Matt & Tom Oldfield: Maradona (részlet)

1. | Argentína világbajnok hőse

Mexikó – 1986. június 29.
Diego felhúzta a csapatkapitányi karszalagot, és a dicsőségre gondolt. Ez volt az álma, amióta csak az eszét tudta – megnyerni a világbajnoki döntőt hazájának, Argentínának. A futballban semmi sem érhet többet ennél.

– Hogy érzed magad? – kérdezte tőle a csapat vezetőedzője, Carlos Bilardo az öltözőben. A tréner nagyon bízott a szupersztár játékosában, aznap jobban, mint bármikor korábban.
– Készen állok! – felelte Diego magabiztos mosollyal az arcán.
Soha senki sem vonhatta kétségbe a tehetségét az argentin válogatottban. Végső soron volt egy tízes számú mezük, amelyet Diego viselt, a világ legjobb és legdrágább játékosa. Mégis úgy tűnt, a győztes mentalitás az, ami hiányzik.

Vajon tényleg végig tudnak menetelni, és győzni, ahogy tették 1978-ban Argentínában?
Vagy a rájuk nehezedő nyomás alatt összeroppannak, ahogy az 1982-ben történt Spanyolországban?
Ez volt a nagy kérdés, amikor az 1986-os torna elkezdődött, és Argentína megválaszolta. Dél-Korea, Bulgária, Uruguay, Anglia és Belgium: mindegyikőjüket legyőzték. Diego vezetése alatt Argentína egy horda futkározó kétballábasból szervezett, erős csapattá alakult, amelynek lelke lett.

Diego élete legjobb formájában volt, de egyedül ő sem lett volna képes megnyerni a világbajnoki trófeát. Oscar Ruggeri és José Luis Cuciuffo a védelemben, Héctor Enrique és Jorge Burruchaga középpályán, Jorge Valdano támadásban mind fontos szerepet játszottak Argentína sikerében.

– Hat már megvan, már csak egy van vissza! – emlékeztette az addig elért győzelmekről a többieket Diego, ahogy közeledtek a döntő felé. – Gyerünk, srácok, már csak karnyújtásnyira vagyunk!

Az utolsó csapat, amely az útjukban állt, az NSZK volt. Diego egyáltalán nem lepődött meg, hogy velük kell szembe szállniuk a döntőben; a nagy tornákon ugyanis a nyugat-németek mindig megtalálták az utat a győzelemhez.
– Ma viszont nem fogják – mondta a csapattársaiknak a kezdőrúgás előtt. – Ez a mi napunk, a mi világbajnokságunk!
A játékoskijáróban az argentin futballisták kurjongattak és a mellüket csapkodták, akár egy csapat gorilla. Más alakulatokat talán megfélemlített volna ez a hozzáállás, de nem a nyugatnémeteket. Azok a játékosok semmitől sem féltek. Diegónak és a többieknek futballképességeikkel kellett felülmúlnia őket.

Miközben a két csapat kivonult a pályára Mexikóvárosban, száztizenötezer szurkoló üvöltött nemzete zászlaját lengetve: fekete-piros-sárga színekben az NSZK-ét, világoskék-fehérben Argentínáét. Diego felnézett a tömött sorokban elmosódó arcokra. A rengeteg várakozó, reménykedő, izgatott emberre. Nem hagyhatta elbukni nemzetét, és nem is hagyta. Kötelessége volt hazavinni a világbajnoki címet.

– Gyerünk, csináljuk meg! – csapta össze a tenyerét Diego feltüzelten, miközben felsorakozott csapattársaival.

Röviddel azután, hogy elkezdődött a mérkőzés, nyilvánvalóvá vált, hogy a nyugatnémeteknél Lothar Matthäus feladata lesz az argentinok legveszélyesebb játékosának, Diegónak a semlegesítése. Az olasz Claudio Gentile sikerrel tartóztatta fel őt 1982-ben, ám Diego azóta idősebb és bölcsebb lett. Vajon túl tud-e járni Matthäus eszén most, amikor a legfontosabb volt? Nem várt rá egyszerű feladat. A német nem csupán kemény védőjátékos volt, hanem okos és technikás is.
– Nem mész innen sehova – mondta neki Matthäus ördögi vigyorral az arcán.
– Azt majd meglátjuk! – válaszolta Diego. Eltökélt volt, hogy újra gólt szerezzen. Milyen sikeres tornán volt már túl addig is! Kétszer betalált az angoloknak a negyeddöntőben – az „Isten kezével” és az „Évszázad góljával” – aztán még kettőt varrt be a belgáknak az elődöntőben. Egy gól a fináléban csak hab lenne a tortán. Mindenkorra kétségtelenné tenné, hogy az 1986-os világbajnokság Diego vébéje.

