Pető Andrea: Láthatatlan elkövetők (részlet)

Posted on 2019. június 22. szombat Szerző:

0


Bevezetés

„Szombaton reggel felakasztották Deli Piroskát, a nyilas rémuralom egyik legelvetemültebb alakját.”

1944. október 15-én szép, meleg, napos idő volt. Az emberek Horthy kormányzó beszédét hallgatták a rádióban, amelyben bejelentette, hogy Németország elvesztette a háborút, Magyarország pedig fegyverszünetet kíván kötni addigi ellenfeleivel. A budapesti Csengery utca 64. szám alatt a sárga csillagot viselő lakók az udvaron hallgatták Horthy proklamációját. Azon a rádión, amely korábban az egyik zsidó lakóé volt, majd a zsidótörvények eredményeképpen a házban egyedüli keresztényként megmaradt család, a házmesterék tulajdonába került, akik a készüléket kitették az ablakba, hogy a ház rádióktól megfosztott lakói is hallhassák a fontos híreket. A zsidók azt hitték, vége van a háborúnak, az életveszélynek, és levették a kapuról a sárga csillagot.

A Csengery utca 64-et 1944 nyarán nyilvánították csillagos háznak. A budapesti zsidóknak a sárga csillagos házakba való átköltözéséről szóló rendeletet 1944. június 16-án adták ki, és június 24-én, szombaton éjfélig be kellett fejezni a költözést. Mintegy 2600 házat minősítettek „sárga csillagosnak” Budapesten, s bennük körülbelül 12 000 keresztény család maradt, köztük a Csengery utcai Strucky–Szamocseta házmestercsalád.

A házmesterék Horthy proklamációja után rövid ideig a „jó világot” siratták, hiszen a sárga csillagos házba kényszerített lakókkal úgy bántak, ahogy akartak, miközben jelentős anyagi haszonra is szert tehettek. Néhány órával később azonban a rádió beszámolt a nyilas hatalomátvétel híréről. A házmesterék újra saját hatalmuk megerősödését ünnepelhették, az udvaron összegyűlt idős férfiak és fiatal fiúk pedig úgy döntöttek, hogy esetleges támadásoktól félve őrséget szerveznek a kapuban. Hogy mi történt aznap este, Szálasi hatalomátvétele után a budapesti Csengery utca 64-ben, több tucat család életét meghatározta.

Ami biztos: a belvárosi csillagos házban aznap este fegyveresek jelentek meg, és szörnyű vérengzést rendeztek, tizenkilenc halottat hátrahagyva. A csillagos házba költözés miatt összezsúfolódó zsidó lakókat a keresztény Strucky–Szamocseta családdal együttműködve kirabolták, majd kiterelték a házból, azt remélve, hogy a korábban deportáltakhoz hasonlóan soha többé nem térnek vissza, és a bűntettnek nem marad nyoma. A lakók közül sokan mégis visszatértek néhány nap múlva, hiszen a deportálásokat leállították. Bár novemberben újabb deportálási hullám indult, onnan is akadt, aki visszatért a felszabadítás után. Ekkor kezdődött a küzdelem a Csengery utcában az igazságszolgáltatásért, valamint a házban lemészároltak emlékének megőrzéséért. Az akkor felállított népbíróságok egyik első budapesti eljárása volt Dely Piroska ügye, amelyben a túlélők vallomásai kulcsszerepet játszottak, éppen úgy, mint később a Strucky–Szamocseta házmestercsalád elleni népbírósági perben.

Ebben a könyvben a Csengery utca 64. számú házban történt vérengzés és rablás történetét felderítve vizsgálom meg a magyar történetírás által korábban nem tárgyalt vagy más szempontokból megközelített történelmi folyamatokat. A második világháború idején a nők szélsőjobboldali radikális mobilizációját nemzetközi összehasonlításban elemzem a német, olasz, valamint az angol nyelvű szakirodalom alapján, holland, lengyel és horvát példákat is használva. A kötet a fenti eseten keresztül vizsgálja az elkövetőkutatás, a politikai radikalizmus, az emlékezetpolitika és a társadalmi nemek metszetét, hogy feltárja, mi okból lettek és maradtak láthatatlanok a magyar holokauszt női elkövetői. A holokausztkutatás fősodrához tartozó politikatörténeti-elemző kötetekkel ellentétben ez a könyv a végrehajtók és kollaborálók mélyen zavarba ejtő emberi dimenzióját mutatja be, azokat az elkövetőket, akik „láthatatlanná válva” eddig nem kerültek a történetírás fókuszába, valamint azokat a tényezőket vizsgálja, amelyek e láthatatlanságot létrehozták.

