Jü Hua: Kína tíz szóban (részlet)

Posted on 2019. április 17. szerda Szerző:

0


Kamuzás

A „kamuzás” kifejezés hihetetlen gyorsasággal ivódott be a kínai emberek tudatába. És akár a shānzhài, az„utánzat”, amely teljesen új tartalommal ruházta fel a másolást és a kalózkodást, a hūyōu, a „kamuzás” a csalást és a kitalációt öltöztette elfogadható köntösbe.

Tavaly, valamivel több mint tíz nappal a pekingi olimpiai játékok megnyitója előtt, az egyik újságban megjelent egy bombasztikus hír: „Augusztusban Peking lesz a legizgalmasabb hely az egész világon, és nem csupán a legjobb sportolók gyűlnek össze ott, hanem, ahogy a divat diktálja, számos gazdag és befolyásos személyiség is eljön megnézni az olimpiát, akik már meg is rendelték a belépőjegyeiket – közöttük van az Egyesült Államok leggazdagabb embere, Bill Gates is. Ez a jótékonysági célokra dollármilliókat áldozó szoftvermágnás nem szállodában fog lakni Pekingben, hanem kiválasztott magának egy, a Vízkockától kevesebb mint száznyolcvan méterre lévő »penthouse«-t, pontosabban egy toronyépület tetején lévő hagyományos kínai »udvarházat«, amelynek ablakából tökéletes panoráma tárul elé: a kristálykék vizű Vízkockára (hivatalos nevén: Nemzeti Vízi Sportok Központja) és a káprázatos Madárfészekre (Nemzeti Stadion) lát rá.”

A világ leggazdagabb embere, Bill Gates csak azért, hogy megnézze az olimpiát, százmillió yuanért bérelt luxuslakást. És a cikk folytatta tovább a kamuzást: „A luxuslakás kétszintes, körülbelül hétszáz négyzetméter. De még ha olyan gazdag volna is, mint Bill Gates, akkor sem tudná megvenni, mert ezeket a luxuslakásokat csak kibérelni lehet, megvenni nem, Bill Gates egy évre vette ki, nem kevesebb, mint százmillió yuanért. Mi nem foglalkozunk rövid távú bérlettel, a legrövidebb idő egy év, és a bérleti díj százmillió yuan – magyarázta Yi asszony az értékesítési részlegről.”

A cikk tulajdonképpen egy riport volt, amelyben ennek az új épületkomplexumnak az ingatlanértékesítőjét szólaltatták meg. Miután boldogan elújságolta Bill Gates nagyvonalú ajánlatát, még lelkesebben kezdett áradozni az épületkomplexum eleganciájáról és nagystílű kiviteléről: „Az épület egy felemelt fejű, kitárt szárnyú sárkányra emlékeztet, tökéletes harmónia és élénk varázs jellemzi, amely csodálatos összhangban van a feng shui alapelveivel.” A híradás még egy kis misztikus színezetet is adott a dolognak: „A nagymester irányításával megvalósult tervezés a legmagasabb szférákba repíti az épületet, amit rejtett szimbolikája csak még nagyobb magasságokba emel.”

A kamuzás azonban még itt sem ért véget: „Információim szerint már több vagyonos ember leadta megrendelését, Bill Gates pedig már ki is fizette a bérleti díjat, és olyanok is vannak, a nevüket természetesen nem fedhetem fel, akik már be is költöztek.” És ekkor a korábban még oly diszkrét Yi asszony végül csak elárulta, hogy nincs még kiadva az „egész” komplexum. „Néhány luxusapartman még gazdára vár, így ha szeretne bérelni egyet, még van rá lehetőség.” Az újságíró kérdésére, hogy kibérelhetné-e a Bill Gates melletti lakást, Yi kisasszony így válaszolt: „Elképzelhető. Amennyiben lakást szeretne bérelni, legelőször is át kell faxolnia az adatait, ezeket leellenőrizzük, és csak ezt követően kerül sor a helyszíni látogatásra, és hogy Bill Gates lesz-e a szomszédja, arról csak az első konkrét lépések megtétele után tudunk egyeztetni.”

A hírt felkapta a média, a vezető és a kisebb sajtóorgánumokban egyaránt keringeni kezdett, s ezáltal, úgy saccolom, legkevesebb százmillió ember ismerte meg egycsapásra ennek az új pekingi épületkomplexumnak a nevét. Amikor a hír eljutott Amerikába, a Bill & Melinda Gates Foundation hivatalos levélben cáfolta a hír hitelességét. Néhány nappal később a Microsoft China igazgatótanácsának elnöke, Zhang Yaqin sajtótájékoztatóján elmondta: álhírről van szó, puszta kitalációról, amelyben az ingatlanfejlesztő értékesítője az olimpiát és Bill Gates nevét kihasználva csapott hírverést az ingatlanja körül.

