Beth O’Leary: Az ágybérlő (részlet)

Posted on 2019. július 25. csütörtök Szerző:

0


FEBRUÁR

1. Tiffy

Be kell ismernem, a kétségbeesésnek legalább annyi előnye van, hogy sokkal nyitottabbá teszi az embert.
Én például most határozottan látok pár pozitívumot ebben a lakásban. A konyhafalról le lehet dörgölni a színes penészfoltokat – legalábbis egy időre. A mocskos matracokat viszonylag olcsón kicserélhetem. A vécé mögött növő gombák pedig bizonyos szempontból határozottan friss, szabadtéri hangulatot kölcsönöznek a helynek.
Gerty és Mo azonban nincs kétségbeesve, és nem is próbálják pozitívan látni a helyzetet. Az arckifejezésüket leginkább a megrendült szóval tudnám leírni.
– Nem lakhatsz itt.
Ezt Gerty mondta. A magas sarkú csizmába bújtatott lába összezárva, a könyökét szorosan a testéhez tapasztja, mintha igyekezne minél kisebb helyet elfoglalni, így tiltakozva az ittlétünk ellen. A haját kontyban összefogta a tarkóján, eleve úgy tűzte fel, hogy könnyedén ráilleszthesse az ügyvédek fehér parókáját, amelyet a bíróságon viselnie kell. Még mókás is lenne az arca, ha nem az életemről lenne szó.
– Kell lennie egy másik albérletnek, amit ki tudsz fizetni, Tiffy – jegyzi meg Mo aggódva, miközben felkapja a fejét a bojlerszekrény szemrevételezéséből. A szokásosnál is ziláltabban néz ki, amire a szakálláról lógó pókháló még rátesz egy lapáttal. – Ez annál is rosszabb, mint amit tegnap este láttunk!
Körbenézek az ingatlanközvetítőt keresve, de ő szerencsére hallótávolságon kívül van: épp az „erkélyen” bagózik (a szomszéd garázsának roskadozó tetején, amelyet egyértelműen nem úgy terveztek, hogy mászkálni lehessen rajta).
– Nem vagyok hajlandó megnézni még egy ilyen patkányfészket – közli Gerty a karórájára pillantva. Nyolc óra van, neki pedig kilencre a southwarki büntetőjogi bíróságon kell lennie. – Biztosan van más megoldás.
– Nem tudnánk valahogy helyet szorítani neki nálunk? – veti fel Mo már úgy ötödjére szombat óta.
– Nem hagynád végre abba? – csattan fel Gerty. – Hosszú távon ez nem megoldás. Egyébként is csak akkor férne el, ha állva aludna. – Dühösen rám pillant. – Miért nem vagy egy kicsit alacsonyabb? Százhetvenöt centivel már alhatnál az ebédlőasztal alatt.
Sajnálkozó képet vágok, de igazság szerint szívesebben alszom itt, a padlón, mint abban a pindurka, szívfacsaróan drága lakásban, amelybe Mo és Gerty a múlt hónapban együtt befektetett. Korábban sosem laktak együtt, még egyetemista korunkban sem. Aggódom, hogy tönkre fogja tenni a barátságukat az összeköltözés. Mo rendetlen, figyelmetlen, és az apró termete ellenére képes hátborzongató módon a szoba nagy részét elfoglalni. Gerty viszont az elmúlt három évet egy valószerűtlenül tiszta lakásban élte le, amely mindig olyan tökéletesen festett, mintha egy számítógép generálta volna. Nem tudom, hogyan fogják összeegyeztetni a különböző életmódjukat anélkül, hogy egész Nyugat-London összeomlana.
