Litvai Nelli: Kőtenger (részlet)

Lola Bár, Műjégpálya, Fügemagozó,
Fiatal Művészek Klubja

Az utcán Csajszi belecsimpaszkodott Zoltánba és átrángatta a túloldalra, a Lola bárba. Még a pult előtti magas bárszékre is a lány tuszkolta fel, ő rendelte az Unikumot is. Zoltán csak a pálinkát ismerte a rövid italok közül, azt is csak odahaza ivott, az apja tukmálására, csak hogy hagyja abba végre. Még az alkohol szagától is undorodott. A nagyanyja tehetett róla, aki fokhagymával megkent, pálinkába mártogatott kenyérbéllel gyógyította, ha beteg volt. Csak akkor adta be neki az orvos által rendelt antibiotikumot, amikor tüdőgyulladása volt, és még két hét múlva sem segített rajta a mellkasára helyezett, disznózsírral vastagon megkent gyolcs. Porrá törte a tablettákat, összekeverte zúzott fokhagymával és apróra vágott kakukkfűvel, úgy tette a pálinkás kenyérre. A nagyanyja tette tönkre az életét. Hogyan is magyarázhatta volna el a Műszaki Egyetem Stoczek utcai kollégiumában, hogy miért képtelen részt venni az esti ivós bulikon. Üljön kukán a vihorászó, rajta nevetgélő részegek között? Inkább tanul, gondolta, de csak ült a jegyzetek fölé görnyedve, és megpróbálta megfejteni a szemközti szobából átszűrődő szavak értelmét. Egy idő után résnyire nyitotta a kollégiumi szoba ajtaját, hogy jobban hallja, miről beszélnek odaát. Néha még válaszolt is gondolatban egy-egy kérdésre, véleményt mondott, ellenérveket sorakoztatott fel. Most be kellett látnia, hogy Csajszinak igaza volt a rendeléssel. A Zwack-féle Unicumtól rögtön jobban érezte magát. Amikor a thai csirkés szendvicsekkel már hazafelé igyekeztek, újra és újra arra gondolt, hogy irigyli Péter választását. Jó ezzel a lánnyal, jó vele menni, inni, vásárolni. Jobb, mint Sárával valaha is volt.

Sárát az Andrássy úti KOGART házban ismerte meg. Ő maga véletlenül sétált arra azon a téli délutánon. A Műjégpályáról jött, szeretett korcsolyázni. Még gyerekkorában, a falujukhoz közeli befagyott tavon tanult meg korcsolyázni a helyi lakatos készítette ormótlan korcsolyán. A városligeti pálya elbűvölte, a simasága, az egyenletessége, hogy vég nélkül lehetett körbe-körbe siklani, egészen a kifulladásig, egyedül, magányosan a tömegben. Közben játszott is. Mielőtt a pályára lépett, kiválasztott magának valakit a pályára készülők közül, és anélkül, hogy a másik tudta volna, vele versenyzett, gyorsaságban, kitartásban. Néha követte a korcsolyakötőbe, feltűnés nélkül leült mellé a kispadra, hogy közelebbről is láthassa a korcsolyáját, mérlegelhessen, hogy a másik esetleges győzelme vajon a korcsolyák minősége közti vagy tudásbeli különbségből fakad-e. Méltósággal viselte a vereséget, de tavasztól télig minden évben újabb és újabb, jobb korcsolyára gyűjtött, annak ellenére, hogy valódi szenvedést okozott neki megválni a régi daraboktól. Kezdetben kis hirdető cédulákat tűzött ki, és úgy adta el a korcsolyáit a Műjégpályán, alkalmi vevőknek. De néhány év múlva rájött, hogy nem eladnia kell, hanem elajándékoznia, úgy könnyebb az elválás. Szülőfalujában egyre több 42-es lábú srác siklott az ő korcsolyáján a befagyott kis tavon. Néha arra gondolt, hátha közülük kerül majd ki a magyar olimpikon. És az lenne az ő nagy tette: egy olimpikon a Nógrád-megyei kis faluból, ahol a magyarok tótok. És hálával gondolt a rég elhunyt lakatosmesterre, Litavszky Misu bácsira és a szava járására: Nye bojsza,  Zolicskó, nye bojsza, fiacskám, semmitől! Már ezért érdemes volt évente egyszer, a tél beállta előtt hazautaznia.

