Zadie Smith: Swing Time (részlet)

Posted on 2019. május 20. hétfő Szerző:

0


Kilenc

Az általunk ismert anyukákra egyfajta nemtörődömség volt jellemző, pontosabban nemtörődömségnek tűnhetett a viselkedésük a külső szemlélő számára, de mi másként neveztük. A tanárok nyilván azt gondolták, a szülőket annyira nem érdekli semmi, hogy még a fogadóórára sem képesek elmenni, pedig a tanárok akkor ott ültek az íróasztalok mögött, bámultak a semmibe, és várták türelmesen az anyukákat, akik nem érkeztek meg. Értem, miért tarthatták az anyákat kicsit flegmának, hiszen ha a tanár tájékoztatta őket egy, az udvaron történt szabályszegésről, akkor nem a gyereket dorgálták meg, hanem a tanárral kezdtek el ordibálni. Mi azonban kicsit jobban megértettük anyánkat. Mi tudtunk, hogy annak idején ők is ugyanúgy féltek az iskolától, mint mi a magunk idejében, féltek a mesterségesen kialakított szabályoktól, amelyeket megalázónak éreztek az egyenruhával együtt, amelyre nem volt pénzük, ahogy megalázónak érezték a csend érthetetlen hajszolását vagy az otthonról hozott akcentus rendíthetetlen javítgatását is, folyton úgy érezték, úgysem jó semmi, amit csinálnak. Mélységesen szorongtak a szidástól – féltek, hogy megfeddik őket puszta létezésükért, azért, amit tettek vagy nem tettek, most meg a gyerekeik tetteiért szidalmazzák őket; ez a félelem sosem veszett ki anyáinkból, akik közül sokan úgy lettek anyáink, hogy maguk is alig léptek ki a gyermekkorból. Így aztán a fogadóóra számukra nem sokban különbözött a szőnyeg szélére állítástól. Ugyanúgy azt a célt szolgálta, hogy megalázzák őket.

Az egyetlen különbség az volt, hogy mivel időközben felnőttek lettek, most már senki sem kényszeríthette őket arra, hogy részt vegyenek ebben.

„Anyáinkról” beszélek, de persze az enyém nem ilyen volt: a harag nem hiányzott belőle, de a szégyen igen. Ő mindig elment a fogadóórára. Ebben az évben valami miatt Valentin-napon tartották a fogadóórát, a folyosót egymástól jókora távolságra a falra tűzött rózsaszínű papírszívek díszítették, az íróasztalokon pedig zöld zseníliadrótra erősített, gyűrött krepp papírból készített hervadó rózsa díszelgett. Mögötte baktattam, ahogy körbejárt az asztalok között, egzecíroztatta a tanárokat, lepergett róla a pedagógusok minden igyekezete, hogy az iskolai előmenetelemről beszéljenek, ehelyett rögtönzött beszédeket tartott az iskolavezetés alkalmatlanságáról, a helyi önkormányzat vakságáról és ostobaságáról, a „színes bőrű tanárok” fájó hiányáról – azt hiszem, ekkor hallottam először azt az eufémizmust, hogy „színes bőrű”. Szegény tanerők görcsösen kapaszkodtak az asztal szélébe. Egyszer még az is megesett, hogy anyám egyik állításának úgy adott nyomatékot, hogy ököllel rácsapott az asztalra, repültek a földre a papírrózsák és a ceruzák.
– Ezek a gyerekek többet érdemelnek!
Nem én, „ezek a gyerekek”. Milyen élénken él ez az emlékezetemben, és milyen csodálatosnak láttam akkor, királynőnek! Büszke voltam, hogy az ő gyermeke vagyok, hogy én annak a nőnek a lánya vagyok, aki a mi környékünkön egyedül nem cipel magával szégyent. Együtt vonultunk ki a folyosóról, anyám diadalmasan, én őt bálványozva, és egyikünk sem tudott meg semmit arról, hogyan megy nekem az iskola.

