Vidám szürrealizmus | Dalítól Magritte-ig / Magyar Nemzeti Galéria

Rózsa Gyula |

André Kertész már az elején segít az értelmezésben. A Nemzeti Galériába érkezett szürrealizmus kiállítás legelső termében jó néhány tárgyba vágó képe van a hazánkfia-francia fotóművésznek, de közülük talán a Pont des Arts-t mutató a legmegvilágosítóbb.

Mutató, nem ábrázoló: Kertész az Institute de France üveg óralapja mögül fényképezte a szemközti hídat, így aztán az óra római számjegyei, a mutatók díszes formái kitakarnak; rávetülnek, rázuhannak a hídon járókra, a köztársaság szobrára az előtérben és a Louvre homlokzatára a háttérben. Szürreálisak. Nem kevésbé meghökkentő módon kapcsolnak össze reális, de reálisan nem összeillő dolgokat, mint az izmus nagy elődjének, Lautreamont-nak a híres példázata a varrógép és az esernyő találkozásáról a boncasztalon.

És hasonlóan új szellemi-esztétikai minőséget hoznak létre. Akárcsak beljebb, a Pompidou Centrum menedzselte erős kollekcióban a szép kertésznő vállán egy óriásgalamb Max Ernst kollázsán, a derengő Lenin-képek Dalí zongoráján, a vártoronynál nagyobb borospohár Pierre Roy vidéki tájképén.

Mindaz, ami a szellemet (lelket?) a szürrealista ideák szerint felszabadítja, ami eltávolítja a valóságtól, egyszersmind a realitások fölé (sur-) emeli. „Igazán nem fogjuk félárbocra engedni a képzelet zászlaját, csak azért, mert félünk, hogy megbolondulunk” írja rendíthetetlenül Breton a szürrealizmus kiáltványában ’24-ben, „el vagyunk rá szánva, hogy Forradalmat csinálunk” – vallják kilencszázhuszonötös nyilatkozatukban huszonhatan Aragontól Queneau-ig.

A kérdés csak az, milyen forradalmat. A tájékoztató feliratokból nem derül ki, de tudható, hogy a felködlő Lenin-arcmások nem csak a frivolitást, Dalí akkori politikai azonosulását is jelentik, mert a fékezhetetlen mesterről köztudott, hogy kommunista-, egész pontosan szovjet-szimpatizáns harmincegyben, s bár a műveken, az autonóm alkotásokon továbbra sem látszik, a szürrealisták politikai elkötelezettsége, a csatlakozásra törekvés folyamatosan teszi próbára mind a szürrealista, mind a nemzetközi kommunista mozgalmat.

Ami a műveken látszik, az a rendíthetetlen szürrealista szabadosság. Giacometti több mint falloszgyanús tárgyat mintáz gipszből, és a behatolás már-már pátoszos emlékművét alkotja meg a Férfi és nő bronzszobrában, Dalí vérengző tigriseket és póklábú elefántokat szabadít női aktjára.

René Magritte, a belga eszmetárs cipőszárból növeszt ki lábujjakat (vagy lábfejből fűzőt, cipőszárakat). De ha korábban nem, erre, a kiállítás közepére-végére fel kell tűnnie a látogatónak a terembeli általános derű. A közönség örül. Derűs, mert a mai publikum számára minden szürrealista komiszság és majdnem minden elszántság a messzi múlt játékos megnyilvánulása.

Magyarázhatnánk ezt az eltávolodást, azonosulni nem tudást – nem akarást – az elmúlt majdnem kilencven év távlatával, utókori értetlenséggel. Csakhogy az akkori, kortárs izmusokhoz való viszonyunk mintha más volna. Az expresszionizmus női végzetessége és férfi kíméletlensége ma is hat ránk, nem beszélve a lassan száz esztendős konstruktivizmusok fenséges hatásáról, tiszta eszményiségéről, tiszteletet követő racionalitásáról.

Hogy a szürrealizmus eredeti, klasszikus formájában nem rendít már meg bennünket, hogy csupán izgalmas és vonzó, mint más művészettörténeti korszakok, annak részben képzőművészeti jelenünk és közelmúltunk lehet az oka. Elég a művész saját végtermékéből mintázott portrét látni (Marc Quinn; Berlin, Hamburger Bahnhof), elég Joseph Beuys zsír és filc rekvizitumaira, elég a lengyel Zbigniew Libera legókockákból épített koncentrációs táborára gondolni, hogy a versenyt egyenlőtlennek lássuk.

Aztán: az előd dada gorombán, provokatív tárgyszerűségben jelent meg, mint kitömött porosz tiszt, szoborként bemutatott biciklikerék és vizeldekagyló. A szürrealizmus viszont a hatványra emelte a dada provokációját azzal, hogy „igazi”, csalókán professzionális festménybe és szoborba, hagyományos műalkotás látszatába emelte át az abszurditását.

Nem csodálhatja hát, ha lassan száz év elteltével a közönség hajlamos hagyományos festményként és szoborként nézni és élvezni.

A szürrealista mozgalom Dalítól Magritte-ig – Válság és újjászületés 1929-ben.
Magyar Nemzeti Galéria
Látogatható 2019. október 20-ig

A cikk eredetileg az ujnepszabadsag oldalon jelent meg