A Műjégpálya épületének szépsége is elbűvölte. Kecses, kecses, mondogatta magában, finoman ejtve a szót, szinte pára könnyűen, mintha csakis ez illetné a törékenységet sugalló míves épületet. Azt már csak később, Sárától tudta meg, hogy az épület neobarokk stílusú és Francsek Imre tervei alapján épült még 1895-ben. Szinte megkönnyezte, amikor Sára a II. világháborús elpusztításáról és helyreállításáról mesélt. Sosem tudta Sárát rábeszélni a korcsolyázásra. Egyszer ugyan bérelt neki korcsolyát, ő maga húzta fel a lábára a 38-as cipőt, de Sára még a pálya szélére sem merészkedett. Egy ideig nézte őt, még integetett is neki, ahogy elsiklott előtte, de aztán a vékony korcsolyaéleken bizonytalanul dülöngélve eltipegett a padsorok között, és az épület díszítőelemeit fényképezte.

Amikor egy évvel korábban elhaladt a KOGART-ház mellett, felkeltette érdeklődését az Andrássy úti villára kifüggesztett plakát, amelyen szinte életre keltek az elliptikus pályán mozgó fénylő fémgolyók. Érezte ujjaiban hűvös tapintásukat. Még az a gondolat is átsuhant a fején, hogy negyedévesen talán mégsem kellett volna a lézerek mikroelektronikai alkalmazását választania kutatási területnek. Mennyivel több örömöt tud okozni egy kézzel fogható, megérinthető anyag! Adél bronzból készült kisplasztikáit is milyen jó volt a tenyerébe venni, megsimogatni. Amikor Sára először hívta meg magukhoz, megkérdezte a lányt, hogy mit ábrázolnak a könyvespolc szélén porosodó szobrocskák. Sára meglepődve ránézett, és nyersen csak annyit mondott: Fogalmam sincs. Akkor nem maradt sokáig a Szent István körúti lakásban. Érezte, hogy a kérdésével tönkretette az együttlét lehetőségét. Később, az ott töltött hónapok során soha többé nem kérdezett senkit a szobrocskák felől. Néha, amikor biztos volt abban, hogy Adél mélyen alszik – hangos fogcsikorgatása még az ajtón keresztül is kihallatszott a nappaliba – kézbe vette őket, óvatosan letörölte róluk a port. Egy idő után nevet is adott nekik. Egyszer éppen a nappaliban volt, amikor Róza leverte az egyiket, ő meg felkiáltott: Róza néni! Leesett a Remény! Adél értetlenül nézett rá.

A KOGART-házban a Fügemagozónál pillantotta meg először Sárát. A lány a nála jóval magasabb, fémből készült alkotás előtt állt, a kezében spirálfüzet, jegyzeteket készített. Miközben egyegy mondatot kigondolt, egyre gyorsabban nyomogatta színváltó golyóstolla gombjait. Rajtuk kívül nem volt más a teremben, de az apró kattanások zaját elnyomta a mozgékony szobrok fémes zaja. Először a lány pattintgató kezét nézte, aztán kicsit telt alakját, végül egészen közel lépett hozzá.

Milyen szellemes!, sóhajtotta Sára, és egyenesen a szemébe nézett.

Zoltán érezte, hogy mondania kell valamit, hogy a lány egy helyeslő mondatot vár tőle, de a rászegezett tekintetben a várt öröm helyett annyi szomorúságot látott, hogy alig tudott megszólalni. A füge magok halmaza, ha kimagozzák, nem marad belőle semmi, mondta végül.

Hát ez az!, felelte a lány nevetve. Karon fogta, és magával húzta a szemközti falhoz, a KGST alcímet viselő Energiaátalakító egységhez.

Zoltán később tudta meg Sárától, hogy a megnyitón olyan sokan voltak, hogy nem is fértek be a termekbe. A lány egy videórészletet is mutatott neki, amelyen Haraszty István, közismert nevén Édeske, arra biztatja a kint rekedteket, hogy csak jöjjenek beljebb, de akkor már egy gombostűt sem lehetett volna leejteni. Ő maga a két kisebb szerkezetet – sosem nevezte magában szobornak őket, talán mert annyira különböztek Adél bronzból, mészkőből készült szobrocskáitól – a Fennmaradási kísérletet és a Szélkelepet kedvelte.

Sára, aki akkor már vagy tucatszor nézte végig a gyűjteményt, nem is sejtette, hogy néhány évtizeddel korábban, a Fügemagozó helyén az anyja szobra, a Kő III. állt. Az egymást ölelő két testre vörös kő nehezedett, amelynek alakjában a figyelmes szemlélő ötágú csillagalakzatot fedezhetett fel. Amikor a szobor készült, még Adél sem sejtette, hogy egyszer majd az ő életéről is szól ez a római hármassal jelzett kő. A jegyzetelő Sára azt sem tudta, hogy évtizedekkel korábban, ezekben az akkor lepusztult termekben, a Fiatal Művészek Klubjában táncolt és nevetett is az anyja, és ha úgy látta volna, csak az örökké csapzott haját máig összefogó, apró kövekkel díszített csatjáról ismerte volna fel.

Litvai Nelli: Kőtenger
Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2018