Oláh József Pöli: Kincseim tára (részlet)

Posted on 2019. július 2. kedd Szerző:

0


Mi van fiam, pisilned kell?

Mindig szerettem a történelmet!
Hogy miért, azt nem tudom. Egyszer a Laposra hoztak ki megint egy csomó papírt a parasztok, meg könyvet, aztán én egy pár darabot kiguberáltam magamnak. János csak a játékokat meg a fémet gyűjtötte, Fiknyos Csabával együtt. Engem inkább a könyvek érdekeltek, pláne a vastagabbak. Ezek meg nevettek, hogy mit viszek haza!
Egyszer olyan könyvet találtam, ami a magyar történelemről szólt, teli volt térképekkel, meg csatákkal. Szerintem azóta érdekelt a történelem. A könyvtárba is beiratkoztam volna, de egyszer bementem, s a könyvtáros néni mindig a nyomomban volt. Nagyon féltem tőle.
Mindig azt kérdezte, hogy mit keresek. Egyfolytában csak azt kérdezte: mit keresek?
Konkrétan nem tudtam, hogy mit keresek, mert az a sok gyönyörű könyv, meg azok a szép vastagok még jobban tetszettek. No meg azok az illatok! Egyszerűen csodáltam a sok könyvet, a sok színt! Otthon nem láttam könyvet, csak egyet, egy feketét, a Bibliát. Anyu olvasta. Nem szerettem, mert anyu mindig sírt, amikor azt olvasta. El is döntöttem magamban: én nem olvasok olyan könyvet, amitől sírok.

Ott álltam a könyvtáros néni előtt, majd összevizeltem magam, mert mogorva volt, és azt a könyvet, amelyet a kezemben tartottam, egyszerűen kicsavarta a kezemből.
„Haza szeretném vinni” – mondtam félénken.
„Hogyhogy haza akarod vinni? Mikor nem is jársz ide?” – ordította, szinte önkívületben.
– Ne tessék velem kiabálni, mert nem vagyok süket! – jelentettem ki hirtelen a félelemtől. – Az Anti azt mondta, hogy ő is csak tegnap iratkozott be, és azt mondta, hogy én is beiratkozhatok! Különben is, a tanár bácsi is javasolta, hogy iratkozzak be! – próbáltam magyarázkodni.

– Szépen beszélj velem, mert a grabancodnál fogva kidoblak, te piszkos kölyke! Azt a büdös fajtádat! Minek iratkoznátok be, betüzelni a könyvet? Úgysem hozzátok vissza soha! Különben is, melyik tanár bácsi mondta, hogy iratkozz be?

Csak akkor éreztem, hogy nagyon büdös szájszaga volt a könyvtáros néninek, de úgy megijedtem, hogy remegtek a lábaim. Aki a könyvtárban volt, mindenki minket nézett. Nagyon rosszul voltam. Hirtelen hányingerem lett, és elkezdtem szédülni.

– Hát a napközis tanár bácsi mondta– mondtam félénken –, hogy innen hazavihetem a kötelező olvasmányt, mert odaadná nekem kölcsön, de neki már nincs meg, mert már kölcsönadta másnak – nyögtem ki a szavakat.

Amit a könyvtáros néni a következő pillanatban mondott, nem nagyon értettem, mert az orra alatt motyogott valamit, a fogait összeszorítva. Elfordult tőlem, és odahívott magához, az asztalához.

– Na, ide figyelj, te kölök! Ha beiratkozol, kikölcsönözheted a könyvet! De csak úgy, hogy ha hazamész, megmondod a Bada fiának, hogy hozza vissza a könyvet, amit elvitt! Megértetetted? Hozzátok vissza a könyveket, úgy kiveheted azt a könyvet, amit választasz!

Nem értettem, hogy miért mondta nekem ezt a könyvtáros néni, mert nem én vittem haza azt a könyvet, akkor meg miért nekem kell más helyett visszavinnem azt a könyvet, amit én nem is láttam. Különben meg, miért nem vihettem haza én is azt a könyvet, amit szeretnék? Olyan jó lett volna, ha én is könyvtáros lehettem volna! Ezek a gondolatok bolyongtak bennem, de a következő pillanatban örültem, hogy kiszaladhattam a könyvtárból.

A temető felől mentem haza. Úgy közelebb volt a telep. Apu nem volt otthon, anyu meg a mamáéknál volt. Megint rosszul lett a mama. Az orvost kellett kihívni hozzá, szegénykém mindig majd’ megfulladt. Eszembe jutott, hogy másnap töri óra lesz, elővettem a töri könyvet, és elkezdtem olvasni a Cromwell Olivér vezette angol polgári forradalmat.

