Viet Thanh Nguyen: A szimpatizáns (részlet)

 

5. fejezet

A boltban nem volt senki Bonon kívül, aki egy baseballmeccs foszforeszkáló, hipnotikus jelét nézte egy apró, fekete-fehér televízión a kassza mellett. Beváltottam a zsebemben lapuló csekket, az adó-visszatérítésemet az adóhatóságtól. Nem volt nagy összeg, mégis, szimbolikus jelentőséggel bírt, mert az én hazám szűk látókörű kormánya soha nem adna vissza frusztrált polgárainak semmi olyat, amit már elvett tőlük. Az egész gondolat abszurd volt. A társadalmunk a legmagasabb fokú kleptokrácia volt, a kormány mindent megtett, hogy lopjon az amerikaiaktól, az átlagember mindent megtett, hogy hogy lopjon a kormánytól, és népünk legrosszabbjai mindent megtettek, hogy lopjanak egymástól. Most, annak ellenére, hogy együttéreztem száműzött honfitársaimmal, akaratlanul is arra gondoltam, hogy az országunk most újjászületik, a külföldi korrupció terjedésének gátat vet a forradalom lángja. Adó-visszatérítés helyett a forradalom majd újra elosztja az ebül szerzett vagyont, a többet a szegényeknek filozófiáját követve. Hogy a szegények mihez kezdenek a szociális segéllyel, az már az ő dolguk. Ami engem illet, én a kapitalista visszatérítésemet arra használtam fel, hogy elegendő piát vegyek Bonnak és magamnak, hogy amnéziás állapotban tartsam magunkat a következő hétig, ami ugyan nem volt előrelátó dolog, de én így döntöttem, márpedig a döntés az én szent amerikai jogom.

Mit gondolsz, kérdeztem Bontól,

A boltban nem volt senki Bonon kívül, aki egy baseballmeccs fosz foreszkáló, hipnotikus jelét nézte egy apró, fekete-fehér televízión a kassza mellett. Beváltottam a zsebemben lapuló csekket, az adóvisszatérítésemet az adóhatóságtól. Nem volt nagy összeg, mégis, szimbolikus jelentőséggel bírt, mert az én hazám szűk látókörű kormánya soha nem adna vissza frusztrált polgárainak semmi olyat, amit már elvett tőlük. Az egész gondolat abszurd volt. A társadalmunk a legmagasabb fokú kleptokrácia volt, a kormány mindent megtett, hogy lopjon az amerikaiaktól, az átlagember mindent megtett, hogy lopjon a kormánytól, és népünk legrosszabbjai mindent megtettek, hogy lopjanak egymástól. Most, annak ellenére, hogy együttéreztem száműzött honfitársaimmal, akaratlanul is arra gondoltam, hogy az országunk most újjászületik, a külföldi korrupció terjedésének gátat vet a forradalom lángja. Adó-visszatérítés helyett a forradalom majd újra elosztja az ebül szerzett vagyont, a többet a szegényeknek filozófiáját követve. Hogy a szegények mihez kezdenek a szociális segéllyel, az már az ő dolguk. Ami engem illet, én a kapitalista visszatérítésemet arra használtam fel, hogy elegendő piát vegyek Bonnak és magamnak, hogy amnéziás állapotban tartsam magunkat a következő hétig, ami ugyan nem volt előrelátó dolog, de én így döntöttem, márpedig a döntés az én szent amerikai jogom.

Mit gondolsz, kérdeztem Bontól, miközben zacskóba tette az üvegeket, komolyan úgy hiszed, hogy az őrnagy kém?

Mit tudok én erről? Én csak egy közkatona vagyok.

Azt teszed, amit mondanak neked.

Te is, nagyokos. Ha ilyen okos vagy, tervezd meg. Te jobban kiismered itt magad, mint én. De a piszkos munkát bízd rám. Most gyere, ezt nézd meg. A pult mögött egy lefűrészelt, dupla csövű vadászpuskát tartott a kassza alatt. Tetszik?

Ezt hol szerezted?

Fegyvert könnyebb szerezni, mint szavazati jogot vagy jogosítványt. Még a nyelvet sem kell beszélned hozzá. Furcsa, hogy épp az őrnagy szerezte a kontaktot hozzá. Beszél kínaiul. A kínai bandák uralják egész Chinatownt.

Vadászpuskával nagyon zűrös lesz.