A kötet azt a folyamatot is bemutatja, hogy a szemtanúk, valamint a népbíróság intézménye milyen szerepet játszottak a sokszínű és sokjelentésű emlékezet történelemmé formálásában, másképp fogalmazva a kommunikatív emlékezet kollektív emlékezetté alakításában. A rendőrségi kihallgatási jegyzőkönyvek, a korabeli sajtó, a népbíróságok dokumentumai, valamint a túlélőkkel folytatott interjúk alapján vizsgálom, hogyan változtak a vallomások időben és annak függvényében, hogy a tanúk kinek beszéltek az általuk megélt élményről. A holokauszt történetírását a zártság és a nyitottság dinamikája határozza meg: hiszen amíg az emlékművek, a tankönyvek és a megemlékezések ritualizálják, azaz lezárják, ami történt, addig a túlélők visszaemlékezései (és az újonnan előkerülő ego-dokumentumok) újabb és újabb teret nyitnak az értelmezéseknek. A Csengery utcai történet azért is érdekes, mert ezen keresztül bemutatható egy gyilkosság történetének ritualizálási módja: az a folyamat, amelyben a különféle intézmények (mint a népbíróság), médiumok (fényképek, filmek) és a történészek munkái által történelemmé, kollektív emlékezetté válik a kommunikatív emlékezet. Miközben, ahogy azt bemutatom, a nők kimaradnak ebből a folyamatból.

A holokauszt történetírása elsősorban a deportálásokra, valamint a koncentrációs és haláltáborok leírására koncentrált. A Dely-ügy abből a szempontból atipikus holokauszttörténet: Budapest belvárosában felfegyverzett magyarok gyilkoltak meg magyarokat a lakásukban, akkor, amikor a magyar állam ezeket a gyilkosságokat még az ország határain kívülre – a német vagy a magyar hadsereg által megszállt területekre – exportálta. Az elkövetője ráadásul egy nő volt, ami szintén nem volt jellemző a holokauszt magyarországi történetére. A szélsőjobboldal „új férfi” figurája csak nemrégiben lett tudományos kutatás tárgya, az „új nőről” pedig a kutatók általában csak annyit állapítanak meg, hogy az „új férfi” párja. Az eset atipikussága hozzájárult az eset láthatatlanságához, amely ennek a könyvnek a kulcsfogalma.

 A források elemzéséből az érzelmek – sérelmek, gyűlölet, erőszak, irigység – története rajzolódik ki egy különösen embert próbáló időszakban. Könyvemben nem azt vizsgálom, hogy a népbíróságok működése kívül esett-e a jogi kereteken, vagy hogy a tárgyalások hogyan határozták meg a soáról kialakult emlékezetet (bár természetesen ezekre is kitérek majd), hanem azt, hogy az emlékezetet miként használták fel túlélők és elkövetők egyaránt a jogi jelentés és az érzelmi tartalom megalkotásához, valamint hogy az elkövetők történetei miképpen válnak elmondhatatlan történetekké. Munkámban alapvetően a történések több szempontú rekonstrukciója vezetett, az, hogy bemutassam a különböző nézőpontokat, amelyek elvezettek az eseményről kialakult felejtéshez, a láthatatlansághoz és a megosztott emlékezethez, amely meghatározza napjaink emlékezetpolitikai harcait is.