Egyetlen alkalomra emlékszem, amikor szégyenkezni láttam, ez néhány nappal karácsony előtt történt, egy szombati késő délután, a táncóra után, Lambert után, miközben én Tracey-vel otthon éppen Fred és Ginger Pick Yourself Up című táncát néztem újra és újra. Tracey elhatározta, hogy egy nap eltáncolja az egész számot – ami számomra ma már olyan ambíciónak tűnik, mintha felnézett volna a Sixtus-kápolna mennyezetére, és elhatározta volna, hogy újrafesti a freskót a saját hálószobája plafonjára –, és bár ő mindig csak a fiúszerepet gyakorolta, egyikünkben sem merült fel, hogy én bármelyik számban megtanulhatnám Ginger szerepét. Tracey a nappali ajtajában sztepptáncolt – ott nem volt szőnyeg –, én meg a videomagnó mellett térdeltem, szükség szerint nyomkodtam a visszatekerő és a pillanatmegállító gombot. Anyám a konyhában tanult egy bárszéken. Apám elment otthonról – ez már önmagában is fura volt –, minden magyarázat nélkül egyszerűen elment, körülbelül négy órakor, nem mondta, hova, és tudtommal nem is volt semmi dolga. Egyszer beóvakodtam a konyhába két pohár szörpért. De anyámat nem a szokásos módon, könyvek fölé görnyedve, fülhallgatóval a fülében találtam, hanem kifelé bámult az ablakon, arcát könnyek áztatták. Amikor megpillantott, úgy összerezzent, mintha szellemet látott volna.

– Megjöttek – jelentette ki szinte csak önmagának. Követtem a tekintetét, és megláttam apámat a panelok között két fehér fiatallal, egy körülbelül húszéves fiúval és egy tizenöt-tizenhat éves lánnyal.
– Kik jöttek meg?
– Akiket apád be akar mutatni neked.
A szégyene azt hiszem, abból fakadt, hogy semmi hatása nem volt az eseményekre: ezt a helyzetet nem tudta irányítani, engem sem tudott megvédeni tőle, mert – kivételesen – semmi beleszólása nem volt a jövő alakulásába. Inkább besietett a nappaliba, és hazaküldte Tracey-t, aki azonban szándékosan lassan szedte össze a cuccát; szerette volna alaposan megnézni a vendégeket. Nem semmi látványt nyújtottak. Közelebbről már láttam, hogy a kócos, szőke hajú, szakállas fiú koszos, ronda, réginek tűnő ruhákat visel, a farmerját többször megfoltozták, foszladozó vászon hátizsákját rengeteg rockegyüttest ábrázoló kitűző díszítette: mintha szégyentelenül hirdette volna szegénységét. A lány hasonlóan különösen, bár rendezettebben nézett ki, tényleg „hófehér” volt, mint a mesékben, fekete haját szabályos bubira vágták, a frufru nyílegyenesen szelte ketté a homlokát, fülénél pedig ferde vonalban rövidült. Csupa feketébe öltözött, bumfordi, fekete Martens bakancsot viselt, pici, törékeny alkatához finom vonások társultak, csak a keble volt szemérmetlenül nagy, mintha a sok feketével azt kívánta volna elfedni. Tracey és én csak bámultuk őket. – Haza kellene menned – szólt apám Tracey-nek, és ahogy néztem őt távozni, rájöttem, hogy mindenek ellenére milyen fontos szövetségesnek tartottam őt, mert nélküle abban a pillanatban teljesen védtelennek éreztem magamat. A fehér fiatalok beslattyogtak apró nappalinkba. Apám hellyel kínálta őket, de csak a lány fogadta el. Riadtan láttam, hogy anyám, akit gyakorlatilag sosem láttam idegesnek, nyugtalanul hebeg, keresi a szavakat. A fiú – akit Johnnak hívtak – nem ült le. Amikor anyám biztatta, hogy mégis foglaljon helyet, nem válaszolt neki, rá sem nézett, aztán apám, tőle teljesen szokatlan módon, rápirított, aztán mindannyian csak lestünk, mert John kivonult a lakásból. Kiszaladtam az erkélyre, és megláttam a füvön, nem ment sehová – meg kellett várnia a lányt –, csak körbe-körbe járkált, lába alatt ropogtak a deres fűszálak. Így csak a lány maradt. Emmának hívták. Amikor visszamentem a nappaliba, anyám azt mondta, üljek le mellé.

– Ő a testvéred – jelentette be apám, aztán kiment teát főzni. Anyám állt a karác sonyfa mellett, és úgy tett, mintha valami fontos dolga akadna az izzósorral. A lány felém fordult, egyenesen egymásra bámultunk. Amennyire én láttam, egyetlen közös vonásunk sem volt, az egész tiszta röhejnek tetszett, és láttam, hogy ez az Emma pontosan ugyanezt gondolja rólam.

