Alkotásproblematika, terepmunka, önvizsgálat | Háy János: Kik vagytok ti?

Posted on 2019. augusztus 19. hétfő Szerző:

0


Cserhalmi Imre |

Elővettem Szerb Antal Magyar irodalomtörténet című könyvét (pontosabban annak 1972-ben megjelent – akkor 40 forintba került! –, 5. kiadását), amelyre akkor lettem újra kíváncsi, amikor Háy János Kik vagytok ti? című, a szerző által alcímben Kötelező magyar irodalomnak minősített munkája egyik-másik kritikájával találkoztam.

Bármennyire is hasonlít – műfajában! – a két könyv, eszem ágában sincs összevetésükbe kezdeni s bonyolódni, de szaktudománnyal felvértezett és prekoncepcióiban még nem elmeszesedett irodalomtörténészek ilyesfajta gesztusától talán sok érdekes felfedezést remélhetnénk. Sajnos, ilyesmire aligha lelhetünk olyan reflexiókban, amelyek számára az tűnik fontosnak, hogy Háy könyvében miért nincs szó X-ről, Y-ról, no meg Z-ről, viszont másokról miért olyan keveset ír, és miért szerepeltet olyasvalakiket, akiket efféle munkákban nem szoktak.

Szinte megjósolható volt, hogy majd akad, aki fennakad olyan kifejezéseken-fordulatokon, mint „tök józanul”, „le lett pacsizva”, „beakadt neki”, „egy büdös sort sem”, „itt becsúszik az isten”, „a fal adta a másikat”, „pörög majd a csúcsra” – s mindezt Vörösmarty, Ady, Petőfi, Madách közelében. Ó, borzalom! Mi lesz velünk, ha valaki kilép az áhítatos, mély érzésű olvasólámpa-szerepből (bocs!), nem szalvétával nyúl az irodalmi remekművekhez (bocs!), amelyeket konyhában is tud élvezni, farzsebben is tud hordani, s konyhanyelven, vagy akár szlengben is meg tud érteni.

Az viszont nem volt megjósolható, hogy akad, aki nem csupán nagyvonalú iróniával, hanem „kisvonalú” ellenszenvvel fogadja a könyvet, például azt nehezményezve Háynál, hogy „…van, ami tetszik neki, van, ami nem, s aki ezeket az ítéleteket nem hiszi el, az járjon utána”. Meg hogy (Háy) „…túlzott magabiztosságában vagdalkozik és odamondogat, büszke nagyszájúsággal minősít és lelkesedik”. Ha jól emlékszem Babits, Szabó Lőrinc, Ady, Kosztolányi, Móricz és sokan mások egymásról is meglehetősen „túlzott magabiztosságukban” tudtak-mertek szólni, és akkor még finoman fejeztem ki magam.

Még ez a fránya Szerb Antal is! Például Nagy Ignácról (a leginkább a Tisztújítás című drámájáról ismerik) ilyen mondatra vetemedik: „…irodalmi mesterember volt, becsületes, szorgalmas és jelentéktelen”. Babits ezt merészeli Reviczky Gyuláról: „…egészben véve az élete érdekesebb, mint a költészete.” Ehhez a kegyetlenséghez képest csak fricska, amit Háy ír az egyik Reviczky-versről: „záró sora úgy fityeg  a vers végén, mint egy kabátgallérra ziherhejsztűvel odafogott rozmaring”.

Kétségtelen, hogy Háy könyve tele van könnyed szellemességekkel és kategorikus megfogalmazásokkal is, továbbá kemény ítéletekkel és ellágyuló rajongásokkal, mások minősítéseivel és önnön kételyeivel folytatott polémiákkal, meg legendákkal, sztorikkal, anyagi és szerelmi csődökkel, pletykákkal, különcségekkel, diadalokkal és kudarcokkal, a jellemerő mezején megnyert és elvesztett művészi csatákkal – ilyesmire mondják, hogy olvasmányos, meg hogy populáris. De a sok mindenért joggal kedvelhető Nyáry Krisztián sikerkönyveivel ellentétben Háy az irodalommal nem üzletel, hanem szembesül. Ha emelkedettebben akarnék fogalmazni – de nem akarok! –, azt mondanám: megkínlódik vele. Mert a különféle művek és életművek többnyire sokoldalú és olykor új nézőpontú elemzésén kívül az írókat, a sorsokat, a divatokat elsősorban nem abból közelíti meg, ami az írókkal történik, hanem abból, ami bennük. Számára tehát az irodalomtörténet nem kritikusi, vagy tudósi feladat, nem bulvárságot sem szégyellő pénzforrás, hanem írói (ön)vizsgálat, alkotásproblematika, terepmunka egy olyan műhelyben, amelyben végső soron mindig csak az írás érdekli: úgy is mint szolgálat, mint küzdelem, mint technika, mint divat, mint életmód, mint kockázat, mint sors.

