Majtényi–Szabó–Mikó: Kommunista kiskirályok (részlet)

Posted on 2019. június 9. vasárnap Szerző:

1


Bevezető (részlet)

A totalitarizmusok működése leírható a hatalom végletes központosításán, a megtorlás és a terror működésén keresztül is. A totalitárius rendszerek kizárólag politikai megközelítésű vizsgálatai azonban egyoldalúak, és a kérdéskör klasszikus művei – még a hatalom kérdése kapcsán – sem korlátozódtak pusztán a politikai jelenségek vagy a terrorszervezetek működésének a vizsgálatára. Hannah Arendt, a modern politikai filozófia egyik megteremtője a Totalitarizmus gyökerei című munkájában írt a legrészletesebben a totalitárius rendszerek kialakulásának és fennmaradásának az okairól.[1] Okfejtése szerint a modern diktatúrák nem a semmiből, előzmények nélkül születtek meg; kialakulásuknak megvoltak a gyökerei az európai társadalomfejlődésben. E rendszerek – amint rámutat – olyan tömegtársadalmakban működhetnek, amelyekben az egyének és a társadalmi csoportok lemondanak az autonóm kollektív fellépés lehetőségéről, és tetteik szinte kizárólag saját partikuláris érdekeik érvényesítését szolgálják.[2] Ezt a kollektív lélekállapotot erősíti az is, hogy a totalitárius rezsimek távlati célokat vázolnak fel az állampolgároknak, és – ezáltal is – elterelik a figyelmüket a jelen őket is érintő kérdéseiről.[3] A politika ennek révén átalakul; az uralmon lévők eltávolítják azt az egyénektől és a kisebb közösségektől. Végletesen beszűkül az a nyilvánosság is, amely korábban lehetőséget adott a politikai és a közéleti kérdések megvitatására. A hatalomnak újfajta képzete jelenik meg; a személyes felelősség kérdése háttérbe szorul; és ahelyett az uralom képviselői is – sokszor még a távlati célokkal sem indokolt – parancsok végrehajtóivá válnak. Általánosságban úgy tűnik, mintha a hatalmi döntések megvalósulása kapcsán is az alattvalói engedelmességet mutató magatartások válnának általánossá. (A kisebb léptékű elemzések mégis azt mutatják, hogy a totalitárius rendszer sem volt képes teljes mértékben uralni az egyének életét vagy a hétköznapok világát.[4]) Ettől nem független az, hogy meggyengül a különböző tisztségekbe vetett bizalom, és a magasabb pozíciók birtoklóinak cselekedeteit alig-alig korlátozzák a társadalmi normák vagy a nyilvánosság. Ebben a társadalmi kontextusban nyilvánvalóan sokkal nagyobb tér nyílik azok számára, akik a hatalmukat saját maguk vagy családjuk érdekében – például anyagi gyarapodásra, vagy személyes ügyekben, másokkal szemben – kívánják felhasználni.

Kötetünk kizárólag a magyar történelem 1944/45 utáni és 1989/90-ig tartó időszakának hatalmi visszaéléseivel foglalkozik. Ebben a 45 évben Magyarországon is többnyire totalitárius uralom érvényesült. 1944/45 után már a demokrácia időszakában megjelentek a totalitárius hatalomgyakorlás elemei. Ez jelentős részben a Szovjetunió befolyásának eredménye volt. A demokratikus intézményrendszer és a civil társadalom lépésről lépésre elsorvadt, hogy aztán 1948/49-től a kommunista típusú totalitárius egypárti rendszer kiépüljön. A rendszerváltozás pontos kronológiai behatárolása sem célunk, lényegében a magyar pártok részvételével megtartott első szabad választások után a független magyar kormány megalakulását tekintjük az egypártrendszer magyarországi végének. Tisztában vagyunk a történelem folyamatos alakulásával, ebből adódóan azzal a ténnyel is, hogy politikai értelemben sem lehet egységes egésznek tekinteni az 1944/45 és 1989/90 közötti időszakot. A kötetbe válogatott tanulmányok egyedi esetek kapcsán, a hatalmukkal visszaélő politikusok („kiskirályok”) cselekedetein keresztül mutatják be a (pártállami) hatalomgyakorlás vadhajtásait. Pontosan azt az ideológiai hazugságot, hogy a társadalmi egyenlőséget hirdető rendszer miképp csúfolta meg az egyenlőséget. A tanulmányokból reményeink szerint az is kiviláglik, hogy amennyiben be is következett valamilyen korrekció a hatalommal való visszaélések letörésére, az is sokszor csak egyetlen célt szolgált: hogy a többiek hatalma (azoké, akik még nem, vagy csak kevéssé léptek túl a párt által kiszabott mozgásterükön, vagy azok is, akik már nagyban vétkeztek, de a mindenható párt és a többi hatalomtulajdonos megvédte őket, nem buktak le) továbbra is fennmaradjon.

Talán kevéssé ismert, hogy a pártállami rendszer – bár híján volt a demokratikus mechanizmusoknak – számos intézményt alapított arra, hogy a hatalmi, anyagi visszaéléseknek gátat szabjon. Ezek többnyire az egyes szervezetek vagy a káderek feletti központi ellenőrzés megvalósítását szolgálták, néha azonban valóban a hatalmaskodó funkcionáriusok megregulázását vagy a korrupció visszaszorítását. Működésük valamiképpen a rendszer konszolidálását is szolgálta, vagyis azt a célt, hogy a rezsim hosszabb távon is fennmaradhasson, és vezetői megőrizhessék pozíciójukat: azaz a hatalmasok önkorlátozását a hatalom megtartása érdekében. Mintha az Állatfarm új urai az új rend, vagyis saját uralmuk fenntartásáért nemcsak mások szabadságát, hanem olykor még a saját hatalmukat is korlátozták volna…

A pártállami időszak visszaéléseinek kivizsgálására változó formájú és elnevezésű intézményeket (Állami Ellenőrzési Központ, Állami Ellenőrző Központ, Állami Ellenőrzés Minisztériuma) alapított a kormányzat.[5] Emellett a párton belül is működött egy hasonló szervezet, a Központi Ellenőrző Bizottság (KEB). A kötetben közölt tanulmányokból vett példákkal illusztrálva mutatjuk be ezeknek a szervezeteknek a működését.