Ám a legnagyobb baj az, hogy ha valaki más padlóján húzom meg magam, akkor lehetséges, hogy egyszer csak visszaköltözöm Justinhoz. Márpedig csütörtök este tizenegy órakor hivatalosan kijelentettem, hogy ez az ajtó számomra örökre bezárult. Tovább kell lépnem, és ehhez olyan helyet kell találnom magamnak, amit nem hagyhatok ott csak úgy.
Mo a homlokát dörgöli, és lehuppan a mocskos bőrkanapéra.
– Tiff, én adhatok neked kölcsön…
– Nem akarom, hogy kölcsönadj nekem! – felelem a kelleténél élesebben. – Nézd, tényleg le kell ezt zongoráznom még a héten. Vagy ezt a lakást választom, vagy azt, ahová bérlőtársat keresnek.
– Úgy érted, ágybérlőt – helyesbít Gerty. – Megkérdezhetem, miért épp most kell döntened? Nem mintha nem örülnék neki. Csak épp legutóbb még tűkön ültél abban a lakásban, és vártad, hogy Tudodki kegyeskedjen odatolni a képét.
Meglepetten összerezzenek. Nem a gonoszkodás miatt, hiszen Mo és Gerty sosem szerette Justint, azt pedig egyenesen utálják, hogy még mindig nála lakom, még akkor is, ha ő alig jön haza. Inkább az a furcsa, hogy a barátnőm ilyen nyíltan beszél róla. A legutolsó békítő vacsora, amelyet négyünk számára szerveztem, botrányba fulladt, így aztán lemondtam ennek a barátságnak az erőltetéséről, utána pedig már egyáltalán nem is beszéltem Justinról Gertynek és Mónak. Annyira megszoktuk a hallgatást, hogy még a szakítás után sem igazán hoztuk őt szóba.
– De miért kell ennyire olcsó helyet keresned? – folytatja Gerty, mintha észre sem venné Mo fenyegető pillantását. – Tudom, hogy nem keresel sokat, de most komolyan, Tiffy, Londonban négyszáz fontért semmit sem kapsz! Átgondoltad egyáltalán ezt az egészet? Úgy rendesen?
Nyelek egyet. Érzem, hogy Mo engem figyel. Ez a baj azzal, ha az ember egyik legjobb barátja pszichológus: Mo gyakorlatilag hivatásos gondolatolvasó, és úgy tűnik, sosem kapcsolja ki a szupererejét.
– Tiff? – kérdezi kedvesen.
Jaj, a francba! Kénytelen vagyok megmutatni nekik. Máskülönben sosem hagynak békén. Gyorsan elmondok mindent, így lesz a legjobb; mint amikor hirtelen lerántom magamról a ragtapaszt, vagy beleugrom a hideg vízbe, vagy elmondom anyának, hogy eltörtem az egyik díszt a nappali komódján.
A telefonomért nyúlok, és behozom rajta a Facebook-üzenetet.