Az eset fontossága

Hogy valóban gyilkos és nyilas volt-e Dely Piroska, azt a tanúvallomások elemzése alapján különbözőképpen lehet megítélni, hiába tűnik egyértelműnek a népbíróság által kimondott halálos ítélet. Ugyanakkor a Csengery utca 64.-ben megtalált holttestek határt szabnak az esetről alkotott hipotézisek gyártásának: valakik lelőtték a fegyvertelen lakókat 1944. október 15-én éjjel. Ám az, hogy pontosan kik voltak az elkövetők, a bírósági tárgyalás alapján nem derült ki, és e könyv végére sem fog kiderülni. De ez nem is volt célja ennek a kötetnek.

A „Nyilasterror Budapesten 1944–1945” című oktatási anyagban a Társadalmi Konfliktus Kutatóközpont Digitális Konfliktus Adatbázisa az esetet tárgyalva idézi Kádár Pál 1945. február 24-i tanúvallomását is, amelyet a Náci és Nyilas Rémtettek Kivizsgálásra Alakult Bizottság előtt tett: „A sebtében felfegyverzett nyilas milíciák rögtön nekiestek a zsidóknak – gyakran német segédlettel. A Csengery utca 64-be például SS-katonák és magyar fegyveresek hatoltak be. Egy magát halottnak tettető, így a mészárlást túlélő férfi vallomása szerint »a lakásokban teljesen ötletszerűen gyerekeket, nőket, férfiakat, szám szerint 21 személyt agyonlőttek«.”

Ez az idézet és a később részletesen is elemzendő 1945. februári tanúvallomás már önmagában rámutat a forráskritika fontosságára, de a Csengery utca 64. számú ház története más okok miatt is méltó a figyelmünkre.

Először is: az eseményre megemlékező emléktáblán 19 lakó neve szerepel, akiket a saját lakásukban mészárolták le 1944. október 15-én. A túlélők elmondása szerint, mielőtt a fegyveresek behatoltak volna a házba, odakint lövés dördült. Ezzel az elkövetők vélhetően mintegy alibit biztosítottak maguknak: a házba betörő fegyveresek arra hivatkozhattak, hogy csak a rendet akarták visszaállítani. Ekkor tehát még szükség lehetett a törvényesség látszatára. Azt, hogy az akció magánakció volt, nem pedig az éppen akkor összeomló magyar állam akciója, az is bizonyítja, hogy később nyomozók szálltak ki a helyszínre, kivizsgálandó a vérengzést.

Másodszor: az eseményeknek viszonylag jól rekonstruálható a kronológiája, ami megfelel a történeti elbeszélés kereteinek, és e kötetben könnyen elmondhatóvá és remélhetőleg megérthetővé is teszi az esetet. Az eset történetének megírása már csak sokszempontúsága miatt is fontos; egyrészt segít elkerülni a történeti elbeszélés szükségszerű leegyszerűsítését, másrészt lehetőséget ad arra, hogy a résztvevők – mind az áldozatok, mind az elkövetők – többféle szempontját figyelembe véve mondjuk el az eseményeket, ezzel is hozzájárulva a múltról folytatott párbeszédhez. Ahogy Pierre Nora írja: „Mint az igazság, az esemény mindig forradalmi homokszem a gépezetben, baleset, amely felráz és meglep bennünket… A legjobban kívülről lehet leírni, hogy mi az esemény, és mit jelent a másiknak. Ezért nincsen esemény kritikai öntudat nélkül; csak akkor létezik az esemény, ha mindenki látja ugyan, de nem ugyanazt jelenti mindenkinek.” Dely esete jól elmondható történet, rajta keresztül bemutatható a magyar közelmúlt egyik korszaka, amely máig politikai és tudományos viták tárgya. A konkrét vérengzés elmondása azért is fontos, mert a magyar történetírás jelenlegi populista fordulata az egyszerű emberekre koncentrál mint a történelem fő aktoraira, ugyanakkor elhanyagolja a szakmódszertani kihívásokat a politikai célok legitimálására tett törekvései érdekében.