Nem volt szobám. A húgom és az öcsém is anyuval a mamánál voltak. A szoba-konyhás, takaros kicsi házikóban éltünk öten, kint a telepen. A Joka Tatáék mellett.

Kiültem a padkára, és olvastam a törit. Mindig az atlaszt szerettem nézegetni, meg az évszámot jegyeztem meg a legjobban. Átolvastam a fejezetet, aztán én is átmentem a mamához, mert aggódtam érte. Anyuék már régóta nem jöttek haza. Fogtam a könyvet, és átballagtam hozzájuk.

Amint mentem a telepen, a kicsi takaros házikók között találkoztam az öreg Imre bácsival.
– Mit olvasó öcsém? – kérdezte érdeklődően.
– Történelemkönyvet. Holnap dolgozatot írunk belőle, Imre bátyám!
– Milyen az a történelemkönyv, öcsécském? Te még a végén pap lesző! Te mindig óvasó valamit. Nem baj, öcsém, jó teszed! Nézd meg a Csaba barátod, az aztán azt se tuggya, hun van az iskola! Télleg, nem láttad valahun?
Hát elmondtam neki, hogy ma még nem láttam, de a tanár bácsi is kérdezte.

A mama ott feküdt a kétszemélyes heverőn. Őszes haja színe, a mély barázdák az arcán az élet sava-borsát megmutatták.
Soha életemben nem találkoztam olyan lelkiállapotú emberrel, mint a mama. Ha pénze lett volna, a világ összes árvájáról és beteg emberéről gondoskodott volna. Most már tudom, hogy ő volt a telep Teréz anyája!

Anyuék ott ültek a bátyjáékkal a mama mellett. Az orvos nemrég ment el a mamától. Beutalta a kórházba, mert nagyon fulladt, tüdőgyulladása volt szegénykémnek.

– Gyere ide, gyerekem! Gyere, drága fiam! Milyen sovány vagy, fiam! Ettél ma má valamit? Nincs semmi bajod? Te mindig ilyen sovány vagy, gyerekem!

Értem aggódott mindig a mama, mert mindig vézna gyerek voltam, el is neveztek Gedának. Most is inkább értem aggódott, és nem magáért, pedig hát nagyon beteg volt már akkor.
– Szia, mama! – odamentem hozzá, akit addigra már segítettek felülni az ágyon. Megpusziltam és megsimogattam a fejét, meg az arcát. – Nincs semmi bajom, mama! Te hogy vagy, mi van veled? Volt nálad az orvos? – bombáztam a kérdéseimmel, de hát tudtam, hogy volt nála, és látszott is a betegség rajta.

– Nálam volt az orvos, gyerekem, de má jó vagyok! – próbált kegyesen hazudni nekem. – Adott egy injekciót nekem, de má attú jó is vagyok, fiam! – hazudott tovább. – De biztos nem vagy éhes, fiam? – tette fel a kérdést, de alig értettem a hangját, úgy fulladt csórikám.
– Mama, most ettem! – hazudtam én is neki, pedig majd kiugrott a szemem az éhségtől. Azóta hányingerem volt, amióta a könyvtáros néni kiabált velem. – Most ettem a Cikáéknál.
– Jó van, fiam! Egyé sokat, mert te nagyon beteges gyerek vótá! Mindig a kórházakat járták anyádék miattad! Egyé sokat! Majd jó erős férfi leszel, gyerekem!

A hangja még most is a fülemben van: halk és mégis finom, megnyugtató volt. Sosem fogom elfeledni.
– Mi az a hónyod alatt, fiam?
– Mama, holnap az iskolába dolgozatot írunk, és elolvastam a leckét, hogy tudjam.
– Tudom, fiam! Te nagy ember lesző! Olyan lesző, mint a nagyapád! Őrá hasonlítsz, az vót olyan értelmes úriember, majd te lesző olyan, gyerekem! Majd figyejjétek meg! Ebből a gyerekbű még nagy ember lesz! – fordult anyámék felé. – Jó van, gyerekem, tanujj! Te csak tanujj, mert te vékony dongájú gyerek vagy, dógozni meg nem bírná, gyerekem! Nem baj, fiam, de anná jobb sorod lesz, nem úgy, mint nekünk!