Nem vadászpuskát fogunk használni, zsenikém. Egy szivardobozt nyitott ki a pult alatti polcon. Egy 38-as Special volt benne, egy rövid csövű revolver, ugyanolyan, mint amit szolgálati fegyverként hordtam. Ez már elég finom lesz neked?

Megint a körülmények foglya voltam, és hamarosan megint látni fogom, ahogy egy másik ember a körülmények foglya lesz. Szomorúságomat csak Bon arckifejezése enyhítette. Most először láttam boldognak egy év óta.

6. fejezet

Az ünnepélyes megnyitó később kezdődött aznap délután, a Tábornok kezet rázott a jóakarókkal, könnyeden csevegett  és folyamatosan mosolygott. Akárcsak egy cápa, amelynek folyamatosan úsznia kell, egy politikusnak – mert a Tábornokból az lett – folyamatosan beszélnie kell. A választók ebben az esetben a régi munkatársak voltak, követők, katonák és barátok, egy nagyjából harmincfős, középkorú férfiakból álló különítmény, akikkel ritkán találkoztam úgy, hogy nem egyenruhát viseltek, egészen a menekülttáborig Guamon. Most, hogy újra civilben láttam őket, megerősítette bennem a vereség ítéletét, és megmutatta, hogy ezek a férfiak számos szabászati vétségben bűnösek. Az üzletben olcsó papucscipőben és leárazott drapp nadrágban csikorogtak körbe, vagy pedig elszabott öltönyökben, amelyeket a nagykereskedők azzal reklámoztak, hogy egyet fizet, kettőt kap. Volt ott még nyakkendő, zsebkendő, zokni, bár igazából kölnire lett volna szükségük, akár még a dzsigoló változatból is, bármi, ami elfedi a szaglószervi bizonyítékát annak, hogy a történelem jókedvűen kibabrált velük. Ami engem illet, bár én a legtöbbjüknél alacsonyabb rendfokozatot viseltem, mégis jobban öltözött voltam náluk, hála a Hammer professzortól örökölt holmiknak. Elég volt egy kis igazítás, és aranygombos kék zakója, szürke flanelnadrágja tökéletesen illett rám.

Ebben az elegáns öltözékben hatoltam át e férfiak között, akik mind tudták, hogy a Tábornok szárnysegédje vagyok. Sokan közülük egykor lövészütegeknek és gyalogsági hadtesteknek parancsoltak, de most nem volt semmi veszedelmesebb a birtokukban, mint a büszkeségük, a szájszaguk és a slusszkulcsuk, már amennyiben volt egyáltalán kocsijuk. Minden pletykát jelentettem Párizsnak ezekről a legyőzött katonákról, és tudtam, mivel keresik (vagy sok esetben nem keresik) a kenyerüket. A legsikeresebb köztük egy tábornok volt, aki hírhedt volt arról, hogy az elit alakulatait fahéj betakarítására használta, melynek forgalmazása az ő monopóliuma lett; ez a fűszerkereskedő most egy pizzázó felett uralkodott. Az egyik ezredes, egy asztmás hadtápos tiszt, aki indokolatlanul izgalomba jött, ha szárított fejadagokról esett szó, most portás volt. Egy jó svádájú őrnagy, aki csatarepülőgépek parancsnoka volt, most autószerelőként dolgozott. Egy őszülő százados, az egykor tehetséges gerillavadász: gyorséttermi szakács. A kifejezéstelen arcú hadnagy, egy tőrbe csalt század egyetlen túlélője: kézbesítő. Így folytatódott a lista, jókora hányaduk segélyből élt és csak porosodott, államilag támogatott lakásukban penészedtek, és a heréjük napról napra összébb zsugorodott, felfalta az asszimilációnak nevezett áttétet képező rák, és fogékonyak voltak a száműzetés hipochondriájára is. Ebben a pszichoszomatikus betegségben a szokványos társadalmi és családi problémákat a halálos kór jeleiként diagnosztizálták, sebezhető asszonyaikat és gyermekeiket a nyugati fertőzés hordozóinak tekintették. Zaklatott gyermekeik visszabeszéltek nekik, de nem az anyanyelvükön, hanem egy idegen nyelven, amelyet gyorsabban sajátítottak el az apjuknál. Ami a feleségeket illeti, a legtöbbjük kénytelen volt munkát keresni, és így többé már nem hasonlítottak a férfiak emlékeiben élő bájos lótuszvirágokra. Ahogy a másnapos őrnagy mondta, Egy férfinak nincs szüksége arra, hogy tökös legyen ebben az országban, százados. A nők azok helyette is.

