Kisemberek nagyot álmodnak | Molnár Ferenc: Riviéra / Belvárosi Színház

Bedő J. István |

Ritkán játszott darabot vett elő az Orlai csapat számára Benedek Miklós, a Riviérát. Nem nagyon van ez a kétrészes a Molnár-kánonban, nehéz is a szövegéhez a neten hozzájutni, tehát csak az általa rendezett, kész előadásra hagyatkozhat a néző is, meg a kritikus is.

Címkéje szerint vígjáték a Riviéra, de azért ezen még érdemes elgondolkodni kicsit. 1926-ban írta Molnár, előtte született Az üvegcipő, a Játék a kastélyban, utána az Olimpia meg az Egy, kettő, három. Miért érdekes ez? Mert a kor levegőjét hozza a Riviéra, a boldogtalanságét és a feltörés vágyáét.

Kisszerű pesti antihősei, az áruházi alkalmazottak közé betoppan egy Casella nevű pénzember, aki Amerikából látogatott haza, zsebében rengeteg pénzzel, és szinte már meg is vette az áruházat. Felcsípné hozzá az egyik eladó leányt is, és vinné a Riviérára, de hát ő éppen a kisebbnél is kisebb Misch úr majdnem-jegyese. És ez az amerikás úr a Misch régről keltezett vad gyűlöletének tárgya. (Zárójel: ennek a Casellának, a bank- és iparmilliomosnak meg vagyonos társainak az aktív részvételével robban majd ki három év múlva, ’29-ben a gazdasági világválság.)

A vígjátéknak tehát két rétege lenne: a gazdagság és a szegénység ütközése, párosítva egy csábítás-csábulás konfliktussal. Casella befutott, meggazdagodott az Újvilágban, Valaki lett. És még hálás is az egykori barátnak, hiszen az ő haragja elől ment világgá, tehát (indirekt módon) neki köszönheti, hogy meggazdagodott.

Misch viszont engesztelhetetlen. Törpe, aki megveti magát is törpeségéért. Pedig ezen az áruházi szemétdombocskán ő a vágy elérhetetlen tárgya, az eladó lánykák sorban állnának szerelméért. Csak hát Misch annyira alatta van (minőségileg, társadalmilag) a lakkcipős, frakkos, pezsgő&kaviáros milliomosnak, hogy még a gyilkos dühét sem meri kifejezni, de képes szitává lőni az őt ábrázoló kirakati bábut.

Ez az a momentum, amelyet Karinthy Frigyes oly nagyra értékelt kritikájában, és erre, mint „a színpad legrafináltabb fogás(ára)” hivatkozik dramaturgiai tanulmányában Hevesi Sándor. Valóban szokatlan és izgalmas újdonság lehetett a szó-tűzijátékos társalgási színjáték után egy ilyen vad, és részeg álomjelenettel is megfejelt darab. De milyen figurái vannak itt Molnárnak?

Misch úr egy helyes eladó lánykával randevúzgat, de boldogtalan. Sőt: keserű. Támadó, gyanakvó, féltékeny. Schruff Milán a nézőre zúdítja minden keserűségét. De ettől nem lesz szánható és mulatságos, csupán nevetséges. Nagy különbség. Lujza így is szereti és ragaszkodik hozzá – Molnárnál mindig akad legalább egy ostoba hősnő, bár ha meggondolom, több is… – és el nem hagyná egy elnök úrért. De azért megbizsen-bozsongatja a lehetőség, hogy talán mégsem lenne rossz meleget vacsorálni, szép ruhákat viselni, utazgatni. Kovács Patrícia számos okos, értelmes, döntésre, sőt ármányra képes nőalak után alakít egy barázdálatlan agyút. A szöveg kevés igazi játékot hagy neki, talán akkor a legigazibb, amikor félrészegen eljátszik a gondolattal, milyen is lenne egy másik élete. Valójában akkor kezd hűtlen lenni Mischhez. Aki magát öregedőnek mondja, bár Schruff nem igazán felel meg ennek a beállításnak.

Szabó Kimmel Tamás az elegáns, irigyelt-gyűlölt Casella. A hálát még ismeri, illemet már tud (nem hajt egykori barátjának nőjére), de azért Mischt is megvásárolná egy jó igazgatói állással. Megjelenése tökéletes. Jól áll rajta a frakk, keskeny bajuszát naponta borbély borotválja (ez vagyont jelez!). Első generációs újgazdag. Joviálisan arrogáns. Néhány kézcsókja elbűvöli Lujzácskát, bár ez elég kevésnek tűnik, inkább az illúzió közelsége oly édes illatú.

Bármilyen furcsa, ebben az előadásban a mellékszereplők kaptak hiteles, háromdimenziós alakot. Ullmann Mónika (Elvira) a derűs, boldog leányéletről, udvarlókról lemaradt vénkisasszony – a darab idejében már 20-24-en túl is így tekintették a nőket! – az ő boldogtalansága megmosolyogtató. László Lili elragadóan csacsi Cibulka, aki a részeg estében (álomban?) igen bájosan flörtöl a kirakati babákkal. Noha a haja barna, közeli rokona azoknak az imádnivaló üresfejű szőkéknek, akik a Molnárferit körüldongták. Ő minden körülmények között kivárná, míg Misch úr ismét szabad lesz: fel is iratkozik harmadiknak a „táncrendjére”. A lányok kapták egyébként Dévényi Rita legjobb jelmezeit. Ullmann antinővé alakító, aprómintás sötét munkaköpenyszerűsége („1926 mintájú otthonka”) és László sárga „kezeslábas” szoknyája igazi telitalálat – ahogy a színpadkép, a gördíthető kirakat is.

Van még ebben a valósághoz horgonyzott, mégis alig hihető játékban egy idős mindenes, Ács Márton: a tatabányai Jászai Mari Színház tagja, Kardos Róbert. Márton rezonőr, naná, de húsból és vérből van gyúrva. Övé az előadás (sajnálatosan) ritkás poénjainak legtöbbje. (Az egyik: „Én harminc éve élek a feleségemmel. Még mindig nem bírtam megszeretni.”) Keveset van a színen, nem az övé a konfliktus, mégis ha ott van – őrá kell figyelni.

Karinthynak a Nyugat számára írt, a színházi szórólapon is idézett dicsérő szavai lelkendezést sugallnak – holott a kritikájának egésze ennél összetettebb. Helyénvalónak tűnt a kérdés, amit a szünetben hallottam: Molnár Ferencnek vannak jó darabjai is? Hogyne lennének, mondanám, sőt. A Riviéra a maga idejében húsba vágó, a kisember vágyait színpadra vetítő, sokkal inkább átélhető játék volt. De semmiképpen sem „fergeteges humorú vígjáték”, aminek azt az egyik beharangozója (a többi Molnár-mű ismeretében) odavetett.

Fotók: Gergely Bea

Orlai + Füge + Vaskakas Bábszínház Produkció

Részletek és jegyvásárlás 

Molnár Ferenc: Riviéra
Rendező: Benedek Miklós

Szereplők
Lujza – Kovács Patrícia
Misch – Schruff Milán
Casella – Szabó Kimmel Tamás
Márton – Kardos Róbert
Elvira – Ullmann Mónika/Péter Kata
Cibulka – László Lili/ Ballér Bianka
Balla úr – Vadász Gábor

Dramaturg: Benedek Albert
Látvány: Dévényi Rita
Világítási terv: Baumgartner Sándor