Maradonának azonban a legfontosabb az volt, hogy megnyerjék a döntőt. Így miután Jose Luis Brown és Jorge Valdano találatai Argentínát 2–0-ás vezetéshez juttatták, Diego ugyanolyan izgatott lett, mint mindenki más. Nem volt szükséges, hogy minden alkalommal ő legyen a nemzeti hős.
– Hajtsunk tovább! – sürgette Diego a csapattársait. – Ne felejtsétek, az NSZK soha nem adja fel.
Igaza lett. Először Karl-Heinz Rummenigge ragasztott be egyet, ezzel 2–1-re módosítva az állást. Ezt pedig Rudi Völler találata követte. 2–2!

– Ó, jaj – mondta magában Diego. Először kezdett félni az egész sorozat alatt. Mi lesz, ha a nyugatnémetek újra betalálnak, és ellopják tőlük a világbajnoki trófeát? Argentínának mélyen magából kellett merítenie, hogy előhalásszon valakit, aki győzelemre vezetheti.

– Gyerünk, fiúk, már fáradtak! – üvöltötte Diego. – Végezzük ki őket még a hosszabbítás előtt!

Középen hat nyugat-német játékos vette körül, de ő nem esett kétségbe. Amikor hozzá került a labda, az idő látszólag megállt. Egy szempillantás alatt észrevette a rést, amint Jorge Burruchaga közeledett. Diego azonnal, egy érintésből továbbadta a labdát, „Burru” pedig a büntetőzónába sprintelt, és betalált. 3–2 Argentínának!
– Igen, megcsináltad! – üvöltötte boldogan Diego.
– Nem, együtt csináltuk meg! – javította ki Burru a fantasztikusan játszó csapatkapitányt.
Argentínának még mindig ki kelletthúznia hat percet. Bilardo őrjöngő hangon kiabált a partvonalról.
– Ne szórakozzatok! Fogjátok őket!
Diego azonban csak egyetlen védekezést ismert: a támadást, így a két Jorgéval az oldalán még egyszer nekirontott a német védelemnek. A tizenhatoson belül azonban az egyik védő lerántotta.

– Büntető! – fakadt ki Diego, ám a bíró ehelyett egy korábbi belépőért járó szabadrúgást ítélt meg. Argentína azonban nem bánta, már csak másodpercekre voltak a győzelemtől.
Amikor az NSZK még utoljára felhozta a labdát, Diego csak a bírót figyelte a sípszóra várva.
– Gyerünk már! – mormogta türelmetlenül.
A játékvezető végre felemelte a karját, és belefújt a sípjába. Diego őrült ünneplésbe kezdett. Körbefutott, hogy mindenkit megölelhessen. – Megcsináltuk! Megcsináltuk! – üvöltötte megállás nélkül.
Az argentin szurkolók beözönlöttek a pályára, és Diego kisvártatva egy hatalmas, kántáló tömeg közepén találta magát.

Ma-ra-do-na! Ma-ra-do-na!
Éljen, éljen Argentína!

Amint nézte és hallgatta nemzete örömét, Diego könnyekben tört ki. A világbajnoki cím elnyerése élete legnagyobb sikerének számított. Nagyon büszke volt a csapatára.
– Menjünk, vegyük át a trófeánkat! – mondta a többieknek.
Remegett a keze, amint élete első világbajnoki kupáját megfogta. Szerelmes pillantást vetett rá, majd magasra emelte. Szenvedélyesen megcsókolta, majd újra felemelte. Tovább sem akarta adni.
– Hé, ne legyél ennyire mohó! – ugratta őt Jorge Valdano. – Add szépen körbe!

A győzelem az argentin válogatott tagjai legmerészebb álmának megtestesülése volt. Világbajnokokként utaztak haza.
Visszatérve a pályára, a szurkolók tiszteletkörre indultak Diegóval a vállukon. Az érzés semmihez sem volt fogható – szeretet és büszkeség olvadt eggyé. Úgy érezte magát, mint egy király. A futball királya és Argentína királya.

Chitoro és Tota fia, Diego nem csupán sztárrá, hanem országa legnagyobb csillagává és a történelem részévé vált. Villa Fiorito piszkos pályái után Diego Maradona Argentína világbajnok hőse lett.

Fordította: Pradarics Tamás

Matt & Tom Oldfield: Maradona
Focihősök 5.
Szenzár Kiadó, Budapest, 2019