Tiffy!
Nagyot csalódtam benned tegnap éjjel. Teljesen abnormálisan viselkedtél. Ez az én lakásom, Tiffy, akkor jövök ide, amikor akarok, és azzal, akivel tetszik.
Azt hittem, hálásabb leszel, amiért megengedtem, hogy maradj. Tudom, hogy nagyon megvisel téged a szakításunk, és azt is, hogy még nem állsz készen a költözésre. De ha azt hiszed, hogy elkezdhetsz „szabályokat lefektetni”, akkor ideje, hogy bérleti díjat fizess nekem az elmúlt három hónapért. És a továbbiakban is rendes albérleti díjat kell fizetned. Patricia szerint kihasználsz engem, hiszen gyakorlatilag ingyen laksz nálam, és habár eddig mindig megvédtelek, a tegnap esti jelenet után azt kell hinnem, hogy talán mégis igaza van.
Sok puszi,
Justin

Elszorul a gyomrom, amikor újraolvasom a „kihasználsz engem” szavakat, mert ilyesmi nekem soha eszembe sem jutott. Csak épp nem tudtam, hogy ezúttal komolyan gondolta, amikor elhagyott.
Először Mo fejezi be az olvasást.
– Megint beugrott csütörtökön? És Patriciával?
Elfordítom a fejem.
– Van némi igazság abban, amit mond. Nagyon rendes volt tőle, hogy ilyen sokáig lakhattam nála.
– Vicces – jegyzi meg Gerty sötéten. – Én mindig is úgy hittem, hogy élvezi, ha kéznél vagy neki.
Gerty elég furcsán fogalmaz, de valahogy én is így éreztem. Amíg Justin lakásában élek, még nincs teljesen vége. Úgy értem, eddig még mindig visszajött hozzám. De… csütörtökön találkoztam Patriciával. Azzal a valódi, kifejezetten vonzó és igazság szerint egészen kedves nővel, akiért Justin elhagyott engem. Korábban sosem volt új barátnője.
Mo az egyik kezemért nyúl, Gerty megfogja a másikat. Egy darabig így maradunk, ügyet sem vetünk az ablak előtt dohányzó ingatlanügynökre, én pedig elsírom magam, nem is próbálom megállítani az egymás után lecsorgó hatalmas könnycseppeket.
– A lényeg az, hogy tényleg el kell költöznöm – szólalok meg vidáman, és elhúzom mindkét kezemet, hogy megtöröljem a szememet. – Méghozzá most rögtön. Még ha maradni akarnék is, és megkockáztatnám, hogy újra felhozza Patriciát, akkor sem tudnám kifizetni a bérleti díjat. Már így is egy rakás pénzzel tartozom Justinnak, de egyáltalán nem akarok kölcsönkérni senkitől, úgyhogy ha őszinte akarok lenni… Igen. Vagy ezt a lakást veszem ki, vagy a társbérletet.
Mo és Gerty összenéz. Gerty fájdalmas beletörődéssel hunyja be a szemét.
– Nos, itt semmiképpen sem maradhatsz. – Kinyitja a szemét, és kinyújtja a kezét. – Hadd lássam megint azt a hirdetést!
Odanyújtom a telefonomat, de közben Justin üzenetéről átlapozok a lakótársat kereső hirdetésre.
Nagy hálószoba napos, egyágyas stockwelli lakásban havi háromszázötven fontért rezsivel együtt. Azonnal beköltözhető, minimum hat hónapra.
A lakást (a szobát és az ágyat) a bérlő együtt használja majd egy huszonhét éves hospice szakápolóval, aki éjszaka dolgozik, és a hétvégéket nem tölti otthon. Csak hétköznap reggel kilenc és este hat között vagyok a lakásban. Máskor mindig a tiéd! Tökéletes olyanoknak, akik kilenctől ötig dolgoznak.
Ha meg akarod nézni, keresd L. Twomey-t, elérhetőség lent.
– Nemcsak a lakáson osztoznátok, Tiff, hanem az ágyon is. Az pedig elég furcsa – jegyzi meg Mo aggódva.
– Na és ha ez az L. Twomey férfi? – kérdezi Gerty.
Erre a kérdésre már felkészültem.
– Nem számít – felelem nyugodtan. – Hiszen úgysem lennénk egyszerre az ágyban, de még a lakásban sem.
Ez az érv sajnos nagyon hasonlít arra, amivel a múlt hónapban próbáltam megmagyarázni, miért nem jövök el Justintól, de mindegy.
– Együtt fogtok aludni, Tiffany! – tiltakozik Gerty. – Mindenki tudja, hogy a közös albérlet első aranyszabálya, hogy nem szabad együtt aludni a lakótárssal!
– Szerintem amikor az emberek együtt alvásról beszélnek, nem erre utalnak – felelem szárazon. – Tudod, Gerty, amikor az emberek azt mondják, hogy együtt alszanak, valójában arra gondolnak…
Gerty hosszan, ridegen rám bámul.
– Igen, Tiffany, köszönöm.
Mo kuncogni kezd, de gyorsan abbahagyja, amikor Gerty dühösen rámered.
– Szerintem a társbérlet első szabálya, hogy még mielőtt beköltözöl, biztosan tudnod kell, jól ki fogsz-e jönni a lakótársaddal – mondja a férfi, ravaszul felém fordítva ezzel a közös barátnőnk haragos pillantását. – Különösen az adott körülmények között.
– Először nyilván találkozni fogok ezzel az L. Twomey nevű alakkal. Ha nem jövünk ki egymással, nem költözöm be.
Mo egy darabig hallgat, aztán bólint, és megszorítja a vállamat. Mindnyájunkra rátelepszik az a csend, amely általában egy nehéz társalgást követ: az ember részben örül, hogy vége, részben megkönnyebbül, hogy egyáltalán sikerült átevickélnie rajta.
– Jó – mondja Gerty. – Rendben. Tedd, amit tenned kell! Biztosan jobb lesz, mint ha ebben a patkányfészekben maradnál. – Kivonul a lakásból, az utolsó pillanatban azonban még visszafordul, hogy odaszóljon az ingatlanügynöknek, aki épp ekkor lép be az erkélyről. – Maga pedig – mondja jó hangosan – a társadalom mételye.
A férfi nagyot pislant, amikor a barátnőm becsapja maga után az ajtót. Hosszú, feszült csend következik.
Az ingatlanügynök elnyomja a cigarettáját.
– Szóval akkor érdekli a hely? – kérdezi aztán.