Így igaz, értettem egyet vele, bár gyanítottam, hogy a nosztalgia agymosásként hatott az őrnagyra és a többiekre is. Az emlékeiket olyan alaposan kimosták, hogy más színük lett, mint az enyémeknek, mert Vietnamban sosem beszéltek ilyen melegen a feleségeikről. Gondolt már arra, hogy elköltözik, őrnagy? Lehet, hogy újrakezdhetnék a feleségével, és feléleszthetnék a románcukat. Itthagynának mindent, ami a múltra emlékeztet.

De mi lenne az étellel? – kérdezte egészen komolyan. A kínai kaja ott a legjobb, ahol lakom. Odanyúltam, hogy megigazítsam ferde nyakkendőjét, amely passzolt ferde fogaihoz. Rendben, őrnagy. Hadd hívjam meg egy ebédre. Mutassa meg, hol lehet jó kínait enni.

Örömmel! – ragyogott fel a másnapos őrnagy arca. Egy bonviván volt, aki imádta az ételt és a barátokat, és nem akadt ellensége ebben az új világban, a Tábornokot leszámítva. Miért a másnapos őrnagy nevét említettem meg neki? Miért nem egy olyan emberét, akinek a bűnei súlyosabbak voltak a testénél, ellentétben vele, akinek a teste súlyosabb volt a bűneinél? Otthagytam az őrnagyot, és a tömegen át a Tábornok felé tartottam. Készen álltam némi lelkesítő politikai szövegre, még a legszámítóbb fajtából is. A Tábornok a Madame mellett állt, a chardonnay és a cabernet közelében, és egy ember egy mikrofonnal hadonászott kettejük között, mintha egy Geiger–Müller-számláló volna. A tekintetem találkozott az asszonyéval, és amikor még vakítóbban kezdett mosolyogni, a férfi megfordult, a nyakában fényképezőgép lógott, az ingujjából egy négyszínű golyóstoll kandikált ki.

Beletelt egy másodpercbe, míg felismertem. Utoljára 1969-ben, az utolsó Amerikában töltött évemben találkoztam Son Dóval, vagy ahogy becézték, Sonnyval. Hozzám hasonlóan ő is ösztöndíjjal tanult egy főiskolán Orange Countyban, kocsival egyórányira innen. A háborús bűnös Richard Nixon szülőhelye volt ez, valamint John Wayne otthona, egy olyan vadul hazafias hely, hogy felmerült benne, itt gyártják az Agent Orange-ot, de legalábbis a hely iránti tisztelgésből kapta a nevét. Sonny újságírást tanult, ami hasznos is lehetett volna az országunknak, ha Sonny sajátos stílusa nem lett volna olyan felforgató. A vállán ott cipelte a tisztesség baseballütőjét, és készen állt lecsapni vele ellenfelei következetlenségeinek kövér labdáira. Akkoriban magabiztos volt, vagy inkább arrogáns, ez nézőpont kérdése, arisztokrata származásának öröksége volt ez. A nagyapja mandarin volt, és erre Sonny folyton emlékeztette is az embert. Ez a nagyapa olyan hangerővel és olyan vadul gyalázta a franciákat, hogy végül kapott tőlük egy egyirányú jegyet Tahitire, ahol, miután állítólag összebarátkozott a szifiliszes Gauguinnel, vagy a dengue-lázba, vagy pedig a virulens honvágy egy gyógyíthatatlan törzsébe pusztult bele. Sonny örökölte azt a rendíthetetlen meggyőződést, ami a nagyapját jellemezte, aki bizonyára elviselhetetlen alak volt, ahogy a legtöbb ember, aki rendíthetetlen meggyőződéssel bír. Hasonlóan a keményvonalas konzervatívokhoz, Sonnynak mindenben igaza volt, vagy legalábbis úgy vélte, azzal a különbséggel, hogy ő bevallottan baloldali volt. Ő vezette a vietnami külföldi diákok háborúellenes csoportját, akik közül maroknyian havonta összeültek a diákszövetség egyik steril helyiségében vagy valamelyikük lakásán, ahol a vita egyre forróbb lett, az étel pedig egyre hidegebb. Részt vettem ezeken a partikon, ahogy az ugyancsak maroknyi háborúpárti csoport bulijain is, ami a politikai hangnemben különbözött, de amúgy az elfogyasztott ételek, elénekelt dalok, elmesélt viccek és előkerülő témák tekintetében teljesen azonos volt. A politikai klikkjüktől függetlenül ezek a diákok a magánynak ugyanabból a túlcsorduló poharából kortyoltak, és vigaszt keresve gyűltek össze, ahogy ezek a volt katonatisztek is az italboltban, a többi szenvedő testmelegében reménykedve ebben a fagyos száműzetésben, ahol még a kaliforniai nap sem tudta felmelegíteni áthűlt lábukat.

