A  három szín ajándéka!? | Nico Walker: Kopasz

Bodó Viktória Booklány |

A javában zajló iraki háború poklába, de sokkal inkább Amerikájába viszi el az olvasót a Kopasz, akkor is, ha nagyon nem szeretne odamenni. Sőt ha választhatna, utóbb már senki nem szeretne ott lenni, ahová sodorja a saját… patriotizmusa? …céltalansága? …ostobasága? …opportunizmusa? Mennyi minden vezethet egy éppen érettségizett srácot az önkéntes katonai szolgálat nevű, testet-lelket meggyilkoló, aljas gépezetbe! És végső soron mindnek ugyanaz a vége.

Amikor egy alig tizennyolc éves srác háborúzni jelentkezik, fogalma nincs semmiről. Sem a világról, sem a háborúról, sem pedig a saját, kialakulatlan és érzelmileg instabil személyiségéről. Annyit tud, hogy Amerika pártján harcolni az ellenséggel jó dolog, olyan hazafias (bármit jelentsen is ez), férfias (szintén hiába keresnénk erre egy objektív definíciót) – és majd ha visszatért, tanulmányi ösztöndíjjal tanulhat tovább. Nem tudja viszont, hogy a „a piros, a fehér és a kék ajándéka” az erkölcs és a személyiség teljes széthullása lesz, és minden éjszaka kísérti majd azoknak a (gyakran civil) halottaknak az arca, akiket ő gyilkolt meg. Nem tudja, hogy ez az ajándék végső soron százezrek és milliók feláldozása a pénz, valaki másnak a pénze miatt, átkötve csillagos-sávos masnival. Nem tudja, hogy Isten csak a tudatlan Amerikát áldja meg, a háborús veteránokat nem. Rájuk nem kér áldást senki.

Anonim főhősünk katona lesz, és már a kiképzés során megtapasztalja a teljes céltalanságot, meg azt, hogy ha fekvőtámasszal háborút lehetne nyerni, az USA lenne a világ ura. A kiképzést iraki bevetés követi, ami leginkább rettegésből és durva pornó bámulásából áll, tarkítva bevetésnek hívott akciókkal, amikor nem számolják meg a civil halottakat, hősünk pedig, felcserként (egyfajta helyszíni, katonai elsősegélynyújtóként), antibiotikum híján gyakran a saját bajtársain sem tud segíteni. Hosszú hónapok telnek el így, az olvasó nyomon követheti a katonák személyiségének teljes széthullását, hogy aztán valami kiúttalan masszává álljon össze. A legtöbb esetben ugyanis nincs: az átélt események, a végrehajtott tettek annyira ellentétesek mindazzal, amit valaha hallottak, szöges ellentétben állnak a hittel a hazájukról, a háborúról, az erkölcsről, a moralitásról, az igazságról és önmagukról, hogy nincs visszaút. Ezek a fiatalok az esetek legnagyobb részében poszttraumás stressz szindrómával (PTSD) küzdenek. Többé már nem tudnak úgy gondolkodni, élni, érezni, mint azelőtt. Hiába háborús veteránok, a gyakorlatban ez semmit nem jelent. Magasról tesznek rájuk az emberek, de az egész ország is. Metsző metaforája ennek a jelenet, amikor a veterán főhőst, már otthon, kirabolják, összeverik az utcán, hiába mondja, hogy ő iraki veterán, még arcba is rúgják.

• Olvass bele!

Az érzelmi üresség, a teljes morális szétesés, a reménytelenség megélése gyakran jár együtt droghasználattal. Alig húszéves hősünk is az anyaghoz nyúl, heroinista lesz, és miközben háborús ösztöndíjjal főiskolára jár, bankokat kezd rabolni, hogy finanszírozni tudja az életmódját. A teste pedig követi a szellemét: teljesen leromlik, szétesik. De ez senkit sem érdekel, őt magát sem.

Eddig a történet, melynek következményeképpen a szerző éppen tizenegy éves börtönbüntetését tölti; nemsokára szabadul. A könyve jogdíjaiból elkezdte visszafizetni a bankoknak az elrabolt összegeket – de ne képzeljünk milliókat, de még százezrekről sincsen szó. Valószínűleg nem azért teszi ezt, mert a börtönben meggyógyult és újjáépült a személyisége, nem azért, mert végre erkölcstelennek látja a tetteit. Ennyire nem érdemes hinni a büntetésvégrehajtás rehabilitáló erejében.