Harmadszor: a fegyveres csapatot a népbírósági tanúvallomások szerint egy nő, Dely Piroska vezette, akit – miután népbírósági tárgyalása nagy nyilvánosságot kapott – halálra ítéltek. Az eset tehát arra is lehetőséget ad, hogy a második világháború történetének eddig ritkán kutatott dimenzióját, a női háborús bűnösöket vizsgáljuk. Magyarországon háborús bűnösként valószínűleg hét nőt ítéltek halálra. Dely Piroska a két világháború közötti önálló, munkavállaló nő típusát testesíti meg, történetéből tehát megismerhetjük a nem-elit női munkavállalás különböző szempontjait és politikai, érzelmi következményeit is, amelyek alapvetően határozták meg e generáció női tagjainak élményeit és politikai motivációit. A női munkavállalás nehézségeit és a diszkriminációt megtapasztalt nők számára valós politikai érdekképviseletet jelentett a szélsőjobboldal, hiszen az évtizedekig sikeres antikommunista politikát folytató Horthy Magyarországán a baloldali alternatívák – tehát a szakszervezetek vagy épp a szociáldemokrata párt – háttérbe szorultak. Delyt „cselekvő nőként” említi a történeti szakirodalom, aki „nyilas nőként” sokakhoz hasonlóan teljes egészében magáévá tette a szélsőjobboldali gondolatokat, nyelvet és akciót, noha korábban semmiféle intézményesített köze nem volt a Nyilaskeresztes Párthoz.

Negyedszer: a Csengery utcai túlélők állították az első magán-holokausztemlékművet Budapesten. Ezt a márványtáblát 1945. október 15-én avatták fel, és a túlélők civil kurázsijának és szervezettségének köszönhetően még ma is áll (a szövegét lásd a mellékletben a 229. oldalon). A tábla története az 1945 utáni emlékezéskultúra paradigmatikus esete: bemutatja, hogyan és miképpen alakultak az emlékezés terei. A túlélőket személyesen is fel tudtam keresni, és megtudhattam, hogy ők hogyan emlékeznek vissza a mészárlásra és a tábla állítására.

Ötödször: az eset történetéből megtudhatjuk, hogy mikroszinten hogyan zajlott a hazai zsidóság szisztematikus kifosztása, amely többek között arra épült, hogy a bürokratikus intézkedésekkel megnyomorított és kifosztott zsidók vagyonát tovább lehetett fosztogatni, még az után is, hogy elvitték őket, arra számítva, hogy úgysem térnek vissza a deportálásból. A zsidó lakók szisztematikus megfosztása a pénzüktől és a tárgyaiktól a dehumanizálás egyik formája volt. A zsidó lakók megszégyenítése és kifosztása a német megszállás és a nyilas uralom rövidsége, illetve ez utóbbi kaotikussága miatt nem volt törvényszerű, különösen a lengyel helyzettel összehasonlítva, ahol a német tisztogatások precedenst teremtettek, és a félelmet erősítették. Budapesten a fosztogatás 1944 késő őszén, a közelgő Vörös Hadsereg árnyékában nem volt „elvárt” viselkedés. A Csengery utca 64. zsidó lakóinak kifosztásában lényegi szerepet játszó házmestercsalád 1945 februárja után továbbra is azok között lakott, akiknek lakását, pincéjét – abban a hitben, hogy lakói nem térnek vissza – kifosztották, mégpedig a ház legjobb lakásában, amelyet önkényesen foglaltak el. A keresztény házmestercsalád tehát egyedül az anyagi haszonszerzés reményében maradt a rendeletileg csillagossá minősített házban az 1944. június 21-i határidő után. Vállalták, hogy jó pénzért megőrzik a vagyontárgyakat, sőt a nem kevés anyagi haszonért cserébe még bújtattak is zsidókat, nagy kockázatot vállalva ezzel. A házmesteréknek még arra is volt idejük, hogy még a gyorsan közeledő szovjet csapatok megérkezése előtt – biztos, ami biztos – begyűjtsék a lakóktól az ún. Persilscheint (a szövegét lásd a mellékletben a 227. oldalon), azt a papírt, amelyben a zsidó lakók kifejezték hálájukat a védelmükért. Az eset így az egyre gyarapodó embermentő irodalomhoz is hozzájárul, bemutatva, hogy a bújtatás kockázatát nemcsak az empátia vagy az erkölcsi érzék, hanem az anyagi haszonszerzés is motiválhatta, amelyet utólag nehéz rekonstruálni. A Csengery utcai eset annyiban különleges, hogy itt világosan kiderül, kik tudták és kik nem tudták megfizetni a házmesteréket, és mindkét csoportból akadtak túlélők, akik számon kérték a hiányzó empátiát és erkölcsi érzéket. A házmestercsalád egyszerűen kiprivatizálta magának az összeomló magyar állam funkcióját. Amikor a zsidó lakók egy része visszatért a házba a deportálásból, döbbenten fedezték fel szeretett tárgyaikat és ruhadarabjaikat a házmesteréknél. A gyilkosságok intimitása tehát nemcsak abban jelent meg, hogy a házmesterék füle hallatára és szemük láttára gyilkolták meg vagy vitték el a ház zsidó lakóit, hanem abban is, hogy az elhurcoltak tárgyait, akár a fehérneműiket is, minden további nélkül magukhoz vették. A kötet a vagyonok eltűnésének és születésének mikrotörténeti elemzése révén ugyanakkor árnyalni is igyekszik az elkövetőkről kialakított fekete-fehér képet.