Könnyű idézeteket gyűjtenem a fentiek bizonyítására. Berzsenyiről szólva se csak róla szól: „nem író író, mindenkinél tehetségtelenebbnek érzi magát, hisz pontosan tudja, milyen tehetségesnek lenni.” Madáchnál: „Önmagunk folyamatos és állandó vizsgálata elengedhetetlen, ha autentikus művet akarunk létrehozni.” Máshol: „A jó alkotó rendelkezik belső belátással, reflexív önkritikai érzékkel, és nem áldozza fel a szöveget a hiúság oltárán, nem pöffeszkedik abban a hitben, hogy azt, amit írtam, gránitba lehet vésni.” Ennek csak látszólag ellentmondva: „…az önteltnek is nézhető hit nélkül… nincs alkotás”. Megindokolja, miért Móricznál jut az eszébe, hogy: „Az író bármilyen ember is, egyetlen gondolat motoz benne, miből lehet valamit létrehozni.” Szakmainak is minősíthető megfigyelés: „az eposz vagy a ballada tulajdonképpen búvóhelye azoknak az alkotóknak, akik nem tudnak prózát írni.”

Jó néhány minősítésével részben vagy általában is nehéz egyetérteni, de ehhez nem ragaszkodik görcsösen, hiszen nem tudományos dolgozatot, hanem szépprózát ír. Ezért aztán meg se kottyan neki ezt is leírni: „a fentebbi megállapítás lehetséges igazságában e sorok írójával senki nem osztozik”. És szinte örömmel jelenti ki az egyik íróról szólva: „Tanulok tőle… Az ügyességet tanulom el tőle!”

A recenzió szűk keretei között csak néhányat idézhetek a számomra fontos részletek, gondolatok, mondatok közül. Azt például, ahogyan kifejti Jókai műveinek a szerepét a máig – mondjuk így – féloldalas nemzeti önismeretünk kialakulásában. Hogy csak fokozza Mikszáth iránti szeretetemet, s megerősíti a véleményemet, hogy tulajdonképpen modern író, csak ebben a minőségében még nincs felfedezve. Mélyreható elemzését adja Pilinszky Jánosnak, akiről csak író írhat le ilyen jellemző mondatot: „Szerette, ha füstfelhőben fényképezik.” Weöres Sándorról elmélkedve kézenfekvő téma a reflexív látásmód, a moralitás, a ritmus mint tartalomformáló erő, s a gondolatmenet következetessége az íróság szélesebb körű problémájához vezet: „a versben megragadott világról teljes azonosulással már nem lehet megszólalni.”

Szinte riportszerűen meséli el Szabó Magda civilségének jellemző mozzanatait, írja le Hajnóczy Péter szobáját, de költőien fejezi be a Pilinszky-fejezetet: „Ott tornyosodik a Pilinszky nevű hegy, a látóhatár peremén. Néha-néha a hegy gyomrából elénk gurul egy-egy gyémántkő, s mi azt mondjuk, ejha. Aztán mikor valami keresztülkarcolja a szívünket, odamegyünk erre a hegyre, hogy meggyógyuljunk.”