Leszámítva azt a nevetségesen nyilvánvaló tényt, hogy én fekete voltam, ő meg fehér, én csontos alkatú voltam, ő meg sovány, én magasabbra nőttem az átlagnál, ő meg alacsonyabbra, az én szemem nagy és barna volt, az övé meg keskeny és zöld. Aztán mégis úgy éreztem, egyszerre vettük észre: a lefelé görbülő szájat, a szomorú tekintetet. Nem emlékszem, hogy logikusan gondolkodtam volna, nem tettem fel például azt a kérdést magamnak, ki ennek az Emmának az anyja, sem azt, hogyan és mikor ismerhette meg apámat.

Az én gondolataim ilyen messzire nem jutottak el. Csak arra gondoltam: apám csinált egy olyat, mint én, meg egy olyat, mint ő. Hogyan alakulhat ki két ennyire különböző lény ugyanabból a forrásból? Apám visszatért a teával.

– Na, kicsit meglepődtél, mi? – kérdezte, és odanyújtott Emmának egy bögrét. – Mindannyian meglepődtünk. Régóta nem láttam… De tudod, anyukád hirtelen úgy döntött, hogy… Anyukád sokszor dönt hirtelen, nem igaz?

A nővérem üres tekintettel apámra nézett, akinek azonnal a torkára fagyott a szó, ezután már csak közhelyeket tudott kinyögni.

– Úgy tudom, Emma balettozik egy kicsit. Ez például közös bennetek. Egy ideig a Királyi Balettnál táncolt, teljes ösztöndíjjal, de abba kellett hagynia.

Úgy érti, színpadon táncolt? Covent Gardenben? Főszerepet? Vagy a zombikarban, ahogy Tracey hívta? Nem, nem, az „ösztöndíj” iskolát sejtetett. Akkor a Királyi Balettnak van iskolája? De ha van, akkor engem miért nem írattak be oda? És ha ez az Emma oda járt, akkor ki fizette a tandíját? És miért kellett abbahagynia? Mert ilyen nagy a melle? Vagy mert golyó fúródott a combjába?

– Lehet, hogy egyszer majd együtt fogtok táncolni – szólalt meg anyám a csendben, márpedig ő rettentő ritkán ragadtatta magát ilyen anyai bárgyúságra. Emma elborzadva nézett anyámra – először mert egyenesen ránézni –, és nem tudom, mit láthatott rajta, mindenesetre még jobban elszörnyedt: sírva fakadt. Anyám kiment a szobából.

– Menj le egy kicsit! – mondta nekem apám. – Menj! Vegyél kabátot!

Lecsusszantam a kanapéról, levettem a fogasról a kabátomat, és kiléptem az ajtón. A folyosón sétálva próbáltam összeegyeztetni ezt az új valóságot azzal, amit apám múltjáról tudtam, ami nem volt sok. Tudtam, hogy London keleti részén, Whitechapelben nőtt fel sokgyerekes családban, amely annyira azért nem volt népes, mint anyámé, de majdnem, és hogy az apja piti bűnöző volt, hol sitten ült, hol nem, és – ahogy anyám egyszer elmagyarázta – apám ezért foglalkozott ilyen sokat velem: főzött, elvitt iskolába és táncórára, uzsonnát csomagolt nekem meg minden, amit akkoriban apukák nemigen csináltak. Így kárpótolta magát a saját gyermekkoráért – vagy épp így állt bosszút érte. Azt is tudtam, hogy volt olyan idő, amikor ő sem volt „rendes ember”. Egyszer egy tévéműsorban szóba kerültek a Kray ikrek, mire apám mintegy mellékesen megjegyezte:

– Ja, hát ezeket mindenki ismerte, el sem lehetett kerülni őket akkoriban.

Sok testvére közül egy sem lett „rendes ember”, az East End úgy általában nem volt „rendes hely”, és mindez segített megszilárdítani bennem azt a hitet, hogy a mi kis zugunk Londonban  az általános posványból kimagasló tiszta hegycsúcs, ahonnan bármelyik irányból, bármikor visszaráncigálhatják az embert a sárba, az igazi szegénységbe, a bűnözésbe. Gyerekekről azonban soha senki nem szólt nekem egy árva szót sem.