Hatodszor: a túlélőket fel tudtam keresni, és mivel megtiszteltek a bizalmukkal, megtudhattam tőlük, hogy ők hogyan emlékeznek vissza a végzetes napra. Ezek az interjúk a további hozzáférhető forrásokkal (népbírósági tárgyalások jegyzőkönyvei, korabeli sajtóanyagok, fényképek) összevetve, illetve azokat kiegészítve olyan egyedülálló forrásbázist biztosítottak, amely lehetővé tette az emlékezet, a trauma és a társadalmi nemek összefüggéseinek vizsgálatát. A kötet legfontosabb forrásait – műfajuk szerint – a vallomások és az interjúk adták, amelyek jelentős módszertani kihívást jelentettek, hiszen minden interjú az adott pillanatban létrehozott múltértelmezés, amely folyamatosan változik. Ami a vallomásokat különlegessé teszi, az az intézményes keretük, amely meghatározza, hogy a tanúvallomás színterétől függően hogyan módosul a visszaemlékezés. A túlélők és a tanúk ugyanarról az esetről másképpen beszéltek egy folyosói beszélgetés vagy egy családi vacsora során, és megint másképp egy feljelentőlevélben, a rendőrségi kihallgatáson, a népbírósági tanúvallomásokban vagy épp egy oral history-interjúban. A hallgatóság határozta meg, hogy milyen történetet mondanak és azt miképpen mondják el. A történet elmondásának első lépése annak megállapítása, hogy ki hol állt, mit láthatott vagy hallhatott 1944. október 15-én. Én magam is többször bejártam a szóban forgó házat, és ennek alapján állítom, hogy a vallomásokból nem tudhatjuk meg pontosan, mi történt. Ugyanakkor a rendőrségi kihallgatásoktól kezdve a tárgyalásokon elhangzott vallomásokon keresztül az ítélethirdetésig nyomon követhetjük, amint az események „leegyszerűsödnek”, és közérthető, jogi nyelvre íródnak át. Ez volt az a folyamat, amely megfelelt a korabeli politikai elvárásoknak és irányoknak. A népbírósági eljárások során kialakult egy ritualizált nyelv, amelyen keresztül a holokauszt traumatikus, elmondhatatlannak tűnő eseményeit oly módon mondták el, hogy az jogi kategóriákkal leírhatóvá, illetve büntethetővé vált. Ezek a folyamat során felidézett emlékek traumatikus emlékek, avagy – Ross Chambers szavaival – „elárvult emlékek” (orphanated memories), amelyek alapvetően meghatározzák az események értelmezését a trauma, a trauma közössége, valamint a hallgatóság viszonyrendszerében. Ezt nevezi Saul Friedländer a „történeti értelmezés nyugtalanságának”, amely az „intellektuális próbálkozás és az intuitív megértés kiiktatása között feszül”. Ez a nyugtalanság ezt a kötetet is meghatározza: igyekszem megérteni, mi történt, jóllehet igyekeztem megérteni a szereplők (túlélők és elkövetők) szempontjait is. Mindezt a történetírás pozitivista elméletéhez való ragaszkodással (azaz hogy „objektívan megtudjuk, mi történt”) nem lehet megoldani. Természetesen megpróbáltam a maximumra törekedni, ám a korlátok ismeretében tudtam, hogy ez nem lehetséges.