Korán beérek a munkahelyemre, és beleroskadok a székembe. Jelenleg az itteni asztalom áll a legközelebb ahhoz, amit otthonomnak nevezhetek. Félbehagyott kézműves tárgyak hevernek rajta, amelyek túl nehezek ahhoz, hogy busszal hazavigyem őket, a rengeteg szobanövényemet pedig úgy rendeztem el, hogy még azelőtt lássam, ki közeledik az asztalomhoz, mielőtt az illető észrevenne engem. A virágfalamat a fiatal kollégák többsége a lakberendezés inspiráló példájának tartja. (Igazság szerint az a lényeg, hogy az ember olyan növényeket válogasson össze, amelyeknek a színe egybeolvad a hajával – vagyis az én esetemben vöröseket –, és lebukjon/elszaladjon, ha bárki elszántan gyalogolna az asztala felé.)
Ma az az első feladatom, hogy találkozzam Katherinnel, az egyik kedvenc szerzőmmel. Katherin kötésről és horgolásról ír könyveket. Egy szűk réteg vásárolja őket, de a kiadóm, a Butterfingers pont erre szakosodott: imádjuk a rétegpiacot. A kézműveskedés és a barkácsolás a profilunk. Batikolt ágyneműk, ruhatervezés, horgolt lámpaernyők, saját készítésű bútorok létrából… Ilyesmi.
Imádok itt dolgozni. Ez az egyetlen magyarázat arra, hogy miért vagyok már három és fél éve segédszerkesztő, amikor a fizetésem még a londoni létminimumot sem éri el, és miért nem próbáltam változtatni a helyzeten mondjuk azzal, hogy olyan kiadóhoz jelentkezem, amely bevételt is termel. Gerty mindig azt mondja, hogy nincs bennem ambíció, de igazából nem erről van szó. Csak éppen szeretem ezt csinálni. Gyerekkoromban egész nap olvastam, vagy addig alakítgattam a játékaimat, amíg jobban meg nem feleltek az igényeimnek: befestettem a Barbie babám hajának a végét, vagy feldíszítettem a markolómat. Most pedig olvasásból és kézműveskedésből élek.
Pontosabban nem igazán lehet megélni belőle. De azért keresek valamennyit. Az adót ki tudom fizetni belőle.
– Én mondom neked, Tiffy, a horgolás meg fogja ismételni a színezők sikerét – közli Katherin, miután letelepedett a legjobb tárgyalónkban, és átbeszélte velem a következő könyve tervét. Szemügyre veszem a mutatóujját, amelyet meglenget felém. Mindkét kezét úgy ötven gyűrű díszíti, de még nem sikerült kiderítenem, hogy vannak-e köztük eljegyzési vagy jegygyűrűk. (Úgy képzelem, hogy ha igen, akkor viszont nem állt meg egynél.)
Katherin még éppen elfogadható mértékben hóbortos: szalmaszőke haját befonva hordja, napbarnított bőrén valahogy alig látszik a kor, és rengeteg története van arról, hogy különféle helyekre tört be a hatvanas években, ahol aztán lepisilt ezt-azt. Annak idején igazi lázadó volt. A mai napig nem hajlandó melltartót viselni, pedig most már egészen kényelmesek, és a legtöbb nő feladta, hogy az elnyomás ellen küzdjön, mert Beyoncé megteszi helyettünk.
– Az jó lenne – mondom. – Talán kiírhatnánk a cím fölé valamit, amiben benne van a tudatos jelenlét kifejezés. Mert arról van szó, nem? Vagy inkább az öntudatlanságról?
Katherin felnevet, hátradönti a fejét.
– Jaj, Tiffy! Milyen abszurd a munkád! – Kedvesen megsimogatja a kezemet, és a táskája után nyúl. – Ha látod azt a Martin gyereket, mondd meg neki, hogy csak akkor tartom meg azt a bemutatót a tengeri hajóúton, ha csodálatos, fiatal asszisztensem lesz.
Felnyögök. Tudom, hová akar kilyukadni. Katherin szívesen rángat engem magával ezekre az utakra: úgy tűnik, minden előadáson élő modellre van szüksége, akin megmutathatja, hogyan kell méretet venni a ruha megtervezéséhez, én pedig egyszer elkövettem azt a végzetes hibát, hogy magamtól ajánlkoztam a feladatra, amikor nem talált mást. Azóta mindig egyből engem kér meg. A PR-osztály pedig annyira kétségbeesetten igyekszik bejuttatni őt az ilyen eseményekre, hogy már ők is elkezdtek nyaggatni vele.
– Ez már túl sok, Katherin! Nem megyek veled hajóútra.
– De mindent fizetnek! Mások több ezer fontot kiadnak azért, hogy részt vehessenek egy ilyen úton, Tiffy!
