő is az osztályképet. Arca hirtelen felderül.
– A pólóm! Folyton ezt hordtam! Annyira imádtam azt a kis színes majmot rajta! Még felsős koromban is Waikiki márkás cuccokat akartam viselni. Egyszer elcseréltem az órámat egy osztálytársnőm tornacipőjéért, amikor egy délután meghívott. Ez úgy ötödikben lehetett, azt hiszem. A mamám teljesen kiborult, amikor felfedezte. Kegyetlenül megbüntetett.
– Megbüntetett? Biztos nem csak akkor, hozzá lehettél szokva! Kész kis boszorkány voltál már nyolcéves korodban! Igazi nőstény!
Egyszerre csak mindketten zavarba jönnek, egymás mellett a kanapén. Philippe visszacsomagolja az osztályképet a hátizsákjába. Anne cigarettáért nyúl. A fiút is megkínálja, de az nem kér, a lány az öngyújtójával babrál, majd lassan szívja le a füstöt. A fiú nézi. Hosszú szőke haja dúsan omlik a vállára. Gépies mozdulattal sodor hátra egy rakoncátlan fürtöt, amelyet már-már elér a cigaretta parazsa, s szabaddá teszi nagy, tiszta homlokát. Szürke szemét vékony vonallal húzta ki, arcából árad valami gyermeki ártatlanság. Philippe rámosolyog.
– Biztosíthatlak, hogy külsőre nem változtál. Belsőleg kis idő kell, hogy jobban megismerjük egymást.
Anne továbbra sem szól, szeme a távolba néz. Philippe folytatja.
– Mivel foglalkozol?
– Titkárnő vagyok.
– Hol?
– A Publi’Art nyomdában. Nem messze a Szent János-templomtól, a De Gaulle tábornok körúton.
– Én ideiglenes munkavállaló vagyok, egy munkaközvetítő iroda révén. Nevers-ben.
– Nevers-ben? Az legalább 200 kilométerre van innen!
– Sose hitted volna, hogy olyan messziről jöjjön el érted egy férfi?
Harsányan nevet, majd ismét komolyra vált.
– Mindenesetre örülök… Boldog vagyok, hogy megtaláltalak.
Pár pillanatig nézi még a lányt, aztán felemelkedik.
– Hát akkor, most, hogy sikerült és végre újra megtaláltuk egymást…
Tétován folytatja.
– Szeretnélek újra látni. Hogy felnőttként is olyan jól megismerjük egymást, amilyen jóban voltunk gyerekkorunkban. Beleegyeznél?
– Hát én, tudod… Kevés dolognak van jelentősége az életemben.
– Adj nekem legalább egy esélyt! Ki tudja? Hátha az én segítségemmel vissza tudod nyerni az emlékezőtehetségedet.
Anne olyan mélyen elmerül a cigarettázásban, hogy talán nem is hallja a szavait.
A férfi veszi a hátizsákját.
– Jó, akkor most hagylak. Nagyon örülök, hogy láttalak. Igazán. Megadom a mobilom számát.
Philippe egy négybe hajtott cédulát vesz elő a zakója zsebéből, és átnyújtja.
– Látod, mindenre felkészültem… Hívjuk egymást, jó?
– Persze.
– Remek! Akkor most megyek. Megpusziljuk egymást?
– Ha akarod.
Megfogja a lány két vállát és jobbról-balról megpuszilja az arcát.
Anne kikíséri az ajtóig. A fiú vidáman visszaint neki a küszöbről.