Akinek ilyesmire kedve-hajlama van, megbotránkozhat azon, hogy Víg Mihályt, a könnyűnek nevezett műfaj dalszövegíróját „beemeli” az irodalomtörténetébe. Nyilván azért, hogy „Tinódi Lantos Sebestyén kései örököseinek” szerepéről, tevékenységéről kifejtse a véleményét. Azokról, akik szövegeit Kondor Ernőtől Bródy Jánoson át Lovasi Andrásig – milliók kedvelik, „használják” és nem felejtik, Háy kijelenti: „Talán poétikailag, formailag sok minden számonkérhető, de azt tagadni nem lehet, hogy a popszövegek legérzékenyebb része az írott költészetnél elevenebben reagál azt aktuális életérzésekre, s hogy ezeket az életérzéseket direktebben és bátrabban meri exponálni, hogy nem idegenkedik a beszélt nyelvi alakzatok használatától.” Víg Mihályt azzal is a többi íróhoz egyenjogúsítja, hogy nála is utal az élete és munkássága közti kapcsolatra. Víg például elmondja Háynak/nekünk a történetét a Hit Gyülekezetével: „Kifordítottak magamból, évekre visszavetették a fejlődésemet, (…) aki szabadulni próbál, azt halálosan fenyegetik az elkárhozással… annak, amit ők csinálnak, semmi köze nem volt ahhoz, amit életnek nevezel. Most újra élek, és úgy érzem, mintha egy szörnyű pokolraszállás után visszatértem volna a Földre.”

Amint Háy irodalomtörténete napjainkhoz közeledik az időben, úgy lesz másban is egyértelműen állásfoglaló, vagy éppen áthallási képességeinkre utaló. Beszél például „a nemzeti ideológia középszerű csahosai”-ról, egyik példája ez: „…mint egy mai romkocsma a Kazinczy utcában”, máshol „megfáradt centrális beszédmód”-ra utal.

Igazán nem tartoznak ide az olvasási szokásaim, ezúttal csak azért említem az egyiket, mert éppen most nem éltem vele. A frissen kézhez kapott könyvek bevezető és záró részeivel szoktam kezdeni, de most ez utóbbi annyira elkerülte a figyelmemet, hogy már valóban csak az olvasás végén figyeltem fel rá. Három sor, amelynek Háy ezt a címet adta: VÉGSZÓ. Nem idézem, de minden szavával megerősített: Háy Jánosnak a könyve címoldalán is „újraélesztőnek” nevezett könyve végső soron Háy Jánosról szól. Az ő gondolatairól, dilemmáiról, alkotói lelkiismeretéről, olvasói ízléséről, erkölcsi és közéleti elveiről – mindehhez az irodalomtörténet csak ürügy, csak terep, csak forrás, az írás pedig önmegismerési aktus.

De mert kiváló író írta – nem magánügy. És mert sokoldalú, színes, nagy tudású, bátor ember írta – nagyon érdekes.

Háy János

Az Európa Kiadó megmutatta, miként kell úgynevezett „hozzáadott értékek”-kel gondozni egy író munkáját, illetve megtisztelni az olvasót. Közülük a leglátványosabb a könyv attraktívnak minősíthető kiállítása, amelynek – aggódom – meglehetős árnövelő hatása lehet.

Háy János: Kik vagytok ti? – Kötelező magyar irodalom
Európa Könyvkiadó, Budapest, 2019
712 oldal, teljes bolti ár 7499 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 6374 Ft,
ISBN 978 963 504 012 4

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Irodalomtörténet? Az is. Izgalmas oknyomozás, hogy valójában kik voltak ezek a valahai alkotók? Az is. Életútfeltárás, életműelemzés? Az is. Kor- és kórrajz? Az is. De legfőképp igazi Háy-próza. Tele humorral, gondolattal, a valahai életművek teljesen újszerű megközelítésével. Olyan könnyedén lép át más korok világába, olyan természetesen beszél a valahai alkotókról, hogy észre se vesszük, hány év választ el tőlük, s lelkesen vetjük bele magunkat ebbe a világba, aminek hősei a tankönyvekből jól ismert, sokszor unalmasnak vagy épp érdektelennek tartott alakok.
A Kik vagytok ti? mint írói vállalkozás is példátlan. Hatalmas mű, óriási, sokéves munka. S az eredmény egy olyan könyv, ami Szerb Antal óta először mer újszerűen és jól olvasható stílusban a magyar irodalom alkotóihoz nyúlni.