Amikor a média utána akart járni a dolognak, az ingatlanfejlesztő hárított minden felelősséget, mondván, hogy a cikk megjelentetője agyalta ki az egészet, ugyanakkor az újság, ahol a híranyag elsőként felbukkant, kitartott amellett, hogy igenis meginterjúvolták az ingatlanértékesítő hölgyet, és a beszélgetésből készült a cikk.

Miközben az ingatlanfejlesztő és a média egymásra mutogatott, már senkit nem érdekelt valójában a híresztelés forrása. Bár a média kitartóan bizonygatta, hogy a cikk állításai igazak, valójában az egész nem volt más, mint egy hatalmas blöff, hiszen elég csak utánaszámolni: ha Bill Gates százmillió yuant fizetett a szóban forgó luxusapartmanért, akkor egyetlen négyzetméter bérleti díja ötszázezer yuanba került volna. Ez az abszurd összeg egy ehhez hasonló ingatlan megvásárlására is elég lett volna.

Miután az emberek utánaszámoltak, a média gyorsan változtatott a sztorin, és ettől kezdve a „2008-as év legnagyobb kamujának” minősítette az esetet.

Manapság Kínában sorra jelennek meg az ehhez hasonló álhírek, mivel csak a legritkább esetben vonnak maguk után jogi következményeket. Az ilyesfajta álhírek megjelentetése csalás bűntettének minősül, de Kínában az emberek csak legyintenek, mondván, hogy kamu az egész. Ezekben az esetekben a „kamuzás” csalást és spekulációt is magában foglal, ugyanakkor vannak szórakoztató elemei is, talán ezért nem foglalkoznak vele elég komolyan.

Egyvalamit viszont biztosan megtanultunk ebből az esetből, hogy a „kamuzás”-nak hihetetlen „emelőereje” lehet, hiszen ebben az esetben a pekingi olimpiát és Bill Gates-t kihasználva, egy kamu segítségével ismertették meg az egész országgal ezt a korábban teljesen névtelen épületkomplexumot.

Ha a közgazdaságtan felől közelítünk, ez az emelőerő kihathat a monetáris politikára és a nyereség–veszteség közötti rizikófaktorra. Ha pedig a pénzpiac felől közelítjük meg a dolgot, kevés befektetéssel hatalmas összegű tranzakciók bonyolódhatnak le. A kínaiak szavajárásával: „négy lianggal ezer jint emelhetsz”, vagy az ókori görög tudós, Arkhimédész szavaival élve: „Adjatok egy fix pontot, és én kifordítom sarkaiból a világot.” A találékony kínaiak pedig ki is használják a kamuban rejlő emelőerőt a mindennapjaikban, nincs élethelyzet, amelyben ne jelenne meg, és ne játszana szerepet.

Vegyük példának a kínai kiadókat és szerzőket, ők Hollywooddal szeretik elkápráztatni a médiát és az olvasókat. Néhány évvel ezelőtt egy frissen megjelent kínai regényt – amelynek az angol fordítását még ki sem adták – a kínai média azzal a kamuval harangozott be a nagyközönségnek, hogy Hollywoodban háromszázmillió dolláros filmet forgatnak belőle. Miközben én azon morfondíroztam, hogy még sosem hallottam róla, hogy egy hollywoodi film háromszázmillió dollárba kerülne,a média máris belicitált egy még magasabb, nyolcszázmillió dolláros kamuösszeget. Néhány évvel ezelőtt az a regény, amelyről azt kamuzták, hogy nyolcszázmillió dollárból forgatnak belőle filmet, valóban bestseller lett, míg a másik, a háromszázmillió dolláros, lényegesen rosszabbul fogyott. Talán azért, mert nem tudták olyan jól kihasználni a kamuzásban rejlő lehetőségeket, azaz nem sikerült négy lianggal ezer jint emelniük, csak négyszázat. Ha már egyszer kamuzol, kamuzz minél nagyobbat! A kínai ember gyakran mondja, hogy a nagyotmondásért nem szednek adót. Akkor meg miért ne lódítsunk minél nagyobbat?

1958-ban, a nagy ugrás idején volt népszerű egy jelmondat, amelyben már tökéletesen megmutatkozik a „kamuzás” alapvető természete: „Minél bátrabb az ember, annál többet terem a földje.” És hogy miben rejlik a „kamuzás” emelőereje? Erre meg egy kínai szólással válaszolnék: „A bátor túleszi magát, a gyáva éhen vész.”

Most egy másik CCTV-s történetet fogok elmondani, amelyben egy egyszerű ember vált vagyonossá kamuzással. Egy magánvállalkozó sikersztorijáról van szó.