Lementem a lépcsőn a térre, megálltam egy betonoszlop mellett, nekidőltem, és figyeltem, ahogy a „bátyám” félig fagyott gyepdarabokat rugdal ki a földből. Hosszú hajával és szakállával, ovális arcával az én szememben Jézusra hasonlított, akit kizárólag Miss Isabel táncóráin láttam a falon a feszületen. A lány mellett úgy éreztem, ez az egész csak valami csalás lehet, a fiút elnézve azonban nem tudtam tagadni létezésének alapvető jogosságát. Egyértelműnek tűnt, hogy ő apám fia, elég volt csak ránézni. Én voltam az, aki nem voltam egyértelmű. Hideg tárgyilagossággal láttam mindent: ugyanaz az ösztön, amely lehetővé tette, hogy a hangomat a torkomtól elválasztva tegyem vizsgálat tárgyává, most arra indított, hogy azt gondoljam: igen, ez a fiú a jó, én vagyok a rossz, hát nem érdekes? Nyilván gondolhattam volna azt is, hogy én vagyok apám igazi gyermeke, a fiú meg csak hamisítvány, de nem így volt.

Megfordult, észrevett. Arckifejezése elárulta, hogy szán engem, és egészen meghatódtam, amikor megpróbált kedves lenni, és bújócskázni kezdett velem a betonoszlopok között. Ahányszor csak kibukkant kócos szőke feje egy-egy oszlop mögül, kísérteties érzés fogott el: itt van apám fia, aki pont úgy néz ki, mint aki apám fia, hát nem érdekes? Játék közben kiabálást hallottunk odafentről. Én igyekeztem tudomást sem venni róla, újdonsült játszótársam azonban megtorpant, megállt az erkély alatt hallgatózni. Egyszer csak visszatért a harag a szemébe.

– Ide figyelj! – szólt hozzám. – Őt senki sem érdekli. Nem olyan, amilyennek látszik. Totálisan meg van húzatva. Elvenni egy ilyen négert!

Aztán megjelent a lány, futva jött lefelé a lépcsőn. Senki sem futott utána, sem apám, sem anyám. Még mindig sírt, odament a fiúhoz, megölelték egymást, majd még mindig egymásba kapaszkodva átvágtak a téren, és eltűntek a lakótelepről. Szállingózott a hó. Néztem, ahogy távoznak. Legközelebb akkor láttam őket, amikor apám meghalt, és a gyerekkoromban soha többé nem esett szó róluk. Sokáig azt hittem, csak képzeltem őket, vagy talán egy rossz filmből vettem a gondolatot. Amikor Tracey kérdezősködött, elmondtam neki az igazat, bár kicsit kiszínezve: azt állítottam, az az épület a Willesden Lane-en, amely előtt naponta elmentünk, amelynek az a kopott kék esőbeállója van, na, az a Királyi Balettiskola, és az én szemét, beképzelt, fehér nővérem oda járt, és nagyon ment neki a balett, de még csak integetni sem volt hajlandó nekem az ablakból, hát nem hihetetlen? Tracey hallgatta a sztorit, és közben láttam, mennyire igyekszik elhinni, ez elsősorban az orrcimpáin mutatkozott meg. Ő persze nagy valószínűséggel járt már abban az épületben, pontosan tudta, mi az: egy lepukkant rendezvényközpont, ahol kis költségvetésű esküvőket szoktak tartani, esetleg néha egy-egy bingóestet.

Zadie Smith

Néhány héttel később anyám nevetséges autójából (egy apró, fehér, hivalkodóan francia Citroën kacsából, amelynek szélvédőjére a regisztrációs matrica mellé az atomfegyverek leszereléséért kampányoló szervezet matricáját is felragasztotta) megpillantottam egy baltával faragott arcú menyasszonyt, aki a tüllökben és fodrokban félig elveszve cigarettázott az én Királyi Balettiskolám előtt, de én nem engedtem, hogy ez a látvány megzavarja a fantáziavilágomat. Akkor már átvettem barátnőmtől a valóság iránti fenntartásaimat. Így most már – mintha egyszerre akarnánk felszállni a libikókára – egyikünk sem erőltette túlságosan a kérdéseket, engedtük, hogy kialakuljon valamiféle kényes egyensúly. Én megtarthattam a gonosz balerinámat, ha ő megtarthatta a táncos apját. Talán sosem szoktam le a nagyotmondásról. Húsz évvel később egy nehéz ebéd után felemlegettem szellemtestvéreim történetét anyám előtt, aki felsóhajtott, rágyújtott, és így szólt:

– Te aztán ki tudod színezni a dolgokat.

Fordította: Dudik Annamária Éva

Zadie Smith: Swing Time – Egymásnak születtünk
Helikon Kiadó, Budapest, 2019