Modern ifjak villámgyors darutánca | Csillag Péter: Ady stoplisban

Posted on 2019. július 22. hétfő Szerző:

0


Pál Attila |

Hogy kerül a zsíroskenyér a meisseni porcelán tányérra? – fortyant fel egykor kedves ismerősöm, amikor azt találtam mondani, hogy a labdarúgás bizonyos színvonalon felül már művészet. Akkoriban olyan általam látott és csodált futballcsillagok jártak az eszemben: Pelé, Edu, Franz Beckenbauer, Günther Netzer, Johann Cruyff, Diego Maradona, Michel Platini vagy éppen Gianni Rivera.

A nevekből kitalálható, hogy nem manapság okoztam a megdöbbenést, hogy egy lapon mertem említeni a világ legnépszerűbb sportágát a zenével, festészettel, irodalommal, hozzátéve, hogy eme tevékenységek űzése is csak bizonyos szinten felül nevezhető művészetnek, s igazolásul mindjárt saját ének- és rajz(nem)tudásomat hoztam fel.

E régi emlék akkor elevenedett meg bennem, amikor kezembe vettem Csillag Péter – mint kiderült – igen alapos munkáját arról, mennyire érdekelte a 20. század nagyjából első felének legkiválóbb magyar íróit a labdarúgás. Mennyire lelkesedtek érte vagy éppen mennyire utasították el. Milyen élményeik fűződtek a sportághoz, amely hétről hétre a világ legnagyobb közönséget mozgatta meg – s végül mindez hogyan jelent meg műveikben.

A testmozgás, a sport, beleértve a labdarúgást is, a 19. század utolsó harmadától tett szert egyre nagyobb népszerűségre. Az úri sportként ismert tenisz és vívás mellett mind többen rúgták a labdát, főleg az úgynevezett alsóbb társadalmi rétegekben. Az elit jó ideig gyanakvóan tekintett a futballra, mint játékra, s mint jelenségre. Mindaddig, amíg fel nem ismerte benne előbb az óriási üzleti lehetőséget, majd később a politikai propaganda eszközét.

De mindez a legkevésbé sem ártott magának a játéknak, amelyért a 20. század elején már egyformán lelkesedtek egyetemi hallgatók, gyári munkások és utcagyerekek, hiszen nem kellett hozzá más, mint egy labda (vagy bármi, ami gömbölyded alakú és a földre dobva legalább egy kicsit felpattan), négy kapujelző, ami lehetett nagyobb kő, tégla, iskolatáska, vagy akár ruhadarab is, és már lehetett is játszani.

A Karinthy család kötődése a sporthoz közismert. Azt viszont kevesen tudják, hogy a Vackor történetek írója, a mesteri tollú költő, Kormos István maga dicsekedett azzal, hogy játszott a Fradiban. De nem hagyta hidegen a futball Pilinszky Jánost, Csáth Gézát és unokatestvérét, Kosztolányi Dezsőt, Juhász Gyulát, Rejtő Jenőt, József Attilát, de még Móra Ferencet sem. Miért is ne ragadta volna magával éppen az irodalom legkiválóbb művelőinek jelentős részét a játék, a lelkesedés, a versengés, a futballisták ügyessége, odaadása, a mérkőzések hangulata, a győzelem mámora és a vereség bánata?

Tény, hogy íróink, költőink labdarúgással kapcsolatos élményei, versei, elbeszélései legfeljebb az irodalomtörténet függelékében kapnak helyet (ha egyáltalán), holott a kedvenc csapat gólja felett érzett öröm nem kisebb érzelem, mint mondjuk egy rózsaszál szépsége feletti elragadtatás. Csak más.

A történész, sportújságíró Csillag Péter ragyogó összeállítása a többé-kevésbé ismert tények mellett számtalan olyan részlettel ismerteti meg olvasóit, ami újdonság a legtöbb futballkedvelő és/vagy szépirodalomfaló számára. Remekül megszerkesztve, olvasmányos stílusban tárja elénk mindazt, ami eleven színekkel gazdagítja az adott íróról, költőről eddig alkotott képünket.