Húsz évvel ezelőtt történt, amikor Kína még nem lépett be az internet korába, de már az egész országot elborították a reklámok. A legkülönfélébb és legváltozatosabb reklámok jelentek meg a tévében és az újságokban, amelyek minden csoportot és igényt igyekeztek megcélozni – import- és hazai termékek reklámjai, elegáns és közönséges, agresszív és erotikus reklámok árasztották el az egész országot. A neonreklámok a városi éjszakában, az óriásplakátok az országutak mentén hirdették a legális vállalkozásokat, de ezzel egy időben az illegális ügyletek reklámjai is megjelentek különböző szórólapokon, villanyoszlopokra vagy felüljárók lépcsőire helyezett táblákon. Olyan érzése volt az embernek, mintha a reklámok beborították volna az eget és a földet, a kulturális forradalom alatti tacepao-özön még csak meg sem közelítette méretében és mennyiségében ezt a reklámőrületet.

A legdrágább reklámsáv akkoriban a CCTV esti hétórás Híradója előtti öt másodperc volt. A CCTV nem sokkal előtte kezdte árverésen értékesíteni ezt az öt másodpercet, de a dolog akkor még csak gyerekcipőben járt, és a korai kísérleti szakaszban még egyáltalán nem ellenőrizték a licitálók anyagi hátterét, azaz akár egy koldus is licitálhatott, ha öltönyben jelent meg, és a milliomosokra jellemző, magabiztosan mosolygó arcot öltött fel. A legmagasabb ajánlatot tevő vállalkozások már „licitkirályként” jelentek meg a kisebb-nagyobb médiumokban, és ez a licitkirályreklám hatásában messze túlszárnyalta a Híradó előtti öt másodperces reklámot.

A vállalkozó, akiről beszélek, csupán néhány százezer yuanos tőkével rendelkezett, és úgy érezte, ha változatlanul ilyen lassú tempóban fejlődik az üzlet, még akkor is örökre csak kispályás marad, ha halálra dolgozza magát. Hirtelen ötlettől vezérelve jutott arra, hogy a CCTV öt másodperces „licitkirálysága” kihagyhatatlan lehetőség, és persze merészségben ő sem maradt el a többi „kisember” vállalkozó mögött – kiötlött egy terméket, majd egymaga felutazott Pekingbe.

Feltűnés nélkül bement a CCTV-reklám „licitkirályainak” küzdőterére, és a multimilliomos magáncégek és a tőkeerős állami cégek vezetőivel zsúfolt teremben szerényen helyet foglalt a leghátsó sorban. Miután elkezdődött az árverés, lehajtott fejjel és félig csukott szemmel úgy festett, mint aki alszik, de valahányszor licitált valaki, ő rögtön felemelte a jobb kezét, és bemondott egy még magasabb összeget. Egyre csak kúszott felfelé a licit, a vállalkozók zöme pedig kezdett visszavonulót fújni, de ő kitartóan emelgette a magasba a jobb kezét. Végül csillagászati árért, nyolcvanmillió yuanért sikerült elnyernie a CCTV-reklám „licitkirály” címét.

Ez a mindössze néhány százezer yuanos tőkével rendelkező kisvállalkozó ezek után hazatért a nyolcvanmilliós „licitkirály” címmel a kisvárosba, ahol élt. Otthon aztán teljes lelki nyugalommal felkereste a város párttitkárát és polgármesterét, és arcán diadalittas mosollyal így szólt hozzájuk:

 – Elhoztam a CCTV nyolcvanmilliós „licitkirály” címét, de nekem csak néhány százezer yuanom van, mitévők legyünk? Ha támogatnak, a városunknak lesz egy országos hírű vállalkozója; ha viszont nem, akkor a város nevéhez kötik majd az ország legnagyobb csalóját. Tegyenek, ahogy jónak látják! – vetette még oda, mielőtt elment.

Abban az időben a helyi hivatalnokok előtt más cél nem is igen lebegett, mint a GDP növelése, és semmire sem vágytak jobban, mint hogy az irányításuk alatt álló területen legyenek olyan országos hírű vállalkozások, amelyekre az előléptetésük érdekében hivatkozhatnak; de ha az ország legnagyobb csalóját kötik hozzájuk, az egyenes út a bukáshoz. Ezért a város párttitkára és polgármestere válságtanácskozást tartott, és miután alaposan meghányták-vetették a dolgot, végül úgy döntöttek, hogy a helyi kereskedelmi bank adni fog kétszázmillió hitelt ennek a kisvállalkozó „licitkirálynak”. Sajátosan „kínai színezetű” kölcsönről volt szó, hiszen akkoriban a kereskedelmi bankok helyi bankfiókjai gyakran kaptak efféle utasításokat a kormányzattól.

Jü Hua

Hát így történt, hogy ez a bizonyos piti kisvállalkozó kétszer is élt a kamuzás adta lehetőséggel, első alkalommal a CCTV „licitkirályságát”, másodjára pedig a helyi vezetés hiúságát használta ki, hogy csekélyke tőkéjével kétszázmillió yuan hoz jusson. De ezt követően sem hagyta abba a kamuzást egészen addig, míg országos hírű vállalkozóvá nem kamuzta fel magát.

Fordította: Zombory Klára

Jü Hua: Kína tíz szóban
Magvető Kiadó, Budapest, 2018