– Csak a Wight-szigetet kerülöd meg velük – emlékeztetem. Martin már tájékoztatott róla. – Ráadásul hétvégén lesz. Nem dolgozom hétvégén.
– De ez nem munka – erősködik Katherin, miközben összeszedi a jegyzeteit, és teljesen véletlenszerű sorrendben berakja őket a táskájába. – Hanem csodálatos vasárnapi vitorlázás egy barátnőddel. – Szünetet tart. – Velem – tisztázza. – Mert barátok vagyunk, ugye?
– A szerkesztőd vagyok! – felelem, és kiterelem a tárgyalóból.
– Csak gondold végig, Tiffy! – kiált hátra a válla felett higgadtan. Észreveszi Martint, aki máris egyenesen felé tart a nyomtatók mellett. – Csak akkor vállalom, ha ő is velem jön, Martin fiam! Vele kell beszélned!
Azzal eltűnik, az irodánk mocskos üvegajtaja lengedezik utána.
Martin felém fordul.
– Tetszik a cipőd – mondja elbűvölő mosollyal. Megremegek. Nem bírom elviselni Martint a PR-osztályról. Olyanokat mond a tárgyalásokon, hogy „Vegyük ezt fel az akciótervbe!”, aztán csettint Rubynak, aki igazából marketingigazgató, de Martin valamiért mégis azt hiszi, hogy az ő személyi asszisztense. A férfi még csak huszonhárom éves, de úgy döntött, hogy megpróbálja idősebbnek beállítani magát a koránál, ezzel is megtámogatva az előléptetést célzó kétségbeesett igyekezetét, ezért mindig olyan borzalmas, tréfálkozó hangon beszél, és próbál golfról társalogni az ügyvezető igazgatóval.
A cipőm viszont tényleg gyönyörű. Dr. Martens stílusú, lila bakancs fehér liliomokkal, amelyek festésére majdnem az egész szombatom ráment. Amióta Justin elhagyott, jóval több időt szánok kézműveskedésre és a holmim egyedivé tételére.
– Kösz, Martin! – felelem, és már próbálok is visszaosonni az asztalom nyújtotta biztonságba.
– Leela említette, hogy lakást keresel – állít meg Martin.
Elbizonytalanodom. Nem tudom, hová akar ezzel kilyukadni, de úgy érzem, nem lesz jó vége.
– Nekünk van egy szabad szobánk Hanával. – Hana a marketingen dolgozik, és mindig gúnyos megjegyzéseket tesz az öltözködésemre. – Talán láttad is a Facebookon, de gondoltam, felhozom. Egyszemélyes ágy van benne, de… nos, azt hiszem, mostanában ez nem lesz számodra probléma. Mivel a barátunk vagy, Hanával úgy döntöttünk, hogy ötszáz font plusz rezsi fejében felajánljuk neked.
– Milyen kedves tőletek! – felelem. – De igazából már találtam valamit. – Bizonyos értelemben. Vagyis majdnem. Istenem, ha L. Twomey nem fogadja el a jelentkezésemet, akkor vajon be kell költöznöm Martinhoz és Hanához? Úgy értem, már így is velük töltöm az összes munkanapot, és nekem ez is sok belőlük. Nem vagyok benne biztos, hogy a (már így is ingatag) döntésem, miszerint elköltözöm Justintól, kibírja a gondolatot, hogy Martin kergetni fog a bérleti díjért, Hana pedig minden reggel látni fogja a Kalandra fel! hőseit ábrázoló, zabkásával leevett pizsamámat.
– Ó, értem, rendben! Akkor valaki mást kell keresnünk. – Martin arcára kiül a ravaszság. Érzi a bűntudatomat. – De kárpótolhatnál azzal, hogy elkíséred Katherint arra a…
– Nem.
Eltúlzott sóhajt hallat.
– Istenem, Tiffy! Ingyenes hajókirándulás! Hiszen folyton ilyenekre jársz, nem?

Beth O’Leary

Régen tényleg folyton hajókirándulásokra jártunk, amikor a csodálatos, de immár volt barátom elvitt magával. Az egyik karibi szigetről a másikra utaztunk napfénytől kótyagos, romantikus révületben. Felfedeztük az európai városokat, aztán visszatértünk a kis hajófülkénkbe egy káprázatos szeretkezésre. Dugig ettük magunkat a svédasztalos büfében, aztán elterültünk a fedélzeten, néztük, ahogy sirályok repkednek a fejünk felett, és szórakozottan cseverésztünk a leendő gyerekeinkről.
– Már leszoktam róluk – felelem a telefonomért nyúlva. – Most pedig, ha megbocsátasz, fel kell hívnom valakit.

Fordította: Fügedi Tímea

Beth O’Leary: Az ágybérlő
General Press Kiadó, Budapest, 2019