1994. szeptember 6., kedd | A Bérichon család otthona

Suzanne Bérichon egy tálat helyez az asztalra. Philippe lábujjhegyre emelkedik, hogy jobban lássa, mi van benne. Izgatottan tapsol örömében: édesanyja hasábburgonyát ígért az első tanítási nap megünneplésére, és nem felejtette el! Ott illatozik a tálban a ropogós, friss sült krumpli. A kedvenc étele! A gyerek ma reggel háromszor is emlékeztette anyját az ígéretére, és délben, az iskolából hazatérőben, még kétszer. Határtalanul tud lelkesedni az élet apróbb örömeiért. Bár a leckéiért lelkesedne ekkora szenvedéllyel! – gondolja az anyja, és sóhajt.
Mióta iskolás lett a fiuk, a vacsorák rendje szigorú szabályok szerint alakul. A menü összeállítása kizárólag az anya hatáskörébe tartozik. Főzelékfélék mindig vannak, hús hétfőn, szerdán, pénteken és szombaton. Amint kihallatszik a nappaliból a 19 órai Esti Híradó zenéje, ő sietve megterít. Az asztalnál az apa elnököl, ő a tűzhely felőli oldalon foglal helyet, a gyerek besiklik az asztal és a hátsó fal közé. Mindegyikük helyét külön jelzi valami személyes tárgy. Philippe megkapja kedvenc mustáros poharát, rajta a legkedvesebb rajzfilmhősével. Bérichonné az asztalkendőjét átlósan keresztbe fekteti a tányérján, vigyázva, hogy látható maradjon a szív, amit Philippe festett a szalvétagyűrűjére. Férje terítéke mellé egy üveg behűtött sört állít, de előfordul, hogy Bérichon kicseréli a sört egy üveg borral. Valójában a férj aznapi szeszesital-választása a családi vacsorák egyetlen előre nem látható eleme.
Pontban 19 óra 25 perckor Suzanne az asztalhoz szólítja a fiát. Megvizsgálja a gyerek kezét, visszaküldi a fürdőszobába kezet mosni, ha a tisztaság mértéke nem tökéletes, azután megengedi, hogy leüljön. Egyik szemével a gyerek elhelyezkedését ellenőrzi, a másikkal a faliórát lesi. Amint a nagymutató eléri a 19:30-at, egy pillanattal sem korábban, a férj is megjelenik körükben. Sportújságját leteszi a munkaasztalra, és zajosan maga alá húzza a székét. Szétrázza szalvétáját, és a felső csücsköt pólója nyakába gyűri. Amint elkészült, az asszony felszolgál.
Michel Bérichon tartja tányérját elsőnek a tálhoz. Várakozás nélkül nekilát az evésnek. Ezen senki nem ütődik meg, a begyakorolt mozdulatok könnyedsége uralkodik a szokásokon.
Miután az asszony mindenkit kiszolgált, a fia felé fordul.
– Milyen volt az évnyitó? Hogy telt a nap az iskolában? Hogy hívják a tanító nénit?
– Kati néni.
– Kedves?
– Ühüm.
A gyerek iszonyatos sebességgel nyeli a sült krumplit. A tányérja szélén jó adag kecsapot raktározott fel. Kézzel mártogatja a burgonyahasábokat egymás után a szószba. Minden hamar elfogy, kér még.
Az apa ráérősen kinyitja a sörét, pohár nélkül, közvetlenül az üvegből iszik. Egy hosszú első korty után, melyet egy kéjes, jóleső, nyögésszerű hang is kísér, ő is a fiát kezdi kérdezgetni.
– Hányan vagytok az osztályban?
– Huszonöten, a tanító néni mondta.
– Hány fiú?
Philippe az ujjain számolja.
– Tizenkettő! Kevin, Stéphane…
– Elég, fütyülök a nevekre.
Philippe újra nekilát a sült krumpli majszolásának. Arcát mosoly ragyogja be.
– Anne az én osztályomban van!
– Milyen Anne?
– Anne Rambaud.
Az apa lenyel egy korty sört, üres tányérját a felesége felé tolja. Az asszony ételt mer a tányérba, egyetlen szó nélkül.
– Hogy néz ki az az Anne Rambaud?
– Azt én honnan tudjam?
Philippe vállat von. Gondolkozik, mielőtt a következő hasábburgonyát a paradicsomos szószba mártaná.
– Ő a legviccesebb! Folyton csak nevet. A szünetben is ő találja ki a legmulatságosabb játékokat. Vele ülök egy padban.
– Miért nem inkább egy fiúval?
– Hát csak! A tanító néni mondta, oda ülhetünk, ahova akarunk.
A gyerek egyre bőbeszédűbb.
– Anne adott ma nekem egy Koszos Máté-kártyát. Két egyformája volt, az egyiket nekem adta.
– Az meg micsoda?
– A Koszosok sorozatból egy kártya. Nekem nem volt semmim cserébe, azt mondtam, majd veszek, és akkor cserélhetünk. Vehetek, Papa? Mama?
A kisfiú felváltva néz hol apjára, hol anyjára, félősen nézi a szüleit. Az anyja int neki, hogy folytassa az evést.
Az apa egy szuszra kiissza a maradék sörét. Felkel és kivesz egy másik üveggel a jégszekrényből. Amíg kinyitja, kérdi.
– Anne Rambaud, akinek van egy ikertestvére?
Philippe egyszerre három hasáb sült krumplit gyömöszöl a szájába. A keze külső oldalával letörli az állán lecsurgó kecsapot.
– Igen. De a testvére nem az én osztályomba jár.
Két korty sör között az apa mormog.
– És te a testvérével is barátkozol?
Ez egyáltalán nem hangzik barátságosan. A kisfiú felnéz a tányérjából, töpreng, mielőtt válaszolna.
– Hát, igen! A szünetben együtt játszunk.
Michel Bérichon szemrehányásokkal illeti a feleségét.
– Te biztatod, hogy ne a fiúkkal legyen, csak a picsák körül mászkáljon?
Philippe nem érti a szót, de pontosan érzi a kifejezés sértő jellegét. Egy fokkal feszültebb lesz a levegő. A gyerek már nincs is a beszélgetés központjában. Suzanne megpróbálkozik a békéltetéssel.
– Michel, légy szíves…

A férfi az asztalhoz vágja az üveget.
– Fogd be a pofád! Azt csinálok és azt mondok, amit akarok! Az a két lány két picsa, elég egyszer rájuk nézni. Azt akarom, hogy az én fiam úgy viselkedjen, ahogy a többi hasonló korú fiú. A nőstények nem neki való társaság.
Aztán a kicsihez fordul.
– Hallod, amit mondok? Egy fiú maradjon a fiúkkal. Azt akarom, hogy mától kezdve a fiúkkal játsszál!
Philippe lesüti a szemét és a még félig tele tányérját betolja az asztal közepére.
– Nem kérsz többet? – kérdezi Suzanne, mielőtt leszedné.
A gyerek megrázza a fejét. Az asszony a szemétbe üríti a maradékot, és elhelyezi a tányért a mosogatógépben.
A vacsora csöndben ér véget.

Agnès Karinthi: Testvérlélek
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2019