Az 1945 utáni első időszakban a bejelentéseket, amelyek sokszor egyszerűen – személyes érdekeket, bosszúkat szolgáló – (névtelen) feljelentések voltak, elsősorban az államvédelmi és rendőri szervek vizsgálták ki. Az erőszakszervezetek több figyelmet fordítottak az állampolgárokkal szembeni bejelentésekre (a rendszer ellenfeleit keresték közöttük, például a „kulákokat” a tsz-szervezés során), mintsem a hivatalok vagy a funkcionáriusok elleni panaszokra. Az állampolgárok saját személyes panaszaikkal nem is igen fordultak az állami ellenőrzés szervezeteihez.[6]

A döntéshozó pozícióban lévő vezetőkkel szemben kezdetben elsősorban pártdöntések alapján indultak eljárások.[7] 1955-től azonban fokozatosan kialakult az a szervezeti struktúra, amely elvben lehetővé tette a pártállami vezetőkkel szembeni vizsgálatokat. Az 1955-ben felállított Állami Ellenőrzés Minisztériuma[8] főbb feladatai közé tartozott a „társadalmi tulajdon” védelme, a törvényes rendelkezések végrehajtásának ellenőrzése és a termelékenység növelése. Alapvetően a bürokráciát akarták minden téren visszaszorítani: az állami és a tanácsi hivatalokban és az üzemekben is. Mindezt „a dolgozók széles tömegeinek bevonásával” kívánták megvalósítani, a pontos és gyors ügyintézés érdekében, valamint az igazgatási és gazdasági szervezet egyszerűsítéséért és gazdaságosabbá tételéért. A gyakorlatban ez azt jelentette, hogy az állampolgároktól vártak (és kaptak is) panaszokat, feljelentéseket.

– – – – – –

[1] Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei. Fordította Berényi Gábor, Braun Róbert, Erős Ferenc, Módos Magda, Seres Iván. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1992.
[2] Majtényi György: A gyöngyhalász és a tenger. Hannah Arendt totalitarizmuselméletének a hasznáról. Kritika. 2014. 11–12. sz. 14–17. o.
[3] Mink András: Kísérlet a totális állam totális leírására. Hannah Arendt: A totalitarizmus gyökerei című könyvéről. Beszélő, 1993. január 9. 4. évf. 1 sz. 34–37. o. http://beszelo.c3.hu/cikkek/kiserlet-a-totalis-allam-totalis-leirasara (lekérdezés: 2018. 9. 30.).
[4] Bolgár Dániel: Ököl és toll. Azonosítási játék az államvédelemnél. In Tanulmányok a hatvanéves Gyáni Gábor tiszteletére. Szerk.: Bódy Zsombor – Horváth Sándor – Valuch Tibor. Budapest, Argumentum, 2010. 153–165.
[5] A pártállami ellenőrzési rendszer szervezetéről, felépítéséről és jogszabályi alapjairól lásd részletesen Horváth M. Ferenc: A „népi ellenőrzés” Magyarországon 1957–1989. Levéltári Szemle, 1990. 4. sz. 29–40. o. https://library.hungaricana.hu/hu/view/LeveltariSzemle_40_1990/?pg=378­&lay­out=s (lekérdezés: 2018. 10. 5.).
[6] A témában számos érdekes tanulmány és dokumentumközlés is született az elmúlt években. A Betekintő című online folyóirat 2015. évi 3. számában több írás is feldolgozta a „névtelen be/feljelentések” időszakait. Vö. Tóth Judit: „Jelentem továbbá…” Kuláksors az 1950. évi tagosítás idején a Pest megyei ÁVH-s hangulatjelentések tükrében; Kiss Norbert Péter: Az ÁVH jelentései a Somogy megyei TSZ-ek helyzetéről (1953–1956); Farkas Gyöngyi: „… megirom mihő tarcsd magad ha jösz programolni…” Névtelen levelek a rákóczifalvi téeszszervezőknek. Betekintő, 2015. 3. szám. http://www.betekinto.hu/sites/default/files/betekinto-szamok/teljes_szamok/2015_3.pdf (lekérdezés: 2018. 10. 6.).
[7] Vö. a témában Koltai Gábor: Akik a „párt” ellen vétkeztek. Pártfegyelmi eljárások Budapesten az MDP időszakában (1948–1956). Doktori értekezés, ELTE BTK Történelemtudományi Doktori Iskola. Társadalom- és gazdaságtörténeti program. Kézirat, Budapest, 2014. https://edit.elte.hu/xmlui/­bitstream­/handle/10831/22334/dissz_Koltai_Gabor_tortenelemtud.pdf?sequence=1&isAllowed=y (lekérdezés: 2018. 10. 5.).
[8] MNL OL XIX–A–30. Állami Ellenőrző Központ (1954–1956); Állami Ellenőrzés Minisztériuma (1949–1956).
Majtényi György, Szabó Csaba, Mikó Zsuzsanna (szerk.): Kommunista kiskirályok
Libri Kiadó, Budapest, 2019
408 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,