Bökös Borbála: Chiara (részlet)

Posted on 2019. április 7. vasárnap Szerző:

0


Amióta csak elhagyták Salernót, Chiara egyfolytában a hajókorláton hanyagul kihajoló fiatal legényt nézte. A fiú kissé görnyedt testtartással, ábrándos tekintettel meredt hol a tengerre, hol az egyre távolodó partvonalra, és szórakozottan babrált az oldalán függő kard markolatával. Magas és nyeszlett fickó volt, éppen csak pelyhedző bajusszal és szakállal, szögletes, gödrös állal. Szőkésbarna haja lucskosan tapadt a homlokára – sietett, hogy elérje a kikötőben rövid ideig horgonyzó San Bartolomeót, és alaposan kifutotta magát. Nem lehetett se jóképűnek, se csúnyának mondani. Átlagos, a világ dolgaiban tökéletesen járatlan ifjú benyomását keltette. Minden kopottnak és viseltesnek tűnt rajta: a köpenye, a csizmája, a batyuja, de még a fegyvere is. Egyszerű, unalmas, érdektelen alak.
Hacsak… A lány figyelmét nem kerülte el a ruhája alatt domborodó erszény.
Ez könnyű préda lesz, gondolta Chiara, és elmosolyodott.
Chiara di Volpe alig tizenkét éves volt, de Manfredoniától Palermóig nem akadt nála tehetségesebb tolvaj. Noha a mesterséget mindössze egy éve űzte, szerencsére a legjobbaktól tanulhatott. Kóbor árvaként nem is igazán maradt más választása, minthogy csatlakozzon a palermói alvilághoz, és kitanulja a tolvajlás minden fortélyát.

A kicsi, fürge lányt nemcsak az tette tökéletesen alkalmassá e feladatra, hogy befért a legszűkebb helyekre is, vagy hogy apró, finom ujjai a legféltettebb ruharedőkből is el tudták csenni az erszényeket, hanem a gyorsasága is. Így ha az áldozat észre is vette, hogy meglopták, a tolvaj már messze járt.

Ha nem lett volna az a balul sikerült rablás, a lány még mindig a palermói banda tagjaként élhetne. Chiara idegesen a kísérőire sandított: a két klarissza apáca szigorúan ügyelte minden lépését attól kezdve, hogy elhagyták a püspöki palotát és a palermói kikötőben felszálltak a San Bartolomeóra. Ám most fáradtnak és betegnek tűntek. A gyomruk háborgott a hajóúton, folyvást keresztet vetettek, hogy végre kihajózhattak a paestumi öbölből, majd fennhangon azzal biztatták egymást, hogy nemsokára elérik az úti céljukat, Nápolyt, és végre megszabadulnak ettől az ártatlan kislány képébe bújt ördögfiókától.

Chiarát bezzeg cseppet sem zavarta a tengeren való hánykolódás, és örült, hogy a sororok vasfegyelme lanyhult körülötte. Szinte azonnal elvegyült a hajón tartózkodó tarka népség között, és igyekezett észrevétlenül közelebb kerülni a kiszemelt áldozathoz.

Jó ideje rettenetesen unatkozott, és pezsgett a vére, ha az előtte álló izgalmas feladatra gondolt. Persze, roppant óvatosan kell csinálnia, hiszen most elegánsnak és jól neveltnek kell mutatkoznia mindenki előtt.

Chiara di Volpe nemesi vérből származó kisasszonyhoz illőn is tudott viselkedni, ha éppen arra szottyant kedve – vagy ha a körülmények ezt megkívánták.

– Mi scusi! Mi scusi! – ismételgette kedvesen, amint utat tört magának a fedélzeten levegőző és bámészkodó utasok között.

Pontosan tudta, hogy mosolygós arca, rakoncátlan, fekete tincsei, nagy kék szeme szinte azonnal rokonszenvet ébresztenek az idegenekben. Most sem történt másként: az emberek előzékenyen viselkedtek vele, átengedték maguk között, és ő csakhamar karnyújtásnyira került a nyurga legénytől. A szeme sarkából visszapillantott az apácákra. Még mindig túlságosan elmerültek a saját panaszáradatukban.
Nagyszerű! – ujjongott magában, és még egy óvatos lépést tett a korlát felé.
Úgy tett, mintha ő is a táj szépségében gyönyörködne. A szeme elé táruló látvány valóban csodásnak bizonyult. A tenger kék vize, a dombos, hegyes partszakasz, a távolban zöldellő pálmafák képe a legtöbb utast jókedvre derítette a gálya gyomrából fel-feltörő átható bűzök ellenére is. A legtöbb hölgy friss fűszernövény-kivonattal átitatott zsebkendőt vagy narancshajat tartott az orra elé, és igyekezett minél távolabbra kerülni a padokhoz láncolt gályaraboktól. Mindez azonban gyenge védekezési kísérletnek tűnt az egész hajót betöltő szörnyű izzadság- és ürülékszag ellen.

Chiara most oldalról vette szemügyre az ifjút. Innen már alaposabban megfigyelhette a dugig tömött batyut is, amelyből, amikor a legény helyet változtatott, halk koccanások és súrlódások hallatszottak.
Orvosnak készül – értette meg a lány. – Biztosan elixíres tégelyek meg gyógykenőcsök vannak nála. No hiszen – töprengett –, tanulásra telik neki, de új gúnyára nem? Nagyon furcsa…
Most elbizonytalanodott. A legény Matteo atyára emlékeztette, az egyetlen emberre, akit igazán kedvelt, és aki valaha jó volt hozzá. Chiara, ha felidézte magában az elmúlt évek szörnyűségeit, az idős pap arcát képzelte maga elé, hogy elűzze a baljós érzéseket és megnyugodjon.

Ezúttal viszont túlságosan is erőteljesen törtek fel benne a régi emlékek. Alig egy évvel azután történt, hogy Matteo atya meghalt. Azon a rettenetes napon, amikor a mostohaapja már sokadjára nagyon megverte, Chiara végképp eldöntötte, megszökik otthonról.

A lány valóban nemesi családból származott, a di Volpék ugyanis évszázadok óta birtokolták azt az ősi földet, amely Foggiától alig egy napi járásra terült el egy mocsaras, vadregényes vidéken. Nevüket a száz évvel azelőtt élt félig magyar-félig olasz ősükről kapták, aki hírhedt volt ravaszságáról és találékonyságáról, valamint arról, hogy állítólag egy veszett róka mentette meg az életét: az első di Volpe fontos királyi hírnök volt, és Nápolyba menet útonállókkal keveredett harcba. Majdnem mindet sikerült lekaszabolnia, de az utolsóval nem bírt. Állítólag egy vad róka került elő a rengetegből, nekiugrott a haramiának, és átharapta a torkát. Ott, ahol ez történt, most a Rókavár magasodik, az úgynevezett Il Castello di Volpi, Chiara és az előtte élt összes di Volpe otthona. A bevehetetlen vár a mocsár közepén helyezkedett el, a Cervaro és a Celone folyók közötti területen, és csak a di Volpék ismerték a titkos szárazföldi ösvényeket és vízi utakat, amelyeken át meg lehetett közelíteni.