Ez a regény a szerző önéletrajzi (ihletésű) könyve, még akkor is, ha a bevezető szerint ezek a helyek, emberek soha nem léteztek, így ezek a dolgok sem történhettek meg. Pedig dehogynem. Az írója, akit egyedi története miatt felkapott a szakma, talán még azt is megérheti, hogy valaki sorozatot csinál a road-movie-nak is beillő történetéből. Holott ezt nem lenne szabad. A történetneknem az adja az erejét, nem az benne a lényeges, hogy a háború kegyetlen, hogy az amerikai katonák is ölnek civileket, amikor először az életükben kikerülnek a védett buborékból, de nem is az, hogy a droghasználat rossz, a bankrablás meg pláne. PTSD-s katonáról meg ott van a Született július 4-én.

Ez a történet a stílusával, a szikár, érzelemmentes prózájával üt nagyot. A gépies, erkölcsöt, jövőképet nem ismerő, nihilista, száraz mondataival, amit mégis szétfeszít az energia. Hasonlítják Holden Caulfield feszítő energiáihoz és dühéhez, de ez rossz párhuzam, talán csak a szövegek személyessége, az igaz hang miatt áll meg. Ebben a könyvben a feldolgozatlan rettegés, szorongás, a háború okozta lelki szétesés adja feszítő erőt: ez a pénz miatt tönkretett emberek hangja. Azoké, akiket mint a gyalogokat a sakktáblán, feláldoztak olyan emberek vagyonáért, akikről még csak nem is hallottak. Így élték le az első 18 évüket, ennek szolgálatában, céltalanul, naivságban, buborékba zárva, így élték túl a háborút és öltek (civileket is) következmények nélkül, és miután megrágta mindannyiukat, így köpte őket haza a gépezet. Ez volt „a piros, a fehér és a kék ajándéka” az ártatlan lelkeknek. Nem csoda, hogy a darabjaikat soha többé nem tudják összerakni. Igaz, ez senkit nem érdekel, talán csak egy-egy pillanatig: amikor filmet forgatnak róla Tom Cruise főszereplésével, vagy amikor egy háborús veterán drogfüggőnek kiadják a tapasztalatait Kopasz címen.

A fordító Mesterházi Mónika remekül adta vissza az eredeti szöveg minden keményen negatív, ám kétségkívül erős energiáját.

Az írás teljes terjedelem­ben elolvasható a Booklány szereti… oldalon

Nico Walker: Kopasz
Libri Kiadó, Budapest, 2019
Fordította: Mesterházi Mónika
356 oldal, teljes bolti ár 3699 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 3144 Ft,
ISBN 978 963 433 3739

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Cleveland, 2003. A regény elbeszélője a kollégiumi diákok tipikus sodródó életét éli, ám találkozása Emilyvel mindent megváltoztat. Szerelmük mély, életre szóló kötelék. Amikor majdnem elveszíti a lányt, olyan döntést hoz, amely kitörölhetetlen nyomot hagy mindkettejük sorsán: beáll a hadseregbe.
A következmények megrázóak. Szanitécként Irakba vezénylik, az ottani körülmények pedig sokkolják. Katonatársaival szipuznak, marokszám nyelik a fájdalomcsillapítókat, és pornót néznek. Sokan közülük elesnek a harcokban. Amikor végül hazatér, a poszttraumás stressz szindróma uralja az elméjét és az életét. Ráadásul az amerikai Középnyugaton ekkor söpör végig az ópiátok új generációja, és ebből már Emily sem tudja kivonni magát – mindketten heroinfüggők lesznek.
Ahogy anyagi hátterük gyengül, az elvonási tünetek erősödnek – az egyetlen lehetséges kiútnak a bankrablás tűnik. A pokol újabb, ismeretlen körei tárulnak fel előttük, és messze még az út vége…

Nico Walker a jelenkori irodalom egyik legtitokzatosabb és legellentmondásosabb figurája. Még a születési éve sem tisztázott: valamikor 1984-85 körül látta meg a napvilágot. 2005-ben és 2006-ban Irakban szolgált, ahol több mint kétszáz bevetésen vett részt, és bátorságáért hét medállal tüntették ki. Hazatérvén nem volt képes visszailleszkedni a társadalomba, poszttraumás stressz szindrómája is legyőzhetetlennek bizonyult, végül heroinfüggő lett. 2010 decembere és 2011 áprilisa között tíz bankot rabolt ki, mielőtt elfogták. A bíróságon bűnösnek vallotta magát. Tizenegy év letöltendő börtönbüntetésre ítélték. A rácsok mögött, a BuzzFeeden keresztül ismerkedett meg leendő kiadójával. Négy éven keresztül dolgozott első, önéletrajzi regényén, a Kopaszon, amely 2018-ban debütált az Egyesült Államokban, 2019-ben a Pen/Hemingway-díj döntőse lett, a New Yorker, az Entertainment Weekly és a Vogue pedig az év egyik legjobb regényének titulálta.