Ki tudta például, hogy a Szindbád írója, a megjelenésében és stílusában egyaránt végtelenül elegáns Krúdy Gyula több cikket is írt a hajdani Nemzeti Sportba? (A címben szereplő megállapítás is tőle ered.) Egy évvel az első nagy világégés és mintegy három hónappal a Tanácsköztársaság bukása után nem kis malíciával jegyzi meg Lapdajáték című tárcájában: „Én magamban azt gondolom e fénylő délután, hogy a nagyranövekedett, szinte világhírű pesti futballisták hamarább megtalálják a kézszorítást az ellenséges külfölddel, mint nagyfejű politikusaink”. Vagy azt, hogy a Pogány köszöntő, az Ikrek hava című verskötetek szerzője, Radnóti Miklós és barátja, a néprajztudós Ortutay Gyula lélegzetvisszafojtva hallgatta együtt a rádióközvetítést az 1938-as franciaországi labdarúgó-világbajnokságról? Sőt, hogy visszautaljunk a könyv címére, azt is kevesen hitték volna, hogy Ady Endre (akit legkevésbé sem sportszerű életmódjáról ismerünk), még joghallgatóként tagja volt az első debreceni labdarúgó-csapatnak.

Természetesen nem minden jeles író rajongott az olykor durva jelenetekben sem szűkölködő mérkőzésekért. Márai Sándor például méltóságán alulinak tartotta, hogy a legcsekélyebb érdeklődést is mutassa a sportág iránt (ehhez képest nem egyszer kilátogatott a lelátókra), szerinte „talán ötven fillért ér az egész”, s „a sportnak annyi köze az egészséghez, mint szerelemnek a házassághoz, vagy színdarabírásnak az irodalomhoz; szóval, eltekintve szórványos kivételektől, semmi.” Minden ellenérzése mellett azonban tökéletesen átlátta, ragyogóan megfogalmazta a stadionlátogatás, a szurkolás lélektanát: „Egy délután szabadság, egy ordításnyi szabadság. Ebben a tikkadt, fáradt, elkínzott magyar életben, ahol mindenki a nyaka körül érzi a selyemzsinórt… ez a füves pálya az egyetlen terep még a nagy osztályok életében, ahol mindenki szíve szerint, felelőtlenül, egész lelkével ordíthat egyet”.

Csillag Péter

Csillag Péter: Ady stoplisban
Jaffa Kiadó, Budapest, 2019
208 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft,
kedvezményes webshop ár a kiadónál 2792 Ft
ISBN 978 615 541 8242

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Magyarórán nem tanítják, az irodalomtörténet pedig alig-alig tartja számon a huszadik század klasszikus magyar íróinak meccseit, futballról szerzett benyomásait, pedig az utókorra maradt személyes történeteik, színes anekdotáik vagy éppen sarkos megállapításaik páratlanul izgalmas olvasmányélményt kínálnak.
Kevesen tudják, hogy a száz éve elhunyt Ady Endre 1899-ben Debrecen első csapatában futballozott, József Attila alighanem az Aranycsapat-edző Sebes Gusztáv édesapjáról mintázta Csoszogi, az öreg suszter alakját, Rejtő Jenő pedig a torinói olasz–magyar kedvéért nászútját szakította félbe. Juhász Gyulát a Szegedi Bástya meccsbérlettel és belépőjén költőhöz méltatlan helyesírási hibával ajándékozta meg („álandó szabadjegy”), Karinthy Frigyes a Nemzeti Sportnak elfeledett csatármúltjával büszkélkedett, Radnóti Miklós pedig 1938 nyarán baráti társasággal napozva hallgatta a magyar válogatott vb-meccsének rádióközvetítését. És ez csupán néhány villanás az irodalmi futballsztorik gazdag világából…