Hallottam, hogy te is itt vagy, szólalt meg Sonny, azzal megragadta a kezemet, és egy igazi mosolyt villantott rám. A szeméből sugárzott a magabiztosság, amelyre oly jól emlékeztem, és aszketikus arca, steril ajka vonzónak látszott tőle. Jó újra látni téged, öreg barátom. Öreg barát? Én nem így emlékeztem. Son épp az újságja számára készít egy interjút velünk, szólt közbe a Madame. Én vagyok a szerkesztője, jegyezte meg Sonny, és megmutatta a névjegyét. Az interjú az első számunkban fog megjelenni. A Tábornok a jókedvtől kipirultan egy üveg chardonnay-t emelt le a polcról. Íme, elismerésem jele erőfeszítései miatt, hogy feltámassza a negyedik hatalmi ág presztízsét a mi új országunkban, fiatal barátom. Ennek hallatán önkéntelenül is az újságírók jutottak eszembe, akiknek ingyenszállást és étkezést biztosítottunk, bár a börtönben, azért, mert kicsit túl sok igazat mondtak ki a hatalomról. Lehet, hogy Sonny is ugyanerre gondolt, mert megpróbálta visszautasítani a palackot, és csak a Tábornok hosszas unszolására engedett végül. Az alkalmat én örökítettem meg Sonny jókora Nikonjával, a Tábornok és a Madame közrefogták, miközben ő alulról tartotta a palackot, a Tábornok pedig az üveg nyakát fogta. Ezt tegye a címlapra, mondta búcsúzóul a Tábornok.

Miután magunkra maradtunk, Sonnyval röviden beszámoltunk egymásnak az életünk alakulásáról. Ő a diploma megszerzése után úgy döntött, hogy itt marad, tudván, hogy ha visszatér, akkor valószínűleg ajándék repülőjegyet kap Poulo Condore csendes partjaira és exkluzív, kizárólag meghívásos alapon igénybe vehető börtöneibe, amelyeket a franciák az ő jellegzetes lelkesedésükkel építettek fel. Mielőtt mi, menekültek egy évvel ezelőtt megérkeztünk, Sonny egy Orange Countyban kiadott újságnak dolgozott, és egy olyan városban telepedett le, ahol én sosem fordultam még meg, Westminsterben, vagy ahogy a honfitársaink ejtették, Wet-min-terben. Megindította a menekültek sorsa, és megalapította az első, anyanyelvünkön megjelenő újságot, abban a reményben, hogy a közölt hírek majd összekötnek minket. De erről majd többet később, barátom, mondta, és megragadta a vállamat.

Most van egy másik találkozóm is. Nem kávézunk együtt valamikor? A szívemet melengeti, hogy újra látlak. Zavartan ráálltam, megadtam neki a számomat, mielőtt távozott a ritkuló tömegen át. Kerestem a másnapos őrnagyot, de nyoma veszett. Őt kivéve száműzött társaink többsége belefogyott az új élethelyzetbe, abszolút értelemben a migráció előbb említett hatásai miatt, relatív értelemben pedig azért, mert olyan magas amerikaiak vették körül őket, hogy nem átnéztek rajtuk vagy lenéztek rájuk, egyszerűen csak elnéztek felettük. Sonny esetében fordított volt a helyzet. Róla képtelenség volt nem tudomást venni, de más okból, mint annak idején, egyetemista korunkban. Nem tudtam felidézni, hogy szelíd vagy nagylelkű lett volna akkor, amikor az asztalt verte, és úgy átkozódott, ahogy a húszas-harmincas évek Párizsában tehették a vietnami diákok, az eredeti kommunisták nemzedéke, akik később a forradalmunk élére álltak. De én is másként viselkedtem most, bár a mikéntje az emlékeim szeszélyeinek volt kitéve. A történelmi feljegyzések megsemmisültek, mert igaz, hogy diákkoromban naplót vezettem, de elégettem mindent a hazatérésem előtt, féltem magammal vinni a terhelő bizonyítékot arról, valójában hogy gondolkodtam.

Fordította: Csonka Ágnes

Viet Thanh Nguyen: A szimpatizáns
Alexandra Kiadó, Pécs, 2018