Nem értettem, mit akart ezzel a drága mama mondani. Mindenesetre mindig emlékezni fogok a szavaira.
A mamát aznap este elvitte a mentő. Nagyon sírtak anyuék. Reggelig nem aludtunk, mert anyámék fent voltak, apu megint mátó volt, az öcsém lázas volt, így nem bírtam én sem aludni.
Történelemóra előtt, a szünetben még mindig a könyv fölött ültem. Majd kiestem a padból. Fáradt is voltam, meg éhes is. Anyám ma sem tudott poharas kakaót venni.
Bejött a tanár úr. A naplót már az ajtóból az asztalra dobta.
– Ma elmarad a dolgozat, mert ma még veszünk hozzá egy anyagot! Remélem, örültök! De azért kíváncsi lennék egy-két dologra!
Ilyenkor mindig kérdéseket tett fel.
– Attila fiam, mikortól számoljuk az újkor kezdetét? Mi volt az az esemény, amióta számoljuk? Nos? No, ne kérdezzek ilyen blődségeket, hmm? A baj csak az, gyerekeim, hogy a mai dolgozat anyaga többek között ez lenne.
Már majd kiestem a padból, úgy jelentkeztem, hiszen tudtam a választ. Szinte felálltam, mert hát a leghátsó padban ültem – pedig az osztály legkisebb termetű tanulója voltam –, és azt gondoltam, hogy nem vesz a tanár úr észre, mert az Anti eltakart, ugyanis sokkal nagyobb volt, mint én.

– Ha nem tudják, hölgyeim és uraim, tíz guggolás! Jani fiam, te sem tudod? Hát senki nincs az osztályban, aki tudná. Így készülnek maguk a dolgozatra?
A következő pillanatok, amik az osztályteremben történtek, az életem végéig elkísérnek.
– No, akkor guggolunk, tízszer, rajta!
Mint akinek meg kell menteni az osztály becsületét, én felszólítás nélkül megszólítottam a tanár urat.
– Tanár úr, Tanár úr! – ágaskodtam, jelentkeztem.
– Mi van, pisilned kell, fiam? Menjél nyugodtan, be ne piszkold az osztálytermet!
Mintha forró vízzel locsoltak volna le, és valóban be akartam pisilni váratlan megalázó mondataitól.
– Nem, tanár úr, nem pisilnem kell, szeretnék a kérdésére válaszolni!
– Már válaszoltál! – felelt mogorván, mint akit nem vesznek komolyan. – Te már válaszoltál!
– Tisztelettel, tanár úr! Az 1640-es angol polgári forradalomra gondoltam!
A tanárt, mintha villámcsapás ért volna, és váratlanul a dicséret helyett megdorgált.
– Te most lested ki a könyvből, igaz? Valld be őszintén!
– Nem, tanár úr, tegnap ezt olvastam és megjegyeztem, mert érdekel! – vallottam be őszintén a dolgokat.
– Szóval még pimaszkodsz is, na, hozd ki az ellenőrződet! Majd megmutatom én, kivel pimaszkodhatsz! – azt hittem, lekever egy fülest, nem mertem szólni, féltem és kellemetlenül éreztem magam. Kisétáltam az ellenőrzőmmel a tanári asztalhoz.
– Még hogy érdekli! A te fajtádat érdekli? Na, tudod, kinek meséld be, hogy tanultad, és nem kilested a kérdést! De tudod mit, nem írok be az ellenőrződbe semmit, ha megmondod, ki volt a forradalom vezére.
Már azt hitte, lefülel, amikor csibészes mosoly vagy mit tudom én, mi ült az arcára. Azt hiszem, gúnyosan várta a válaszom.

Oláh József Pöli

– Azt olvastam, tanár úr, hogy Cromwell Olivér volt a vezér – válaszoltam villámgyorsan, már a tanár mellől.
– Na, ide figyeljen az osztály! Azért, mert ez a gyerek tudta, ti meg nem a választ, ezért ötven guggolás! – és dühösen visszanyomta a kezembe az ellenőrzőkönyvet.
Attól kezdve a történelemórákon többet nem jelentkeztem. Csak akkor feleltem, amikor kérdeztek. Ritkán voltak kíváncsiak egy vékony cigánytelepi gyerekre.
Nem jelentkeztem, mert féltem, hogy megaláznak. Féltem, hogy azt hiszik, hogy pisilnem kell. Úgyhogy inkább meghúztam magam az Anti mögött a leghátsó padban. Többé már nem haragudtam rá, hogy sokkal nagyobb, mint én. Nagyon örültem, hogy a legutolsó padban ülök, most először örültem annak, hogy ott ülök…

Kakucs, 2007. 12. 02.