Hetedszer: a korábbi szakirodalom már feldolgozta a nyilasok 1944. október 15-én és 16-án elkövetett garázdálkodásait, amelynek során a fegyveres munkaszolgálatosok ellenállásának megtorlására hivatkozva, főleg a budapesti VIII. kerületből több ezer főt hurcoltak el, többek között a Rumbach Sebestyén utcába, majd a semleges országok képviselőinek és egyes hazai személyeknek a fellépése nyomán éjszaka hazaengedték őket. A korabeli népbíróság néhány hónappal az események után még nem látta ezeket az összefüggéseket. Dely esete és tevékenysége is ebbe az eseménysorba illik, ám több szempontból mégis különleges. Dely Piroska ugyanis a tetthely közelében, a Dob utca 74. szám alatt lakott, és jól ismerte a környéken lakó zsidók gazdasági helyzetét. A gyilkosságokat intimitásuk és időzítésük is megkülönbözteti más gyilkosságoktól. Az előbbi azért, mert sem a haláltáborok gyárszerű kivégzési mechanizmusa, sem a hadsereg katonai fegyelme nem kényszerítette ki a gyilkolást; utóbbi pedig azért, mert a Csengery utcai mészárlás a nyilas-hatalomátvétel napján történt. A házban lakók asszimilált zsidók voltak; egyikük sem beszélt az interjúk során arról, hogy a vallásukat gyakorolták volna, sem arról, hogy antiszemita atrocitásnak lettek volna kitéve a német megszállásig. Egyikük sem beszélt semmilyen korábbi politikai tevékenységről: a Horthy-rendszer politikai élete „úri huncutság” volt a számukra, és történései elsuhantak a fejük felett, egészen a zsidótörvényekig. Ugyanakkor a mindennapi antiszemitizmus és a zsidótörvények hatása az interjúkban nem elmondható történet, mivel a német megszállás okozta életveszély e történetek jelentőségét elhalványította. Az eset tanulságos abból a szempontból is, hogy miként robban ki a nem látható és nem tapasztalt konfliktus az etnikumok között, és hogyan ismerték meg a zsidók a házmestercsalád „valódi arcát”. Az etnikai tisztogatás együtt járt a vagyon elleni bűncselekményekkel, az állam összeomlásakor ugyanis a büntetlenség reményében lehet gyilkolni, rabolni és lopni.

Pető Andrea (Fotó: Robert Haas)

A zsidók elleni erőszakot magyarázhatja a zsidóknak tulajdonított korábbi politikai intézkedések miatti bosszúvágy, a toleranciapárti politika jelentette veszély, az antiszemita gyűlölet vagy akár a gazdasági versenyhelyzet is. A Csengery utcai eset vélhetően rablógyilkosság volt, amelyben a résztvevők saját gazdasági helyzetükön próbáltak meg javítani. Dely már 1944. október elején részt vett csillagos házakba zárt lakók kifosztásában, függetlenül az október 15-ei nyilas-hatalomátvételtől. Ez volt az a bűntett, amely miatt először bíróság elé állították Budapest felszabadítása után, és amelynek tárgyalásánál a Csengery utcai mészárlás során apját, anyját és fiát elvesztő Lichter Andor azonosította. Dely ugyanis aktívan részt vett a Csengery utcai lakók gyűjtőpontba „kísérésében”, abban bízva, hogy a lakók közül úgysem tér vissza senki a deportálásból.

Mind a hét fenti szempont fontos a bonyolult eset megértéséhez.

Pető Andrea: Láthatatlan elkövetők
– Nők a magyarországi nyilasmozgalomban

Jaffa Kiadó, Budapest, 2019